🍼Elizabeth🍼

Megmondom, őszintén, nem pont erre számítottam, de ha már így alakult, bele kell törődnöm. És kiélveznem a helyzetet.

Anyám olyan dühtől izzó szemekkel nézett rám, hogy öröm volt viszonozni.

Apám meg pláne. Keveset látom, de most itt volt, ami rátett egy lapáttal a jó kedvemre.

Zeusz beljebb lépett, egyenesen mellém, és kissé zavarodottan nézett hol engem, hol a szüleimet.

- Szerinted nem vettük észre, hogy mindenféle idegen fiúval mászkálsz haza? – esett nekem anyám, még higgadtan.

- Reménykedtem benne. Tudod, azt sem veszed észre, ami az orrod előtt történik. Miért aggódtam volna két srác miatt? – vontam vállat.

- Nem erre lettél nevelve, Elizabeth – rázta a fejét apám.

- Igaz – kuncogtam fel – Huszonegy éve bezárva tartotok, mert örököst neveltek belőlem, aminek az ég egy adta világon semmi értelme! Soha nem fogom átvenni azt a kicseszett hotelt, hahó! – tártam szét a karom – És hogy ezt ti nem vettétek észre csak korbácsolja az indulataim. Keress mást, apám, mert én bizony nem leszek az egyik talpnyalód, aki ugrik már csak a levegővételedre is! – fontam össze a karom a mellkasom előtt – Zeusz pedig marad. Vita lezárva!

Persze, nem volt. De akkor is felidegesítettek.

- Álljon meg a menet, mi az, hogy te hozod a szabályokat? – ragadta meg a karom apám – Ez az én házam, tehát azt teszed, amit mondok. Menj a szobádba, egy jó darabig nem is akarlak látni! A barátod pedig menjen haza, amíg szépen mondom.

Lassan elszorította a vérkeringésem, komolyan. Taylorral szövetkeztek ellenem, biztos vagyok benne.

- Ez nem így műkődik! – próbáltam kihúzni a karom a markából, azonban túl erősen tartotta.

- De, így működik, Elizabeth – biccentett felém az anyám.

- De...

Apám személyi testőrei, amiket franc se tudja, minek tart, megindultak Zeusz felé, aki továbbra is minket figyelt.

- Még azt sem tudják, ki vagyok! – tárta szét a karját – Rosszabb itt a fogadtatás, mint az Alvilágban... – tette még hozzá, majd ahogy összekapcsolódott a tekintetünk, egy nagyobb széllökettel leterítette a két hapsit. Az egyikben felismertem a kapuőrt.

Ismétlem magam, nem lesz sokáig az alkalmazottunk.

- Engedje el a lányát, mert van némi megbeszélnivalónk – nézett az isten az apámra, kék szemeiben szinte szikrázott a harag... nem, tényleg szikrázott...

Apám döbbenettel vegyes félelemmel bámulta a főistent, aki viszont meg sem rezdült.

- Nem mondom még egyszer, hogy engedje el, Mr. Green – tett egy lépés az apám felé, aki erre szinte eldobta a karom, mintha undorodna tőlem.

Ez annyira nem foglalkoztatott abban a pillanatban, csakhogy végre szabadulhassak, és gyors léptekkel kerültem Zeusz mögé, hogy aztán némileg biztonságban érezhessem magam, és a kicsit.

Miután realizálta, hogy semmi bajom, újra a szüleim felé fordult.

- Mint már mondtam, van némi megbeszélnivalónk... – fogott bele.

- Ne fossatok már! Nem harap, csak ha ti is – szóltam oda nekik, de szerintem hamarabb gondolták volna azt, hogy milyen könnyen beszélek egy isten háta mögött, minthogy minimálisan is igazam legyen.

- Miről akar beszélni? – szólalt meg először anyám, remegő hangon.

Őket se láttam még félni. És meg kell, hogy jegyezzem, rendkívül izgalmas, egyben bizarr látvány volt.

- Arról, ami itt folyik. Esetleg leülhetnénk? Nem akarok az ajtóban oktatást tartani – jegyezte meg Zeusz, amin jót vigyorogtam.

A szüleim felfogása után az étkező felé vettünk az irányt, majd az asztal mellé ülve szemeztem anyámmal.

Idegesített, hogy semmit nem tudok kiolvasni a tekintetéből. Már nem félt, ezt láttam rajta, hanem... mintha nyugodt lett volna. És ennek soha nincs jó vége.

