🍼Elizabeth🍼

Hiába kopogtam Tay szobájának ajtaján, nem nyitotta ki.

Ugyanakkor visszamenni sem volt kedvem. Tekintve, Zeusz mit csinált velem, zéró ismeretség után, el sem akarom képzelni, mi lesz Diával, amikor összezárva töltöttek vagy két órát!

Tehát a konyhába indultam, azt tervezve, hogy beszélgetek egy jót Mr. Lewisszal, amikor valaki elkapta a karom a lépcsőfordulóban.

- Tay? – kerekedtek el a szemeim, amikor felismertem a félhomályban a fiú beesett arcát.

- Szia, Beth, régen láttalak – mosolyodott el, de szemernyi kedvesség sem jött át rajta. A karom annál hamarabb lett libabőrös.

- Mit csináltál magaddal? – próbáltam megérinteni az arcát a másik kezemmel, azonban elkapta a csuklóm.

- Én semmit. Te voltál – nézett rám izzó, barna szemeivel.

- Én? Taylor, én nem csináltam semmit – ráztam a fejem, ellenkezve – Nem vagy magadnál, menj, feküdj le, hozok egy kis vizet – próbáltam kihúzni a kezem a markából. Aha, de csak próbáltam.

- A te hibád! Mondd meg nekem, miért nem voltam jó? Várj, tudod mit? Sétáljunk egyet. A friss levegőn mindig megered a nyelved – indult el lefelé a lépcsőn, engem pedig húzott maga után.

Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy felkiáltok Zeusznak, de ha tényleg enyelegnek Diával, akkor semmi értelme segítségért könyörögnöm. Élvezzék csak egymás társaságát.

Taylort megoldom egyedül.

Kiérve az utcára már csak az egyik kezem fogta, de olyan erővel, hogyha megkíséreltem volna szabadulni, pillanatok alatt eltörte volna a csuklómat.

Tehát néma csendben meneteltem mögötte, magamban Apollónhoz és Hermészhez imádkozva, hogy ha nem zavarok, akkor két rohangálás között nézzenek már majd rám, élek-e még.

Konkrét segítségért nem könyörögtem. Csak terhes vagyok, nem fogyatékos.

Meg tudom védeni magam.

A szememmel menekülési útvonalat kerestem, de a környék elég kihalt volt, tehát felesleges lett volna kiabálni.

Esetleg ha meg tudom lepni, és gyorsan kihúzom a kezem az övéből, van esélyem elfutni.

Egyenesen haza!

Nem állunk meg fagyizni!

A-a!

De jól esne egy fagyi, tényleg...

Koncentrálj, Beth!

- Szóval... – törte meg a csendet Taylor – Mi újság van veled, Beth?

- Megvagyok, de jobban lennék, ha elengednél – utaltam a karomat markoló, hideg ujjaira.

Ahogy felnéztem rá, nem tudtam eldönteni, mi lenne a helyes reakció.

Szemei körül olyan sötét karikák éktelenkedtek, hogy azt még Aphrodité sem lett volna képes eltűntetni. Arca rendkívül sápadt volt, és beesett. Lefogyott. Kiállt az arccsontja is. A szőke haját pedig elég régen moshatta meg. Legalábbis szappannal és vízzel.

- Ha elengedlek, elszaladsz. Túl sokáig vártam rád ehhez – rázta meg a fejét.

- Mire akarsz kilyukadni? – pislogtam zavarodottan, mire villámsebességgel fordult meg, hogy aztán egy szempillantás alatt elengedje a kezem, és a vállaimnál fogva a falnak nyomjon. Ekkor csapott meg az erőteljes alkohol szaga. A gyomrom felfordult tőle.

- Nem voltam elég jó, igaz?! – hajolt vészesen közel az arcomhoz.

Na, fiam vagy lányom, megtennéd, hogy aktivizálod magad, és kiszedsz ebből a nyomi helyzetből? Tudom, a menőzésemet seperhetem a szőnyeg alá, de na. Légysziiii!

