dernière danse
❪ éjszakai vándor ❫

024

- Rory! - lépett ki utánam Draco a sötét folyosóra. - Ro, hova mész?- kiáltott felém, kezeit csőként használva, hogy hangosabb legyen. 

- Nekem... Én, nem... Mennem kell, Draco! - förmedtem rá a fiúra türelmetlenül, de ő nem tágított. Sietősen kezdett lépkedni utánam, szemei összezavarodva kutattak az enyémek után, de aztán hirtelen megtorpant. 

- Hozzá mész? - kérdezte, megnyalva puha ajkait. 

- Kihez? - kerekedett el azonnal a szemem, a szívem pedig egyszerre hevesebben kezdett verni. 

- Hozzá! - csattant fel a fiú. - Akiről az órán beszéltetek! - kért számon váratlanul, én pedig hirtelen azt sem tudtam mi feleljek. Már szinte meg is feledkeztem a kitalált fiúról, akivel féltékennyé akartuk tenni Dracot. De ő most róla kérdez, nekem pedig igazán mennem kellene... 

- Draco, ne haragudj, de nem érek rá! - indultam tovább, a fiú azonban megragadta a csuklómat. 

- Csak... Csak válaszolj, kérlek. Csak mond meg és elengedlek. - nézett a szemeimbe, nekem pedig összeszorult a szívem. Az arca fájdalmas volt, a szemei szomorúak és legszívesebben a karjaimba zártam volna, de nem lehetett. 

- Nem. Nem hozzá megyek. - reagáltam le halkan, Draco pedig elengedte a kezem. - Köszönöm. - néztem rá még egyszer utoljára, aztán rohanni kezdtem. 

Rohantam, ki a sötét és hideg éjszakába, amit semmi más nem világított meg csak a csillagok erős fénye és a Hold végtelen szürkesége. Rohantam, ki a nyirkos világba, ahol éppen szemerkélt a tavaszt jelző eső és ahol senki más nem volt, csak én és a titokzatos feladó a fánál. A lábaim pedig szinte összecsuklottak a sietségtől, a hajam pedig nedvesen tapadt a homlokomra, de ott volt. 

Ott állt, a fa által szolgáltatott árnyékban, elrejtve egész testét az ablakon kileső diákok elől. Ott állt ő, a veszélyes tömeggyilkos, a körözött bűnöző, anyám egyik legjobb barátja. 

- Hát eljöttél... - szólított meg rekedt hangon és előlépett a fényes éjszakába. 

- Üdv, Sirius. - köszöntem neki levegő után kapkodva. A férfi meggyötört arcára pedig döbbenet ült ki, amitől kevésbé tűnt halottiasnak. Sirius arca ugyanis betegesen be volt esve, szemei alatt pedig mélyfekete karikák ültek. Éles arccsontját elfedte a sűrű, ápolatlan szakálla, szemei pedig valóban egy kevés őrületet rejtettek magukban...

- Hát meséltek rólam? - vonta fel a szemöldökét meglepetten. 

- Anyám nem sokat. Androméda annál inkább. - mosolyodtam el halványan, a férfi vonásai pedig megenyhültek. 

- Mindig is ő volt a kedvencem a családban. - rázta meg a fejét, majd végignézett rajtam. - Pont olyan vagy mint az anyád. A te korodban ő is ilyen volt, ilyen bátor és gyönyörű. - fordította el kicsit a fejét, jobban megvizsgálva az arcomat.

- Én nem igazán tudom, hogy milyen volt ő az én koromban. - vontam vállat, lesütve a szemeimet. És amíg Sirius válaszára vártam, elgondolkodtam. Hogy lehet, hogy ilyen könnyű beszélni valakivel, akit még sosem láttam? Akit gyilkossággal vádolnak? Hogy lehet, hogy ilyen megnyugtató beszélgetni vele és megnyílok neki? 

- Tán nem jöttök ki jól? - tette fel a kényes kérdést a férfi, lehajolva, hogy a szemeimbe tudjon nézni. 

- Ez egy elég szép kifejezés lenne a kapcsolatunkra. - mondtam halkan, megpróbálva nem felidézni magamban a megszámlálhatatlan alkalmakat, amikor bántott... 

- Sajnálom, Elara. - nyilvánított részvétet a férfi, majd egy percnyi némaság telepedett ránk. 

- Sirius, mi ez az egész? - néztem a férfi kimerült szemeibe. - Mihez kellek én? Miért pont én? És mit kell tennem? - árasztottam el a kérdéseimmel, ő pedig leült a fűbe és felnézett a csillagokra. 

- Mit gondolsz, képes lennék megölni annyi ártatlan embert? - kérdezte váratlanul, én pedig vettem egy mély levegőt és leültem mellé a fűbe. Egy cseppet sem rémisztő ember...

- Nem. Nem ismerlek, de... Abból amit hallottam, biztos vagyok benne, hogy nem te voltál. - néztem fel a csillagokra. 

- És mi van akkor, ha tudom ki volt az igazi tettes? - fordult felém a férfi felvont szemöldökkel. - Elhiszed, ha azt mondom, hogy a tettes a Roxfortban van? - kérdezte Sirius, nekem pedig a torkomon akadt a levegő.

- A Roxfortban? Az iskolában, ami itt van előttünk? - néztem rá hitetlenül. 

- Egyenlőre nem mondhatom el, hogy ki az, de nem kell félned tőle. Jelen pillanatban teljesen ártalmatlan. Nekem viszont be kell jutnom. Ki kell hoznom őt onnan, mielőtt Harrynek baja esik! - hadarta idegesen, beletúrva kócos hajába.

