dernière danse
❪ a patkány és a kutya ❫

029

Fémes ízt éreztem a számban, amikor végre megállt a világ forgása. A vállam rémesen hasogatott a fájdalomtól és éreztem, ahogy a combomon végigfolyik a meleg vérem. A nadrágom felhasadt az egyik ág veszélyes csapásától és ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy soha többé nem tudok majd lábra állni. 

- Mindenki jól van?- köhögött Hermione nehezen, amint végre levegőhöz jutott. A lány mellkason csapta a fúriafűz, aminek következtében rettentően nehezére esett a lélegzés. 

- Még élünk. - jelentette ki Harry, vérző homlokkal, fájdalmasan kapva a karja felé. 

- Hol van Ron? - kérdeztem homályos tekintettel. Gyötrelmesen lüktetett a fejem, a szemeim pedig egyszerűen képtelenek voltak fókuszálni, de tovább kellett mennünk. 

- Lara, a gyengélkedőre kell menned! - kiáltotta Hermione, amint az arcomra nézett. A lány éppen olyan rémes állapotban volt, mint én. 

- Ne idegesíts, Hermione! Ron veszélyben van! - motyogtam, a talpaimra tápászkodva. - Indulás. - határoztam el magam azonnal, mire egymásba kapaszkodva rohanni kezdtünk a sötét alagút végéig. 

Az ismeretlen végállomásra vezető folyosó rémesen nyirkos volt. Apró cseppekben csöpögött le az eső, ami hangosan koppant a lábaink alatt heverő tócsákban. A levegő nyomott volt és fagyos, de azt hiszem éppen erre volt szükségünk, hogy észhez térjünk. 

- Hol vagyunk? - kérdezte Harry, amint kimásztunk az alagútból. A lakatlan, romos helység sötéten fogadott be minket. A falakról omladozva lógott le a tapéta, a padlón helyenként hatalmas lyukak veszélyeztették a bent ólálkodókat, a bútorok pedig darabokra törve hevertek a nyikorgó padlón. Sötét volt és hideg, az ablakok pedig sűrűn be voltak deszkázva. Az egész olyan volt, mint egy rossz mese. Az a fajta, amiben a főszereplő nem jut ki élve a házból...

- RON! - rohantunk oda mindannyian a félájult fiúhoz, aki az egyik hatalmas szobában hevert, lábából és karjából lassan szivárgott a vér a sötétbarna fapadlóra. - Jól vagy? - térdeltem le mellé és óvatosan rázni kezdtem a vállait. A fiú azonban halkan nyögve próbálta kinyitni a szemeit.

- A... - fordult körbe Hermione. - A szellemszálláson. - állapította meg, nekem pedig hirtelen minden világos lett. Nem egy farkas volt. És nem Ront akarta. Nem egy farkas volt, hanem... 

- Sirius... - suttogtam szorosan lehunyva a szemeimet. 

- Mit mondtál? - fordult felém Harry, de már késő volt. 

- Csapda! - kiáltott fel Ron hirtelen, felülve a padlón, az ajtóra szegezve a remegő kezét. - Nem kutya volt! Animágus... - kiáltotta a fiú remegve. Az ajtó pedig lassan, nyikorogva kezdett előre tolódni, mögüle pedig kilépett a rettegett arc... Sirius Black az eddiginél is meggyötörtebben nézett végig rajtunk, szemei az őrültség határát súrolva meredtek a sötétbe...

- Capitulátus! - kiáltotta el magát a férfi, mire mind a hármunk pálcája a magasba repültek... - Tudtam, hogy eljössz a barátod után. Apád is ezt tette volna. - mondta Sirius érdes hangon, egyenesen Harry rémült szemeibe nézve. 

- Sirius, kérlek... - néztem a férfira, nem foglalkozva azzal, hogy a többiek is jelen vannak a szobában. 

- Elara, te ismered őt?! - csattantak fel mind a hárman egyszerre, csalódottan és gyűlölködve pillantva felém. 

- Csak mond el nekik is az igazat. Nem kell ezt csinálnod. - ráztam a fejem, de Sirius nem tágított. 

- Ma egy valaki meg fog halni. - sziszegte a férfi eltökélten, Harryben pedig hirtelen felrobbant a düh. 

- MAGA MEGÖLTE A SZÜLEIMET! - üvöltötte Sirius képébe, könnyekkel a szemében. Láttam rajta, hogy legszívesebben rávetné magát a férfi gyenge testére, de a benne lakozó méreg mégis válaszokat akart. Válaszokat, hogy miért kellett olyan korán elveszítenie a családját. 

- Nem én öltem meg a szüleidet, Harry. Sok mindent nem tudsz. - magyarázta Sirius, az események pedig váratlan sebességgel kezdtek felgyorsulni. A földszintről ugyanis súlyos léptek zaja ütötte meg a fülünket és a rozoga, törött ajtó másodszorra csapódott ki azon az éjjelen. 

- Remus... - szólalt meg Sirius elérzékenyülve, gyermekkori barátja pedig hatalmas ölelésbe szorította a férfit. - Remus, de jó téged újra látni. - mondta a férfi. 

- Ezt nem hiszem el! - kiáltott fel Hermione frusztráltan, én pedig feléjük fordultam. 

- Csak hallgassátok meg! Nem ő a gyilkos! - magyaráztam hevesen. 

- Te elárultál minket! Te hoztad be az iskolába is? Te mondtad neki, hogy rabolja el Ront! - szegezte nekem a vádakat Harry, szemei villámokat szórtak felém az idegességtől. 

- Nem árult el titeket senki. - szólalt meg Sirius. - Elara csak segített nekem. - magyarázta, mire Lupin felém fordult.