- Neked nem kellettem! – folytatta az ordítást.

A kihalt környéken hátborzongatóan visszhangzott az alkohollal átitatott hangja.

- Nem tudom, miről beszélsz! – kíséreltem meg ellökni magamtól, csakhogy ennyire nem voltam erős.

Pedig milyen király lett volna már, ha hanyatt fekszik a betonon!

- Te voltál az, aki kidobott a szalagavatón! Miért az én hibám, ha négy évre rá mással vagyok?! Te rontottad el, fogadd el! – néztem rá mérgesen – Most pedig engedj el!

- Nem voltam elég jó neked! – folytatta zavartalanul, mintha én meg sem szólaltam volna, és egyre erősebben szorította a vállamat – Mert neked egy isten kell! De abból sem valami alja kis seggdugasznyi! Nem! Neked kapásból a főisten kell!

- Engedj már el! Nem én választottam! – próbáltam szabadulni, mire Tay, elengedve az egyik vállamat, ütésre emelte az kezét.

- Haver, én a helyedben nem tenném – jegyezte meg egy harmadik hang.

A fiú megzavarodva emelte fel a fejét, és kereste a hang forrását.

- Itt vagyok, vaksikám – folytatta a másik férfi.

- Mutasd magad, lökött! – engedte le az öklét, mire felszakadt egy sóhaj belőlem – Ki vagy te?!

- A szörnyeteg...

Na most, tekintve, hogy az utóbbi két hétben sokat unatkoztam, belekukkantottam a mitológia kicsit rejtettebb zugaiba, hátha meg tudok valami olyat, ami még a hasznomra válhat.

Így akadtam rá Pszükhé és Erósz történetére, melyben a hercegnőnek azt jósolják, hogy a férje egy szörnyeteg lesz, akitől még az istenek is rettegnek.

Végül is, igaza volt.

Erósz az kis szárnyas, pelenkás Cupidónak az "elődje". Ő az, aki gyűlöletet és szerelmet egyaránt képes robbantani egy páros között. Ezért tartottak tőle az istenek.

És ezért nevezték őt szörnyetegnek.

Nagy kő esett le a szívemről ennek hallatán. Bár nagy az esély rá, hogy nem kellett volna ilyen könnyen elengedni azt a követ...

- He? – értetlenkedett a szőke fiú.

- Süket is vagy, nemcsak vak? – gúnyolódott a férfi – Pedig itt vagyok – ért a falhoz egy tenyér, közvetlenül a fejem mellett, a szívrohamot hozva rám.

De Taylor is megijedt rendesen.

- Maga meg ki a franc? – pislogott meglepetten.

- Ha a franc nem is, a te legrosszabb rémálmod annál inkább – biccentett a fiú felé – Hord el magad szépen, míg fegyvert nem fogok a szőke fejedhez. Eridj!

Taylor elengedett, és kapkodva a lábait lelépett. Én pedig összecsuklottam, és megismerkedtem a járdával a falmentén.

- Hoppácska – guggolt le hozzám az egyén – Megütötted magad? – fogta meg a karom, az előbbihez képest sokkal lágyabban, és óvatosan felhúzott.

- Asszem nem... te lennél Erósz? – pillantottam fel az arcára.

Emberek... én ilyen szép férfit még életemben nem láttam.

De komolyan.

Sötét haj, világos szemek, hibátlan arcbőr és tökéletes arccsontok.

Már értem, Pszükhé miért akarta annyira látni, és miért szeretett bele még jobban, mikor megpillanthatta élete szerelmét.

- Azért a szádat csukd be – jegyezte meg egy angyali mosoly kíséretében.

- Bocsi...

- Egyébként igen, Erósz személyesen – hajolt meg, majd óvatosan kezet csókolt.

- Ez nagyon kedves – kuncogtam fel – Köszönöm szépen. Lógok neked egy itallal.

- Nagyon jól hangzik, halandólányka, elfogadom – karolta át a vállam, és a belváros felé vettük az irányt.

