🍼Elizabeth🍼

Héliosz palotája felülmúlta minden elképzelésemet.

Hatalmas volt, rengeteg dísszel, és olyan régen használt tárgyakkal, melyekről a múzeumok csak álmodhatnak.

Persze, a legtökéletesebb állapotukban.

A számat tátva nézelődtem, és fel sem tudtam fogni, hogy itt fogok élni...

Erről viszont eszembe jutott, hogy nélküle.

Ő nem jött velünk, hanem a nejéhez megy. Héra megnyerte a be nem jelentett csatát kettőnk között, és egészen idáig nem is gondoltam, hogy ennyire tud fájni.

Ez még rosszabb érzés volt, mint amikor Taylor kidobott még a gimiben. Ezerszer rosszabb.

Hermész egy nagy csarnokba vezetett, ahol még többen sürögtek-forogtak, mint az udvaron. Nem egyszer rohant el mellettem egy-egy vékony, ám annál szebb lányka, tálcával a kezükben, amik hol (számomra ismeretlen) kajával, hol valami folyékony cuccal voltak meg pakolva, melyeket pezsgős poharakba töltöttek.

A terem kupolás kialakítású volt, de még a magasban is jól fizetett pincérek szálldostak, mint a szellemek, gondosan kikerülve a csillárt, amelyet valamilyen fémből készíthettek. A Nap és a Hold volt rajta, különböző szögekben. Egyszerűen eszméletlen szép volt.

Aztán a tolvajisten megtorpant, és kihúzott háttal meredt az előttünk ülő, nagyban magyarázó férfire.

Se első, se második ránézésre nem tudtam megállapítani, vajon hány éves lehet. Világosbarna haja gondosan be volt állítva, és a hatalmas csillár által kibocsátott fény néha meg-megcsillant rajta. Kék szemei hasonlóak voltak Zeuszéhoz. Csak míg a főistené teljes mértékben az eget adta vissza, addig Hélioszé inkább sárgásabb beütésű volt. Mintha egybefolyt volna a Nappal.

Emellett fehér, görög tunikát viselt, bőrszandállal és egy furcsa karperecet.

- Hermész, édes öcsém! – vett észre minket az isten – Régen láttalak!

- Kerek négy órája – biccentett felé a fiú.

- Ki számolja azt már! – legyintett jó kedvűen, aztán a tekintete rám tévedt – Tehát te lennél az a halandó lányka, aki elcsavarta az Olimposz királyának fejét – mért végig tetőtől-talpig.

- Valami olyasmi, uram – szedtem össze némi bátorságot – Elizabeth Green vagyok.

- Sokat hallottam már rólad – bólintott – Héliosz vagyok, az exnapisten – pattant fel a trónjából, és elhessegetve néhány lányt a közeléből elém lépett, hogy kissé meghajoljon előttem - Remélhetőleg remekül ki fogunk jönni! Éósz, mutasd meg a szobáját!

Egy alacsony lány szaladt felénk. A haja szőkén lobogott utána, de mintha lett volna benne némi rózsaszín is. Görög ruhát viselt ő is, egy aranyfonattal díszítve a derekán.

- Máris, bátyám!

- Hermész, veled szeretnék még beszélni – fogta meg a tolvajisten vállát Héliosz, így egy bocsánatkérő pillantást felém lövellve a fiú elindult az isten után.

- Gyere, megmutatom a szobádat – birkózott meg a kis bőrönddel a lányka – A napszekérre, ez nehezebb, mint hittem... – morgolódott, és intve egyet két, még kisebb fiú lépett elő, felkapták a csomagom, és elindultak vele, egy teljesen más irányba, mint amerről Hermésszel jöttünk.

- Szóval... te vagy a hajnal istennője? – kerestem valami témát, hogy ne legyen annyira kínos a csend – Már meg ne haragudj, de egy kicsit... magasabbnak képzeltelek el...

- Áh, hagyd csak. Mindenki ezt mondja – legyintett – De csak itt vagyok ilyen alacsony. Mert Héliosz húga vagyok. Szeléné azért nem ekkora, mert keveset jár ide... de erről majd később.

- Értem... – vágtam zsebre a kezeimet.

- Milyen a halandók között az élet? – tette fel a kérdést, amire egy pöppet nagyot néztem.

- Nem tudom – vontam vállat – A családom bezárva tartott. A gimnázium óta nemigen érintkeztem másokkal, csak nagyon befolyásos emberekkel, akiknek köze volt apám bizniszéhez...