- Elara Delavigne... - nézett rám. - Hát persze! Hogy nem vettem észre, kiköpött édesanyád vagy! - mosolygott rám a férfi, mintha minden a legnagyobb rendben lenne és nem készülnének többen is megölni egymást. - Hát ezért kérted őt, hogy segítsen? - fordult Sirius felé a férfi. - Cassy miatt? - 

- Mi? - néztem zavarodottan. - Hogy jön ide az anyám? - kérdeztem, de a kérdésem válasz nélkül maradt. 

- Valaki elárulná végre, hogy mi a franc történik itt? - csattant fel Ron, hangja remegett a félelemtől, de mégis inkább türelmetlen volt, mint ijedt. 

- Honnan tudtad? - fordult Sirius Lupin felé. - Honnan tudtad, hogy ártatlan vagyok? - kérdezte a férfi. 

- A tekergők térképe... Az árulta el. Először nem is hittem a szememnek. De mégis ott volt. - magyarázta,  én pedig kezdtem egyre jobban összezavarodni. Mi a fenéről beszélnek ezek? És egyáltalán... Várjunk csak. 

- Te jó ég... - nyögtem fel. - A patkány... - suttogtam, szinte magam sem értve, hogyan jöttem rá erre. 

- A patkány.- ismételte Lupin elismerően. - Láttam a térképen. Alig mertem hinni a szememnek, amikor láttam, hogy Sirius két pöttyöt vonszol le ide. - mosolygott hitetlenül. 

- Csak egyet. - javította ki Harry értetlenül, mire felé fordultam. 

- Nem. Kettőt vonszolt le. Ron kezében ugyanis ott volt Makesz. -mondtam, miközben észrevettem magamon, hogy egyre jobban szédülök. A fejem lüktetett a fájdalomtól és a vérveszteségtől, de nem omolhattam össze...

- A patkányokat nem mutatja a térkép. - nézett felém Ron, mire Lupin a fiú felé lépkedett. 

- Megnézhetném Makeszt közelebbről? - nyúlt az egyre jobban vinnyogó és kapálódzó állat felé. Makesz... Hogy nem vette észre senki? Hogy nem tűnt fel senkinek a csalás? 

- Mi köze ehhez a patkánynak? - nézett körbe Harry tanácstalanul. 

- Nagyon is sok köze van hozzá... Ugyanis ez nem egy patkány. - vette át a szót Sirius. 

- Ez egy animágus. - fejeztem be én a rejtély kifejtését. Ebben a pillanatban pedig Lupin rásuhintott a pálcájával és az apró, szegény kis Makesz a földre zuhant. 

- A neve Peter Pettigrew. - suttogta Lupin mérgesen, a patkány pedig szépen lassan alakot kezdet tölteni. A dohos kis szobában pedig azonnal megállt a levegő. Az emberek, velem együtt, feszülten figyelték, ahogy a csupasz kis patkány átalakul egy alacsony, kopaszodó, pocakos férfivá, akinek fogai rohadva ülnek a szájában és akinek... 

- Levágta a saját ujját... - suttogta Hermione szinte sokkot kapva. 

- S-Sirius.... Remus... Barátaim! Drága Barátaim! - cincogta a férfi keservesen vékony hangon, megalázkodva a két rémisztő férfi előtt. És a káosz egyszerre tört ki mindenkiből. A felnőttek egymással veszekedtek, üvöltöttek, vádaskodtak, miközben mi... 

- Beengedted Siriust az iskolába? - nézett felém Harry döbbenten. 

- De látod, hogy nem veszélyes! Az istenit, Harry, segíteni akartam! - kiáltottam rá vissza. 

- De nem tudhattad biztosra. - szólalt meg Ron. - Nem tudhattad biztosra, hogy nem veszélyes. És beengedted. - nézett végig rajtam mérgesen. 

- Ohh, igazad van! Elnézést, hogy miattam sikerült rájönni az igazságra! Elnézést, hogy segíteni akartam! Elnézést, hogy Harry közelébe engedtem a keresztapját, hogy elmondhassa, hogy nem ő ölte meg a szüleit! - keltem ki magamból mérgesen. 

- A... A keresztapám? - döbbent le Harry hirtelen, a fülünket pedig megütötte a rémült kiáltás. 

- Földre! - üvöltötte Sirius idegesen, én pedig azonnal hátra fordultam. Peter Pettigrew, az apró kis patkányember... Remegő, karmokban végződő kezében ott pihent Harry pálcája, fenyegetően hegyezve azt a társaságunkra. 

- A francba... - suttogtam, aztán lenéztem a földre és megláttam a saját pálcámat. A sötétbarna, gondosan kidolgozott pálcámat, mely csupán csak pár centire volt tőlem. De ha megmozdulok, meghalok... 

Gyerünk... Most sikerülnie kell! Muszáj! A kicseszett életünk múlik ezen, Elara! Szóval mozdítsd meg azt a tetves pálcát! Könyörgöm! 

Az ujjaim pedig hirtelen a pálca kényelme fogása köré fonódtak és határozottan szegeztem azt a pöttöm ember felé. A szívem majd' kiugrott a helyéről és tudtam, tudtam hogy csak egy esélyem van. Valakinek pálcát kell ragadnia, amíg én elterelem a figyelmét. 

- Vége van, Pettigrew. - suttogtam a fogaim között, a férfi pedig egy idegesítő mosollyal fordult felém. - Stupor! - 

- Crucio! - 

- Reducto! - igék hangos kiáltása, fények eszeveszett összecsapása. Védekezés és támadás. A párbaj szinte végeláthatatlan volt egészen addig, amíg a tekintetem Hermionera és Lupinra nem szegeződött, akik végre a kezükbe fogták a pálcájukat. 

És ekkor a testemben fellobbant a fájdalom, a világ pedig elsötétült előttem...