Még úriember is! Meghalok!

♐♐♐

- Nem akarok hálatlannak tűnni, de megkérdezném, mit kerestél azon a néptelen környéken? – vontam a fel a szemöldököm, az egyik kávézóban ülve, immár a forrócsokim kavargatva.

- Amikor eltűntél, Zeusz segítséget kért, mert nem bízott a haverodban. Pszükhé küldött, hogy keresselek meg. Tulajdonképpen neki és Zeusznak köszönd – vont vállat.

- Ez azért gyanús... remekül elenyelegtek az egyik barátnőmmel, mielőtt eljöttem. Nem hiszem, hogy annyira hiányoznék neki – morogtam az orrom alatt.

- Higgy nekem, a szerelem istenének, Liz, Zeusz nem szereti a könnyű prédát, csak ha Héra kihajítja, és le akarja vezetni a stresszt. Nézd meg, magának Hérának is háromszáz évig udvarolt – próbált valahogy lelket önteni belém, bár azt még nem igazán fogtam fel, miért – A főisten egyenesen imádja, ha tartja neki valaki a hátát.

- Ezen felül remekül elvoltak – hajtottam fel a maradék italt – Nem hiszem, hogy ez feltétlen zavarná Zeuszt – ráztam a fejem.

- Megnyugtatlak, Elizabeth, azzal, hogy egy félistent hordasz a szíved alatt, jelentősen növeled az esélyeid – tette a vállamra a kezét.

- Most tele akarod beszélni a fejem azzal, hogy mindenárom szerelmes vagyok? – vontam fel a szemöldököm.

- Nemcsak szép, még okos is – dicsért meg, mire fülig pirultam – Nem akarom telebeszélni a fejed, csak rávilágítani a nyilvánvalóra. Te bizony olyan szerelmes vagy, hogy azt még én magam sem tudnám visszafordítani – bökött rám, én pedig elővettem a legértelmesebb nézésem.

Na tessék, Erósznak is megártott a kávé.

⚡Zeusz⚡

Imádom, amikor más intézkedik helyettem.

Átkutattuk a várost Árésszal, majd hullafáradtan estünk be Elizabeth lakására, amikor telefonált Diana, hogy Taylor otthon van.

Ez volt este tíz fele.

Fogalmam sem volt róla, hova lett Elizabeth. Ő még nem ért haza.

Szóval összeszedtem az összes idegszálam, és elhagytam a szobát, Árésszal a nyomomban.

- Mire készülsz, fater? – riadozott mellettem – Ha kinyírsz egy halandót egy halandó miatt, a muter fel fog robbanni! Nem beszélve a szabályokról...

- Nem te vagy a szabálykövetés mintapéldája, fiam – csitítottam – Csak diszkréten megkérdezem, hol van Elizabeth, mert az én gondjaimra bízták. Ez még nem jelent semmit – legyintettem.

- Hiszed te ezt. Így szokott kezdődni egy ágytorna... – tette még hozzá, mire úgy tarkón vágtam, hogy majdnem felbukott a saját lábában.

A vaskapunál jártunk, amikor nevetés hangja ütötte meg a fülünket.

- Napasztmeg, Erósz megtalálta – fehéredett le mellettem Árész.

- Csak nem félsz a saját fiadtól? – vontam fel a szemöldököm.

- Én ugyan nem! De az Olimposz szent hegye mentsen meg attól, hogy Aphroval utáljuk egymást! – emelte fel a kezét.

- Ha jól hallom, Elizabeth is vele van – sóhajtottam fel megkönnyebbülve, majd az őrt totálisan letojva rohantunk a fémrácsokhoz, ahol egy nagyban sztorizó Erósz és egy nevető Elizabeth fogadott.

Látszólag a lánynak semmi baja nem volt, amiért különösen hálát adtam a közreműködő isteneknek.

- Á, Zeusz, fater – biccentett felénk a fiú.

