🍼Elizabeth🍼

Nagyokat pislogva ültem az ágyamon, bizonytalanul méregetve a nem messzi kiságyat.

A nagy csendet halk szuszogás törte meg, amely a megszokottnál sokkal gyorsabb volt.

Éósz lábujjhegyre állva támaszkodott a rácsos oldalon, és megállíthatatlanul nézte az éppen alvó csöppséget, miközben én próbáltam valahogy összébb szedni magam.

Teljesen szétestem, pedig már egy napja túl vagyunk ezen az egész hercehurcán. Nem kéne ennyire... ennyire gyengének lennem.

Még akkor se, ha egy kósza villámom kiégette a függönyt... meg az egyik fali festményt. Szerintem senkit nem lepne meg, ha azt mondanám, pont a Héráét.

Tud ez a gyerek valamit...

Lényegesebb dolgokra visszatérve, úgy nézhettem ki, mint egy aszott ananász, sőt, gyanítom, a hajam is úgy állt, akárcsak a gyümölcs levelei.

- Elég szörnyen nézel ki – jegyezte meg Éósz, mire felkaptam a fejem.

- Sejtettem – vontam vállat. A hangom erősen hasonlított ahhoz az erinnüszhöz, amelyet Héra küldött rám. Már csak arra lennék kíváncsi, vajon mi lett azok után a sorsa apám cégének. Na meg a lelépésemet követően.

- De most komolyan – hagyta ott a kiságyat – Külsőre úgy nézel ki, mint akármelyik halandó a szülést követően – legyintett nem törődöm stílusban – Miért vagy szomorú?

- Tessék? Én nem... – tiltakoztam kézzel lábbal – Csak úgy... nem tudom. Olyan fura. Nem így képzeltem el a jövőmet... Nagyon nem.

- Sosem úgy alakul az életünk, ahogy elképzeljük – vonta meg a vállát.

- Nem így értem – legyintettem – Azt hittem, egy icike-picikét többet fog Zeusz foglalkozni a fiával. Persze, tudom, hogy hülyeség volt ilyet gondolnom, csak hát mégis...

- Nem, ez teljesen helyén való – rázta a fejét a hajnalistennő – Zeusz és Héra csúnyán összevesztek az utóbbi hónapokban. Még eldől, mi lesz az Olimposz sorsa...

- Hogy érted, hogy összevesztek? – pislogtam nagyokat, ráharapva a morzsányi információra. Hosszú hónapok óta most hallok bármit is róluk. Természetes, hogy mindent tudni akarok.

- Zeusz másba szerelmes, Héra pedig képes lenne kikaparni a szemed. Szerintem elég egyértelmű, hogy miért – vonta meg a vállát – Most pedig ideje összeszedned magad. Héliosz látni akar.

♐♐♐

Fogalmam sincs, meddig áztattam magam a forró vízben.

De valami brutál jól esett.

Az egyszerű ruháimról hamar le kellett mondanom, tekintettel az egyre inkább tehénre emlékeztető kinézetem miatt, valamint az itt kialakított társadalom miatt.

Kilógtam a sorból a szakadt farmeromban, bő pólómban, és tornacipőmben.

A hajamról nem is beszélve.

Így annyira nem csodálkoztam, amikor egyszer, még valamikor az idejövetelem elején, kihajítottak minden ruhát, ami a tulajdonomban állt, és feltöltötték a hatalmas gardróbot mindenféle görög tunikával.

Amit egyáltalán nem bántam.

Legalább külsőre varázsoltak belőlem valakit, és sírva nevettem a régi önmagamon, aki rengeteg sminkkel és kevés ruházattal találta szépnek magát.

Mikor végre hajlandó voltam kimászni a kádból, egy barackszínű, egypántos ruhával vártak a nimfák, majd hasonló árnyalatú szandált kötöttek a lábamra.

A hajam immár a lapockámig ért, és gesztenye barnára festették. Végleg elbúcsúztam a vöröstől, tökéletesnek tartottam a saját hajszínem.

Egyszerű fonatba fogták, és aranycsatokkal díszítve kontyba kötötték, majd valamilyen varázsszert alkalmazva eltüntették a karikákat a szemem alatt.

Tény, semmit nem aludtam.

Közben a fiamat is összekészítették a hosszúnak nem nevezhető útra.

Kék színű ruhácskáját felhők tarkították, a jobb vállán a Nap, míg a balon a Hold virított.