- Harrynek? Mi baja lenne neki? - kérdeztem halkan. 

- Elara, ezt a történetet nem nekem kell elmondanom. Nem nekem, nem itt és nem most. A szüleidnek kell előállnia az igazsággal. - rázta meg a fejét. - Elég annyi, hogy én vagyok Harry keresztapja. - nyögte ki lehajtott fejjel. 

- Mi? - döbbentem le teljesen, mintha csak rosszul hallottam volna. - A keresztapja? Az a fiú azt hiszi, hogy őt akarod megölni! - emeltem meg a hangom, de gyorsan el is csitítottam magam. 

- Tudom, Elara. Tudom. Éppen ezért kell beszélnem vele. - mondta kétségbeesve. - Tudnia kell az igazságot. - 

- És mégis hogyan segítsek? Én mardekáros vagyok, nem tudom a griffendél jelszavait. - sóhajtottam, a férfi pedig elismerően nézett rám. 

- Androméda biztos büszke rád. Ő is mardekáros volt annak idején. - mosolyodott el a férfi. - A jelszavak miatt ne aggódj. Csámpás már megszerezte őket. - mosolyodott el ravaszul, én pedig úgy néztem rá akár egy félbolondra. 

- Csámpás. A macska. Csámpás, Hermione macskája, Csámpás? - kérdeztem összezavarodva, Sirius pedig elégedett arccal bólintott. 

- Ő megszerezte a jelszavakat, neked csak egy napot kellene mondanod, amikor a tanárok nem figyelnek annyira. - nézett rám kérlelő szemekkel, én pedig hirtelen a szám szélét kezdtem rágni. Tudom, hogy nem gyilkos. De tényleg nem őrült meg az Azkabanban? Tényleg ez az egyetlen célja? Segítsek neki bejutni az iskolába? Jó ötlet ez? 

És amíg az agyam megállás nélkül kattogott, a szám már szólásra nyitotta magát. - A házkupa után három nappal. A tanárok mind korán mennek aludni, mert másnap reggel lesz a roxmortsi kirándulás. Akkor be tudsz jönni. - mondtam határozottan, a férfi pedig hálásan helyezte véreres kezét a vállamra. 

- Köszönöm, Elara. Nem fogom eljátszani a bizalmad. - mondta, majd elnyelte őt a sötétség. Mégis mit műveltem? Mégis mi a fenét műveltem? Jó ötlet ez? Tényleg? Szólnom kell Harrynek, hogy Sirius a keresztapja! Nem... Nem szólhatok neki. Ez nem az én dolgom, ráadásul akkor kiderülne, hogy beszéltem vele! 

- Édes Merlin... - léptem be kimerülten a mardekás néma klubhelyiségébe. Egyetlen embert találtam csak odalent, aki némán bámulta a kandallóban pattogó tüzet. - Ilyen hamar vége lett a bulinak? - kérdeztem, a szőke fiú mellé lépkedve. 

- Vagy csak te voltál távol sokáig. - vonta meg a vállait, nem nézve felém. 

- Leülhetek? - kérdeztem halkan, nehogy valakit felébresszünk. 

- Ha akarsz. - csúszott odébb a fiú, hangjával ölni lehetett volna. - Hol voltál ilyen sokáig? - kérdezte a fiú, lassan felnézve rám, én pedig nagyot sóhajtottam. 

- Egyes dolgok jobb, ha egy ideig még titokban maradnak. - fordultam a tűz felé, a szám belső szélét harapdálva. Kételkedem a döntésemben, kételkedek a józan eszemben. 

- Ezt hagyd abba. - szólalt meg a fiú hirtelen, ujjait az állam alá csúsztatva emelte az arcom maga felé. 

- Mit? - néztem fel rá döbbenten.

- Ne csináld ezt magaddal. - simított végig az ajkaimon. - Nem tudom mi történt, Rory... De nem éri meg önmarcangolásba kezdeni miatta. - suttogta, mire a szívem a torkomban kezdett dobogni és minden erőmmel azon voltam, hogy ne nézzek le a fiú ajkaira. 

- Miért vagy még fent? - kérdeztem, egy centit sem mozdulva a fiú felől. 

- Nem akartam aludni. - nézett még mindig a szemeimbe. 

- És ez nem önmarcangolás? - mosolyodtam el halványan, Draco pedig az ajkaimról az arcomra csúsztatta kezét és cirógatni kezdte a bőrömet. 

- Nem, ha jó okom volt rá. - mosolyodott el halványan, az értetlenségem láttán. 

- És mi az a nagyon jó ok? - kérdeztem rá, visszafojtott lélegzettel. 

- Te. - felelte határozottan, gondolkodás nélkül. - Aggódtam érted és meg akartam várni, hogy visszaérj. - mondta Draco, bennem pedig hirtelen milliónyi érzelem kezdett kavarogni. Ezer módon tudtam volna most elmondani neki, hogy mennyire szeretem, ezer módon tudtam volna most megcsókolni és ezer módon tudtam volna a tudtára adni, hogy milyen fontos nekem... 

De ehelyett feltettem egy egyszerű kérdést, ami mind a kettőnk számára meglepetésként csengett az éjszakában... 

- Aludnál... Aludnál ma velem? - kérdeztem halkan, Draco pedig döbbenten húzódott el tőlem. 

- Tényleg ezt szeretnéd? - kérdezett vissza, mintha nem hitt volna a fülének. 

- Igen. - vettem erőt magamon, hogy válaszoljak. 

- Igen. - mondta ő is. - Alszom veled. - állt fel a kanapéról és a kezét nyújtotta felém, hogy felsegítsen.