- Mit akar? – méregette apám gyanús tekintettel Zeuszt.

- Először is bemutatkozni – köszörülte meg a torkát, miközben én körbefordultam, felmérve a terepet. Valamit terveznek –... Zeusz vagyok, az égbolt, a szelek és a villámok istene, avagy az Olimposz főistene...

- Ha ennyire nagyra van a rangjával, akkor mit keres itt? – vonta fel a szemöldökét anyám – A közemberek között...

- Ez a következő pont. Volt egy kis... – kereste a megfelelő szavakat, melyeket már én is figyelemmel kísértem –... a lényeg annyi, hogy a lányuk gyermekáldást kapott szerény személyemtől. Emiatt vagyok itt.

- Hogy mit kapott?! – hüledezett anyám, esküszöm, élvezet volt nézni – Nem gondolhatod komolyan, hogy holmi jöttment istentől felcsináltatod magad! Kérek időpontot, a lehető leghamarabb el kell tussolni az ügyet!

- Felejtsd el – dőltem hátra a székben – Azt csinálsz, amit akarsz, de meg fogom tartani. Nem vagyok kisgyerek, nem szólhatsz bele. Az én döntésem.

Azért megnyugtató a tudat, hogy az istenek királyát sem tartják elég méltónak hozzám, nem?

Hát egyáltalán nem.

- Tönkre teszed a hírnevünket! – csapott az asztalra apám.

- Kit érdekel a hírneved? – válaszoltam flegma stílusban.

- Visszatérve a témára, nem azért jöttem, hogy elvetesse – szállt be Zeusz is, az én pártomat fogva – Fontos lesz ez a gyerek, a félistenek nagy része okkal születik.

- Ha arra akar rávenni minket, hogy támogassuk a románcukat, felejtsék el – rázta a fejét anyám – A munkánkkal és a tekintélyünkkel kell foglalkoznunk, egy ismeretlen apától származó gyerek pedig tönkre teheti azt, amiért eddig megdolgoztunk.

- Mire akarsz kilyukadni? – ráncoltam a szemöldököm.

- Arra, hogy... – vette át a szót apám – Vagy igazodsz a döntésünkhöz, vagy elfelejtheted a családodat.

- Nem dobhattok ki!

- Nem is fogunk. Ilyen gyorsan nem találhatok másik örököst – kezdett kopogni az asztallapon.

- Apád arra céloz, hogy vagy magad mondasz le erről az alakról meg a kölyökről, vagy mi cselekszünk – magyarázta meg apám szavait anyám, velem meg igencsak megfordult a világ – Olyan opció nincs, hogy velük maradsz.

- Hányszor mondjam még el, hogy nem vagyok gyerek?! – tártam szét a karom – El tudom dönteni egyedül is, mit akarok, nem vagyok rátok szorulva! És én szíves örömest fordítok nektek hátat! Nem mondok le egyikkőjükről sem!

- Gondoltam... – sóhajtotta apám.

Egy halk, mégis tisztán kivehető kattanás ütötte meg a fülem, valahonnan mögöttünk.

Mondanám, hogy reagálni sem volt időm, de akkor hazudnék.

- Vigyázz!

Felpattanva a székből Zeusz mögé álltam, azzal a szándékkal, hogy megvédjem a felé száguldó golyótól.

Már késő volt elrántani a fegyvert, és eldördült a lövés.

⚡Zeusz⚡

Egyáltalán nem számítottam ilyen reakcióra a szülők részéről. Az meg csak hab volt a tortán, hogy megpróbáltak lelőni.

A fémgolyó az asztalba csapódott, de Elizabeth fájdalmas kiáltása arra engedett következtetni, hogy kapott belőle ő is.

Felpattanva a helyemről, arrébb lökve a széket kaptam az el az összecsukló lányt, ahogy szitkozódva fogja a felkarját.

Ujjai között erősen vöröslött a vére.

- Idióta – morogtam az orrom alatt – Maguk nem normálisak! Képesek lettek volna megölni a saját lányukat, csak mert a sarkára áll? – csattantam fel, és a karjaimba véve a hevesen ellenkező huszonévest, a szobája felé vettem az irányt.

Nem fogom itt hagyni ezekkel.

Beszélek Apollónnal és Héliosszal. El kell vinnünk innen, mert a saját szülei fognak végezni vele.