Fekete haját szépen megfésülték, és gyönyörű, égszínkék szemei csak úgy csillogtak a nagyvilág felé.

Amikor rám nézett, felnevetett, én pedig a karjaimba véve indultam az ajtó felé, Éósz társaságában. A nimfalányok maradtak pakolni a szobában.

- Mit akarhat Héliosz? – törtem meg a csendet, a fiamat nézve, ahogy játszik a hátamra terített kendő végével.

- Kíváncsi lehet a kicsire. A testvérem alapjában véve szereti a gyerekeket. Azonban Zeusz parancsa kötelezi arra, hogy nem lehet a sajátjaival. Meg van kötve a keze – vonta meg a vállát – Ha a főisten úgy határoz, és itt maradsz, garantáltan Héliosz lesz a legboldogabb az egész palotában.

- Úgy gondolod? – vontam fel a szemöldököm.

- Biztos vagyok benne. A fia miatt mondott le a Napról is. Kiváló apaszerepet tölthet be, ha hagyod.

- Észben fogom tartani.

A trónterem még szebb volt, mint emlékeztem rá. Pedig nem olyan régen jártam itt. Cirka másfél hét. Az még nem olyan sok, nem igaz?

A kicsi a kezemben hasonló csodálattal nézett körbe, mint eddig mindenhol, ahová csak elvittem. Vagyis a szobánk falai között. Mosolyogva simítottam végig a kis fején, mire rám nézett, és elnevette magát.

- Ellie, végre ideértél! – vigyorodott el Héliosz, ahogy észrevett bennünket. Az utóbbi időben (nevezetesen a belógásom óta a titkos terembe) valahogy boldogabbnak tűnt, és közvetlenebbnek.

Fogalmam sincs, miért változott meg, de többször jött ő maga látogatni, és még a csodálatosan szép lovait is megmutatta, vagy egy hónappal ezelőtt.

Talán ezért döntöttem úgy, ahogy a névválasztásnál a fiamnak.

Tiszteletből az exnapisten felé.

- Próbáltam igyekezni – vigyorogtam kínosan. Némi füllentés nem árthat.

- Rá se ránts! – legyintett jó kedvűen.

- Héliosz – szólította meg figyelmeztető jelleggel Éósz a testvérét.

- Tudom, húgi, nyugi – borzolta össze a kislány haját, majd óvatosan közelebb jött hozzám, magára vonva a kisfiam figyelmét – Szólj Szelenének. Szóval te lennél a nagy Zeusz király legkisebb fia. Hát szevasz! – fordult a fiú felé.

A baba erre nevetéssel és kapálózással válaszolt.

Lehet, egy bő egynapos csecsemőnek még nem kéne ilyen mozdulatokat véghezvinnie... Csakhogy az én fiam félisten, vagyis erősebb egy átlagos gyereknél, nem?

- Megfoghatod, ha szeretnéd – ajánlottam fel a gügyögő istenségnek, aki erre nagyra kerekedett szemekkel fordult felém.

- Tényleg?

- Persze – adtam át a kis csomagot, akinek nagyon tetszett a hirtelen helyváltoztatás, és, hogy magasabbról szemlélheti a világot.

- Végül hogy nevezted el? – szólalt meg kisvártatva Héliosz, le se véve a szemét a csöppségről.

- Phaethon – adtam meg rá a tökéletes választ, figyelve a reakciókat, melyek nem maradtak el.

Az isten először elkerekedett, majd hitetlen szemekkel meredt immáron rám, én pedig a sarkamon billegve vigyorogtam fel rá.

- Te nem vagy normális – rázta meg végül a fejét.

- Dehogynem. Figyelj, sok mindent tettél értem. Mi más lenne megfelelőbb köszönet, minthogy az egykori fiadról nevezzem el a sajátomat? Semmi. Tehát megtisztelő lenne, ha áldásod adnád rá – mosolyogtam továbbra is a döbbent férfire.

- Nem is tudom, mit mondjak... szívem szerint megölelnélek, de azt Zeusz nem nézné jó szemmel. Megadom az áldásom – villantott ezerwattos mosolyt, majd a ruhája nyakán nyammogó kisfiú homlokára fektette a tenyerét, és valamit ógörögül mormogva helyezte a védelme alá Tonyt. A tenyere felvillant, a kicsi pedig sírva fakadt – Hoppácska, lehet, neki nem tetszik az ötlet annyira...