- Erósz, mily nagy öröm, hogy látunk – vigyorogta telibe a fiát Árész – Kisasszony, a fenséges háborúistennel áll szemben – hajolt meg a lány előtt.

- Az egó családivonás? – pislogott kíváncsian a fiamra, mire tikkelni kezdett a szeme.

- Ami azt illeti, az – bólintottam, ahogy Árész vállára tettem a kezem.

- Remek. Köszönöm szépen, még egyszer, Erósz – mosolygott az istenségre.

- Semmiség, kishalandó – paskolta meg a fejét.

Pff, nekem nem hagyta a nap elején.

- Most pedig megyek aludni. Örültem Árész – nyújtózkodott, majd bemászott rácsok között, és ránk sem nézve vonult fel a bejárati ajtóig.

- Te se tagadhatnád le – vigyorodott el Erósz, ahogy a lány hallótávolságon kívülre ért.

- Micsodát? – pislogtam értetlenül, de ahogy Árész és fia összenéztek, lehet be kellett volna fognom.

- Hogy fülig szerelmes vagy, fater – bökött rám a háborúisten.

- Anyádba, igen – bólintottam, mire egymást támaszkodva kezdtek röhögni.

- Nem úgy! – ellenkezett Erósz, mihelyst lenyugodott – Elizabethbe.

- Beszéljél még itt hülyeséget, úgy tarkón váglak, hogy a fejed átsiklik a betonon! – gesztikuláltam, nehogy Héra meghallja, mit kavarnak ezek.

- Melyikőnket? – incselkedett Árész.

- Mind kettőt! – fontam össze a karom magam előtt – Megpecsételitek mindkettőnk sorsát, ha kiabáltok, idióták!

- Nyugalom, Héra elvan a saját kis világában – vont vállat Erósz – Onnan jövök. Jut eszembe, ha Elizabeth kérdezi, te küldtél érte – nézett rám, nekem meg igencsak a magasba szökött a szemöldököm – Azt mondtam neki, hogy te voltál.

- Miért? – értetlenkedett Árész is.

- Egyrészt, hogy jobb színben tűntesselek fel. Másrészt meg, női nyomás alatt álltam...

- Anyád, mi? – vihogott fel Árész.

- Majdnem... Pszükhé – nyelt egy nagyot a szerelemisten – Meg Anterosz. Mindenesetre Apollón értesítette anyámat, hogy nézzen a csajra. De ő, ugye, nem ért rá. Tehát engem küldött, drága nejem meg helyeselt neki...

- Hát ez szomorú...

- Annyira nem – vont vállat – Most viszont megyek. Még Apollónnak jelentést kell adnom. Viszlát! – intett, majd köddé vált.

- A "szörnyeteg" – mutattam az idézőjeleket a levegőben – Szerintem meg jó gyerek.

- Most még...

- Most még – bólintottam.

- Mit fogsz csinálni Hérával, ha igaz, amit Erósz mond? – pillantott rám fél szemmel.

- Elrejtjük Elizabetht, és megpróbáljuk megvédeni. Többet nem tehetünk – ráztam a fejem egy nagy sóhajtás kíséretében.

- Te tudod, fater. Én nem igazán akarok még jobban belefolyni – rántotta meg a vállát – Vigyázz a továbbiakban! – szalutált, és ő is eltűnt, sötét felhőt maga után hagyva.

Sarkon fordulva, az épület felé vettem az irányt, azon gondolkodva, vajon Héra mennyi idő múlva fog megbékélni a helyzettel.

Mert az egy dolog, hogy rám a nők miatt haragszik (általában), de ő is elkövet mindenféle felesleges, és értelmetlen dolgot.

Mégsem hajítom ki otthonról.

Belépve a hatalmas ajtókon azonban a gondjaimat mintha elfújta volna egy sokkal nagyobb.

Elizabeth olyan három méterre állt előttem, vele szemben a szülei, elég mérges ábrázattal.

- Asszem lebuktunk – vigyorgott hátra a lány, majd visszafordult a két felnőtthöz.

Nagyszerű, már csak ez hiányzott.