- Nem vagyok hadirokkant, tegyél le! – utasított, azonban nem hallgattam rá – Nem hallod?

- Minek ugrottál elém? – szólaltam meg, egy teljesen más témával kapcsolatban, mire megvonta a vállát.

- Kell valaki, akit szidhat a gyerek, ha meg tanul beszélni – vihogott fel, ami fájdalmas szitkozódásba csapott át.

- Isten vagyok, nem tudnak ártani a halandó fegyverek – magyaráztam.

- Lehet. Ösztönből jött – vonta meg a vállát, majd közvetlenül ezután felszisszent.

A helyiségbe beérve gondosan bezártam az ajtót, és még a kulcsot is benne hagytam, hogy véletlenül se tudjanak bejönni. Persze, mindezt azután, hogy Elizabetht letettem az ágyára, és a fürdőbe mentem, keresni valami kötszert.

Jobban oda kellett volna figyelnem, amikor Apollón és Aszklépiosz az elsősegélynyújtásról tartott beszámolót a halandóknak, nem pedig aludnom...

- Hozd ide azt a dobozt – sóhajtotta Elizabeth, miután megunta, hogy sokáig tetvészkedek a fürdőszobájában.

Engedelmesen tettem, amit mond, reménykedve benne, hogy jobban ért hozzá, mint én.

- Először is, fertőtlenítsd le – bökött egy üvegcsére, és egy nagyobb wattapamacsra.

Felvont szemöldökkel csináltam végig a műveletet, amit ő az ujjait harapdálva szenvedett végig.

Ha nem lenne halandó, nektárt adnék neki. De elég szerencsétlen lenne a számunkra, ha elégne.

- Remek – fojtotta vissza a könnyeit – Most tedd rá azt a pamacsot, és tekerd körbe gézzel – bökött egy másik zacskóra.

Őszintén szólva fogalmam sem volt róla, mit csinálok. Ha Apollón egyszer visszatolja a képét, rászólok, hogy nézzen rá a sebre, elég csúnya.

- Nem kizárt, hogy át fog vérezni, de akkor így jártam – rántotta meg a vállát Elizabeth, melyet egy szisszenés követett.

- Még mindig nem értem, miért ugrottál elém... – jegyeztem meg.

- Ajj, lépj már túl rajta – legyintett mit sem törődve a helyzettel – Ti is sokszor mentettétek már meg a seggem, valahogy viszonoznom kellene...

- De eleve én hoztalak ilyen helyzetbe – ráztam meg a fejem.

- Á, szóval arra akarsz kilyukadni, hogy ha nem lett volna gyerek a dologból, nem is láttalak volna többet? – nézett rám, összehúzott szemekkel.

- Nagy eséllyel nem – bólintottam – De a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk.

- Pazar – lökte feljebb magát az ágyon, és elhelyezkedve a párnái között szemezett bosszúsan a szemközti fallal.

- Mintha annyira bánnád a dolgot – forgattam meg a szemem – Már nem azért, de a jó múltkorában te nem kértél a társaságomból – böktem rá, ahogy összepakoltam az elsősegély dobozt.

- Változnak az ember nézetei. És ebben különbözünk az istenektől javarészt...

♐♐♐

- Neked kell elintézned – bökött rám Hermész – Héliosz azt mondta, szívesen segít, de veled is beszélni akar...

- Igazán remek... – morogtam az orrom alatt – Ott legalább addig biztonságban lesz, amíg le nem jár a Hérával kötött fogadásunk.

- Aztán mi lesz? Meg ne haragudj, apa, de ha úgy nézzük, itt nincs semmilyen határidő. A gyerek születése után is szerelmes leszel, Héra pedig ugyanúgy gyűlölni fogja, és keresni a helyet, ahová odaszúrhat. A családját is ő dúlta fel...

- Jobb lesz, ha beszélek vele – sóhajtottam fel – A féltékenysége beteges. Attól még, hogy az istennője, csak okoznia kéne, nem pedig elszenvednie, és kitöltenie mindenkin.

- Bármennyire is értek egyet veled, apa, én nem tehetek semmit. Csak egy vagyok Héra mostohafiai közül. Nem fog rám hallgatni – rázta a fejét.

- Tudom, de majd elintézem – intettem le – Az én nejem.

