dernière danse
❪ capdel ❫

037

Az igazat megvallva nem igazán gondoltam át, hogy hogyan is fogok eljutni a célállomásig. A tervem egy igazi káosz volt és az egyetlen dolog amit tudtam, hogy hogy hívják a falut, ahol a vörös hajúak családja tölti a mindennapjait. 

Capdel pedig eszméletlen volt. Egy igazi angol kis falucska, ami tele volt macskaköves utcákkal, seprűboltokkal, mágikus kocsmákkal és öreg boszorkányokkal, akik a napot a lebegő virágaik ápolásával töltötték. A házak pedig... A létező legváltozatosabb és leglehetetlenebb módokon épültek fel, amiket valószínűleg csak a varázslat tartott egyben. 

De a Weasley család háza? Egyszerűen elrejtőzött előlem! Vagy elmenekült... Fogalmam sem volt, hogy hol kellene keresnem, csak azt tudtam, hogy nem voltam képes becsukni a számat az ámulattól. Aztán megláttam egy magas, barna hajú fiút kilépni egy apró teázóból, aminek falai minden percben megváltoztatták a színüket. 

- Elnézést! - kiáltottam hirtelen és szaladni kezdtem a fiú irányába, a segítség reményében. - Ne haragudj, tudnál segíteni nekem? - léptem a fiú elé hirtelen, akinek arca rémesen ismerősen pislogott vissza rám. 

- Áhh, a folyosói támadóm! - mosolyodott el kedvesen, én pedig azonnal fülig pirultam zavaromban. Hát persze... A fiú, akinek neki mentem a folyosón. Hogy is felejthettem el ezeket a hatalmas szemeket.

- Még egyszer bocsi miatta. - nevettem kellemetlenül, zavartan piszkálva a ruhám szélét. 

- Semmi baj... Elara, igaz? - mutatott felém hunyorogva, miközben a másik kezével lazán beletúrt hajába. 

- Igen. - mosolyogtam rá vissza. Őszintén meglepett, hogy tudja a nevemet, még akkor is, ha nem volt benne teljesen biztos. Én pedig egyre zavarodottabban néztem vissza rá, hiszen fogalmam sem volt a nevéről. 

- Te pedig...? - ráncoltam a szemöldökömet. 

- Cedric. Cedric Diggory. - nyújtotta felém a kezét, de ahelyett, hogy kezet fogott volna velem, finoman az ujjai közé vette ujjaimat és az ajkaihoz emelve lehelt a kezemre egy lágy csókot. - Örülök, hogy megismerhetlek. - nézett fel rám a csillogó szemeivel, én pedig automatikusan lesütöttem a szemeimet. 

- Úgy szintén. - motyogtam a fiúnak, aki végül elengedett és zsebre vágta a kezeit. Cedric Diggory... Meglepően magas fiú. Sokkal idősebb mint én... Mély, mogyoróbarna haja egyezik a szemének színével. Telt, rózsaszínes ajkai pedig olyan természetesen húzódtak mosolyra, mintha soha semmi gondja nem lenne az életben. Én pedig csodálattal néztem rá. Nem szoktam hozzá, hogy egy fiú ennyit mosolyogjon... De nem volt zavaró. Egyáltalán nem, sőt... 

- Szóval... Miben segíthetek hölgyem? - mélyítette el a hangját a fiú, nekem pedig csak most jutott eszembe, hogy miért is jöttem ide hozzá... Egészen helyes fiú.

- Ohh, igen! - kaptam a fejemhez. - Lehet, hogy buta kérdés... De nem tudnád esetleg elmondani hol találom a Weasley család házát? - sandítottam rá reményteli szemekkel, az ő arcán pedig talán még nagyobb mosoly terült szét, mint eddig. 

- Ha nem probléma, inkább megmutatnám.- ajánlotta fel. - Egyszer egy mugli postás hozott nekik levelet. Szerencsétlen egy hétig bolyongott a falu szélén, mire megtalálta az odút. - rázta a fejét szórakozottan, mire én is elnevettem magam. 

- Nagyon örülnék neki, ha megmutatnád. - egyeztem bele az ajánlatába, a fiú pedig már el is indult a falu végét jelző tábla irányába. 

- A Weasley család évek óta jóba van velünk. Apáink együtt dolgoznak a minisztériumban. - magyarázta a fiú. - Persze én nem beszélek velük olyan sokat. Az ikrek még mindig fújnak rám, amiért megnyertük az előző meccset ellenük. - vonta meg a vállát Cedric.

- Ohh, persze! Te vagy a hugrabug csapatkapitánya, igaz? - néztem fel a magas fiúra, aki elismerően pislogott felém. 

- Így van. - bólintott. - És te? Honnan ismered őket? - érdeklődött felőlem, nem hagyva hogy a kínos csend ránk telepedjen. 