Arról inkább nem meséltem, hogy esténként néha kiszöktem szórakozni, és egy ilyennek az eredménye lett a mostani helyzet. Jobb, ha nem tud róla.

Éósz úgy méregetett, mint aki belelát a lelkembe, és megmondom, őszintén, nem igazán tetszett.

Végül annyiban hagyta a dolgot, de valahogy éreztem, hogy tudja az egészet.

Mégsem kérdezett rá, és ezt tiszteltem benne.

Rengeteg szebbnél szebb folyosón vezetett át, én pedig tartottam tőle, hogy igencsak hamar eltévedek, ha itt egyedül kell majd bandukolnom.

Mindenhol festmények és szobrok, viszont a csillárok már nem voltak olyan díszesek, mint ami a teremben volt.

Inkább olyanok voltak, mint a kis Napok, tökéletesen összekalapálva a fémmel, amihez a plafonhoz voltak szegecselve.

Éósz nem állt meg bámészkodni, vagy magyarázni.

Csak ment előre, néha hátrakukkantva, meg vagyok-e még.

A két fiú már régen eltűnt.

- Ez a hely tele van szatírokkal, nimfákkal és istenekkel. Jobb, ha inkább nem nyúlsz semmihez, és, ha csak minimálisan is, de megbízol Hélioszban és bennem. Figyelni fogunk, hogy ne történjen baleset, de ahhoz az kell, hogy betartsd a szabályokat – szólalt meg a hajnalistennő, közvetlenül a szobám ajtaja előtt. Legalábbis remélem, hogy az előtt.

- Megpróbálkozom vele... – vontam vállat.

- Itt nem csak próbálkozni kell. Mi nem vagyunk olyan engedékenyek, mint Zeusz, és hiába tetszhet a bátyámnak a lázadó természeted, határai neki is vannak és nekünk is. Tehát, nem jöhetsz ki a szobádból, csak ha valaki érted jön. Könnyen elveszhetsz a folyosókon, még akkor is, ha holnap körbevezetünk... – magyarázta, egy cseppet arrogáns stílusban – Időközönként meg fog látogatni egy orvos, hogy ellenőrizze az állapotodat, és a karod. Ezek mellett örülnénk neki, ha lefoglalnád magad. Héliosz rengeteg mindent pakolt be neked. Jó hírünknek kell lennie az Olimposzon.

- Már megint csak a hírnév... – morogtam az orrom alatt, ahogy eszembe jutottak apám szavai. Gyakorlatilag miatta is vagyok itt.

- Nem tudom, mit kötsz ehhez – rántott vállat –... de az istenek körében fontos a jó hírnév. Vagy úgy járunk, mint Hádész...

- Miért, vele mi lett? – fordultam kíváncsian az alacsony istennő felé, aki minden gúny nélkül elmosolyodott.

- Hádészt az emberek sem tisztelték annyira. Alvilági istenként pedig egyenesen rettegtek tőle. Zeuszék az Olimposzon sem nagyon tűrték meg. Pedig nem tett semmi rosszat, csak a te nagy szerelmed a fennhatósága alá vonta Aidészt...

- De ettől függetlenül nem kéne tartani tőle. Nem lehet olyan rossz – ráztam a fejem, mire Éósz legyintett.

- Nem számít. A hírnevünk határoz meg minket. Hogy hogyan gondolkodnak rólunk. Ezért kell figyelnünk rá. Most viszont vissza kell mennem Hélioszhoz. Érezd magad otthon, Elizabeth – hajolt meg egy minimálisan, és már el is tűnt a legközelebbi folyosó sarkán.

Nagyot sóhajtva fordultam meg, hogy szembenézzek a túldíszített, aranysárga ajtóval.

Reményeim szerint ez lesz a szobám.

Benyitottam, de egyáltalán nem az fogadott, mint amire számítottam.

Én azt hittem, egy kisebb ágy, esetleg miniatűr lámpa, és talán egy könyvespolc, hogy ne unatkozzak annyit.

Erre fel egy kétszintes, hercegnői háló fogadott.

De komolyan.

A tágas beltérben a padlószőnyeg olyan volt, mintha igazi füvön járnék, holott hófehér volt, egy hatalmas, faltól falig terjedő üvegablak pedig ráláttatott az udvarra, ahol (azt hiszem) nimfák játszottak a kis, kerti patakban, és ellátta egészen a távoli hegyekig.