- Még szép. Héliosz délre várja. Akkor jövök, és elviszem. Más ne tudja meg. Ezt szigorúan ő kérte – készült menni, ahogy a kezébe vette a Kaukeuszt.

Válaszul bólintottam, Hermész pedig lelépett a kora reggeli napfényben.

Az éjszaka folyamán Elizabethszel összepakoltunk pár nimfa segítségével, akik ezt követően csendesen eltűntek, majd a lány is kidőlt. Bár rá is fért az alvás.

Hivatalosan is elvesztette az egyik legjobb barátját, és a szüleit. Mindenkit megviselne egy ilyen nap, még ha találkozik a szerelem istenével is.

Arról nem is beszélve, hogy képes lett volna az életét áldozni értem, ami egyáltalán nem megszokott egy halandótól.

Megtörtént az, amitől a legjobban tartottam, mégsem tettem ellene.

Túl szorosan kötődünk egymáshoz.

Héra ki fog nyírni mindkettőnket.

Magamban gondolkodva figyeltem, ahogy lassan magához tér, és sziszegve dörzsöli meg a szemét.

Legalább már nem rohan fejvesztve a vécéhez kiadni a vacsoráját, ahogy az elmúlt hetekben majd' minden reggel.

- Hova megyünk ma? – nyújtózkodott, ügyelve a sérült karjára.

Az egyik nimfalány tegnap rendesen leápolta, amiért rendkívül hálás voltam, így már egy fokkal szabadabban tudott mozogni, mint az éjjel.

- Neked is jó reggelt – vigyorodtam el – Elviszlek egy olyan helyre, ahol biztonságban leszel. Már csak el kell köszönnöd azoktól, akik számítanak még neked valamit. Nem tudni, mennyi ideig nem látnak majd téged – magyaráztam, ahogy megropogtattam a hátam.

- Hova viszel? – kíváncsiskodott tovább.

- Ne legyél ennyire kíváncsi. Hamar megöregszel – álltam fel az ágy széléről – Kihez akarsz menni először?

- Sydneyhez. Felhívom, hogy hívja át George-ot, és gyakorlatilag ennyi – mosolyodott el szomorúan – Valahogy Diához és Taylorhoz nincs kedvem elmenni...

- Meg tudom érteni... mindenesetre jobb, ha minél hamarabb eltűnnünk innen – vettem az ablak felé az irányt, közben felkapva a lány csomagjait... vagyis csak egy kisebb bőröndje volt, de mindegy.

Viszont ahogy láttam, Elizabeth nem igazán tervezett megmozdulni.

Csak ült a matracon, és dermedve bámulta maga előtt a szőnyeget.

- Minden rendben? – pislogtam rá értetlenül.

- Persze, csak... – vont vállat –... furcsa belegondolni, hogy gyakorlatilag egyik napról a másikra vesztettem el a barátaim és a családom... már ha lehet őket annak nevezni... – fintorodott el.

- Nézd a jó oldalát – próbáltam lelket önteni belé – Alakítasz magadnak egy másik családot. Egy jobbat...

- Igen, persze – forgatta meg, egyre vörösödő szemeit – Nagyszerű lesz, ki tudja, hogy hol élnem, és magyaráznom a gyerekemnek, ki az apja, és miért hagyott el minket. Meg a beteges gyilkossági vágyait is bogarászhatom a még betegebb nejének... – törölte meg arcát – Már alig várom...

- Hé, nem mondj ilyet, mert egyáltalán nem igaz – tettem le a kezemből a csomagot, majd elé sétálva leguggoltam, hogy a szemébe tudjak nézni – Figyelj, rengeteg hülyeséget követtem már el életemben, de amikor kellett a helyén volt az eszem... emlékszel arra, amikor meséltem neked a Kronosz elleni csatánkról? – a válasz egy bólintás volt, szipogással karöltve – Ha én képes voltam rá, neked is menni fog. Hiszen egy én-hasonmást fogsz felnevelni, kell az erő!

- Ezekszerint tényleg nem maradsz... – vonta le a helytelen, közben mégis helyes következtetést. Fogalmazzunk úgy, nem pont erre akartam célozni.

- Nem tehetem meg. Még én sem. Szabályaink vannak, amiket be kell tartanunk... – sóhajtottam gondterhelten. Nem vigasztaltam még lányt, Hérát meg könnyű megbékíteni. Ne csodálkoztatok, hogy nem megy – De egy darabig még itt leszek, amíg szükséged van rám...