- Ohh, Harry, Ron és Hermione a barátaim. Igazság szerint még soha nem jártam a családjuknál és az ikrekkel se beszélek túl sokat, de... - most mit mondjak neki? Elrohantam a családomtól és az egyetlen fiútól, aki boldoggá tud tenni? Menedék reményében be akarok állítani egy ismeretlen párhoz, akiknek hét gyerekük van? - Nos, meghívást kaptam. - fejeztem be végül a mondatot. 

- Igen, ez jellemző rájuk. Képesek lennének az egész Roxfortot áthívni, ha tehetnék. - nevetett fel a fiú jóízűen, én pedig zavartan néztem fel rá. Már régen nekiindultunk az utunknak és a falu egyre kihaltabbá vált, mintha csak éppen kisétálnánk belőle. 

- Jó irányba megyünk? - kérdeztem félénken. Végül is... Mit is gondoltam, hogy útra kelek egy vadidegen fiúval kettesben? Ki csinál ilyet? Elara, nem vagy normális... 

- Igen, már nemsokára ott vagyunk. Az odú a falu legutolsó háza. Kint van egy mező közepén. - mutatott előre a fiú. - Te most harmad éves vagy, igaz? - kérdezte. 

- Igen. Vagyis most fogom kezdeni a negyedik évemet. - feleltem a fiúnak. 

- Nos, akkor... Negyedikes Elara. - fordult felém Cedric. - Innentől magára kell hagynom. Nem szívesen megyek most Fred és George közelébe, a ház pedig nagyjából öt perc sétára van. Itt már látod az utat. - állt mögém a fiú, hogy a vállaimon áthajolva megmutassa az utamat. Én pedig akaratlanul is beszívtam a fiú mámorító illatát.

- Nos, Cedric Diggory. - fordultam felé én is. - Köszönöm, hogy elkísértél. Egy igazi életmentő vagy. - néztem fel a mogyoró szemeibe, miközben szélesen elmosolyodtam. 

- Igazán nincs mit. Akkor... Az iskolában majd találkozunk. - intett a fiú. - Vigyázz magadra. - tette hozzá, majd elindult az ellenkező irányba. 

Én pedig vettem egy mély levegőt és nekiindultam az utam maradékának. Ahogy pedig lassan sétálgattam a gazos, mocsaras úton, az úgynevezett odú egyre jobban a szemem elé tárult. A ház egyszerűen hatalmas volt. Óriási. És fogalmam sem volt, hogy mi tartja egyben. Az oldalai a világ minden irányába eldőltek és olyan magas volt, mintha legalább nyolc emeletet foglalna magába. Az ablakai egymásnak borulva mutatták meg a külvilágot, a háztetőn pedig hat kis kémény pöfékelt a nyári hűség ellenére is. 

- Ohh, Merlin... - emeltem az égnek a tekintetem és fellépkedtem a kissé rozoga verandára, hogy bekopogjak az ajtón.

- Kopogtak? - hallottam a hangot odabentről, majd léptek sűrű forgataga csendült fel. 

- Mi? -

- Szóltál? -

- Ti nem hallottátok? - 

- Micsodát? - 

- Valaki kopogott. - 

- Ugyan, Charlie Drágám. Manapság már senki nem használja az ajtót. - 

- Biztos vagyok benne! - 

- Én is hallottam! Legalábbis, azt hiszem. - 

- A Minisztérium lehet az! Biztos értékelni jöttek az üstfenékvastagságról szóló tanulmányomat! - 

- Percy, fogd már be! - 

- Valaki nyisson már ajtót! - 

- És ha egy őrült, elmebeteg áll odakint? - 

- Fred, ne butáskodj már! Amúgy is, mi van már megint a kezedben?! Mondtam, hogy dobjátok ki ezeket a vackokat! - 

-Ronald! Vártok valakit? - 

- Valaki szóljon már neki.. . - 

- Hol ez a gyerek állandóan? Bezzeg veletek soha nem volt ennyi baj. Nem, nem rátok gondoltam! Veletek van pont a legtöbb baj! -

- Molly! Mi ez a lárma, mi bajotok van? - 

- Valaki kopogott. - jelentette ki egyszerre legalább öt hang, aztán végre felcsendült egy-két ismerős kiáltás. 

- Ez biztos Elara! - hallottam, ahogy Harry felkiált. 

- Anya! Mondtam, hogy átjön ma, ti meg hagyjátok odakint megtikkadni a kánikulában? - jött Ron panaszos felszólalása. 

- Te jó ég! - hallottam egy nő rémült hangját. - Teljesen elfeledkeztem róla! Valaki hozza már be azt az ártatlan teremtést a verandáról! Még a végén kiszárad nekem! - 

- Ő az a mardekáros lány, akiről folyton beszélnek? 

- Elara itt van?- az ikrek hangja izgatottan csendült fel, majd több szék felborulását is meghallottam odabentről. Végül pedig... 

A bejárati ajtó hatalmas hévvel csapódott ki, szinte kiszakadva saját, instabil helyéről. Az ajtóban pedig azonnal megjelent tizenegy kíváncsi kis fejecske, akik közül csupán kettő virított barnán. 

- Üdv. - intettem rémülten az ajtóban állóknak, nem tudva mit is kellene most tennem.