A berendezés sem merült ki egy gardróbban, konkrét szobát kaptam hozzá, amely tele volt mindenféle, szebbnél szebb darabokkal, és kiegészítőkkel, amikért tudom, hogy apám egy-két darabért milliókat áldozott anyámnak. Erre én kapok egy teljes szobányit.

A falakon isteneket ábrázoló festmények sorakoztak, és az elhelyezkedésükből arra következtettem, hogy minden bizonnyal az olimposzi tizenkettőt látom.

Ezt is csak onnan tudtam, mert megismertem Apollón szőke fejét, Hermész csillogó, kék szemeit, Árész acélos tekintetét, és középen Zeuszét.

Inkább hátat fordítottam a falnak, és a lépcsősor felé vettem az irányt.

⚡Zeusz⚡

Elhagytam a szállodát, miután kijelentkeztem a szobából.

Teljes lelki nyugalom szállt meg azzal kapcsolatban, hogy Elizabetht biztonságban tudhatom, és az Olimposz felé vettem az irányt.

Ám most nem szmokingban, virággal és csokival, mint legutóbb, hanem dühvel és csalódottsággal.

Nem szeretem, ha valami nem úgy van, ahogy megbeszéltük.

És Héra most alaposan kihúzta a gyufát ezzel a húzásával.

Az aranykapukat átlépve nem foglalkoztam a felém száguldó, köszöntő szavakkal, vagy egyéb kérdésekkel. Később majd jöhetnek. Most le kell rendeznem a nejem.

Hérát a trónteremben találtam meg, Aphroditével és Athénével karöltve, ahogy a következő szentély helyét határozzák.

Megköszörültem a torkomat, mire a három hölgyemény felém kapta a fejét, csak míg kettő idegesen és értetlenül kapkodta a tekintetét köztem és Héra között, addig az az egy, szinte villámokat szóró szemekkel.

- Később folytatjuk – intett a királynő, Athéné pedig összetekerte a lapot.

- Védd a szerelmed... – suttogta oda nekem Aphrodité, mikor elment mellettem, a lányom pedig egy biccentéssel jelezte felém a támogatását.

Jó tudni, hogy az egész Olimposz Elizabethről beszél...

- Azt hittem, megállapodtunk, Héra – fontam össze magam előtt a karom.

- Héra? Hol az isteni királynőm megnevezés? – vigyorodott el gúnyosan.

- A hangulatom egyenlő Héphaisztosz legforróbb kemencéjének hőmérsékletével. Ne várj beceneveket – ráztam meg a fejem.

- Milyen kár – tette drámaian a szívére a kezét – Mindenesetre, kérdésedre válaszolva, kedves férjem, az egyezségünkben szó sem volt arról, hogy nem próbálhatom meg eltenni láb alól, kegyeskedve Hádésznak...

- De. Burkoltan, ugyan, de volt róla szó – szórt szikrákat a szemem – Amíg a gyerek meg nem születik, vele kellett volna maradnom. Azzal, hogy megtámadtad, később pedig feldúltad a családját, felbontottad az alkunknak.

Héra elmosolyodott.

- Beleszerettél, mi? – emelte rám barna szemeit – Azért keresed a kibúvókat, és azért próbálsz valahogy kibújni az egyezség alól.

- És ha így van? Te rontottad el az egészet, ott, hogy elküldtél – böktem rá.

- Többre becsülsz egy halandó nőt, mint a saját feleségedet! – csattant fel – Aki csak egy gyereket szül neked, míg a másik hármat?!

- Ez nem ezen múlik! – emeltem meg a hangom én is.

- Akkor min, Zeusz?! Évezredeken keresztül eltűrtem a hűtlenségedet! Néztem, ahogy a félisteneid győznek, és láttam, ahogy a fél Olimposzi Tanácsot a saját kölykeidből kovácsoltad össze! Artemisz, Apollón, Hermész, Athéné, Dionüszosz mind a te gyerekeid, valami teljesen más nőtől, nem beszélve Perszephonéról, vagy Tükhéről! Elegem van belőle!

- Mindenért kárpótoltad őket... – morogtam az orrom alatt.

- Őket, és nem téged! – mutatott az irányomba – Azt hittem, ha bántom a nőt, akit szeretsz, felhagysz ezzel. De nem így lett. Tehát itt az ideje, hogy te kapd meg, ami jár!

- Héra... – dörzsöltem az orrnyergem – Ez így nem fog menni...

- Tessék? – pislogott értetlenül – Mi nem fog menni?

- A házasságunk...