Felnevettem, ahogy elnéztem a párost. A kisfiam sír, Héliosz pedig próbálja valahogy megnyugtatni, kevés sikerrel.

- Halljátok? Tuti, elkéstünk! – ütötte meg a fülem egy riadt hang a hátam mögül.

- Ne legyél már hülye, Apollón!

- Anyád a hülye!

- Ezzel nem tudok vitatkozni...

Megfordultam. Abban a pillanatban csapódott ki az ajtó, és öt olimposzi istenség alakja bukkant fel mögötte. Köztük vele.

⚡Zeusz⚡

Héra után kellett mennünk, ez alap.

Csak azt tudnám, honnan a Tartaroszból sejthette meg Elizabeth hollétét.

Mindenki, aki csak egy minimálisan is tudhatott a történésekről, egyszerűen nem árulhatott el. Héphaisztosz pedig egyenesen ki nem állhatja az anyját.

Nem is ez volt a lényeg. Meg kellett állítanunk a nejem, mielőtt olyat tesz, amit soha nem bocsátok meg neki. Sem én, sem más.

A teremben csend volt, egyedül egy gyerek nyögdécselése visszhangzott, az is egészen halkan. Örömmel láttam, hogy Héra még nincs itt.

Hélioszt nem értesítettük a látogatásunkról, így legalább olyan meglepetten nézett ránk, mint Elizabeth.

Istenekre, a Sztüxre esküszöm, ez a lány csak még gyönyörűbb lett, amióta utoljára láttam. A régi időkre emlékeztető ruhája pedig kiemelte zöld szemeit. A haja lenőtt, és barnán csillogott az aranyfonatokkal.

- Khm... azt hiszem, jobb lesz, ha visszamész a szobádba, Ellie – köszörülte meg a torkát Héliosz, és visszaadta a lány kezeibe a kendőbe bugyolált gyermeket. Az én gyerekemet.

- Szerintem is – motyogta lesütött szemekkel Elizabeth.

Valamit megmozdított bennem a becenév, ami egyáltalán nem tetszett. Még ha a lány nem is szereti a teljes nevét.

- Éósz!

Az alacsony istennő valahonnan az isten háta mögül került elő, és készségesen segített elhagyni a termet a halandó lánynak.

Elizabeth ránk sem nézett, helyette inkább elfordította a tekintetét, amikor elsétált mellettünk, és igyekezett eltakarni a kezében alvó gyereket.

Valahogy rosszul esett, és érzékenypontot érintett, hogy semmibe vesz, de ugyanakkor megérdemeltem. Szépen itt hagytam az elmúlt hónapokban.

- Minek köszönhetem a látogatásotokat? – fordult felénk Héliosz, mihelyst bezáródott az ajtó.

- Héra idetart – darálta le a lényeget Artemisz.

- Az baj... nagyon nagy baj... – motyogta elgondolkodva az exnapisten - Mit tudunk tenni ellene?

- Semmit – vettem le a szemem a falapról, amelyen át az előbb távozott Elizabeth és Éósz.

- Mi az, hogy semmit? – értetlenkedett Apollón és Hermész.

- Már megbocsáss, apa, de nem erről volt szó! – fonta össze a karját maga előtt a jelenlegi napisten.

- Tudom.

- Akkor viszont terved van – biccentett felém a lányom.

- Ez már jobban tetszik! Ki vele! – jött lázba Árész.

- Ne örülj ennyire, öcsisajt – rázta a fejét Héliosz – Nem fog tetszeni.

- Mit akarsz csinálni, apa? – ráncolta a szemöldökét Hermész.

- Héra titeket ugyanúgy utál, mondjuk ki az igazat. Legalább annyira, mint anno Aphrodité Pszükhét. Mégsem fog ellenségként tekinteni rátok...

- Mire akarsz kilyukadni? – pislogott értetlenül Artemisz.

- Arra, hogy egyedül akar szembenézni a nejével – bökött felém az állával Héliosz – És milyen igaza van.

- Nem, nincsen! – kérte ki magának Árész – Nem fogok otthon ülni, amíg te csatát vívsz! Felejtsd el!

- Mellette állok! – emelte a magasba a kezét Hermész, majd közvetlenül utána Apollón is.

- Én is, én is!

- Egyetértek velük – bólintott Artemisz.

- Mindenkinek meg lesz a maga feladata, ne hisztizzetek – csitítottam a túlpörgött társaságot – Már csak az a kérdés, mennyire vagytok hajlandóak elmenni...

2