dernière danse
❪ titkok napvilágon ❫

013

- Mi a fenét gondoltál magadról? - kérdezte a fiú karba vetett kézzel. Szemei megvetően villogtak felém, miközben nyelvét végigfuttatta ajkain. 

- Egyáltalán hogy vettél észre?! - szegeztem neki a kérdést értetlenül. 

- Kilógott a karkötőd, te nagyon barom! Azt hittem ennél több eszed van! - szaladt ki a száján a sértés, mire mérgesen meredtem rá. 

- Kinek képzeled magad, hogy így beszélsz velem? Crétin fini! (egy idióta vagy!) - utánoztam le minden mozdulatát, látványosan felbosszantva ezzel a szőke fiút. Draco szemei szinte villámokat szórtak felém, ahogy 

- Odakint járkál egy sorozatgyilkos! - kiáltott rám idegesen, mire felvont szemöldökkel néztem vissza rá. 

- Ő a rokonod, te vadbarom! - emeltem fel a hangomat hitetlenül, széttárva a karjaimat. - Vagy ennyit a nagy családi összetartásról? - fintorogtam megvetően. 

- Ne beszélj itt nekem családi összetartásról! - szidott le. - Megölt tizenhárom embert! Veszélyesnek titulálták és te... - a szavai egy pillanatra elálltak a dühtől. A tekinteteit a mennyezetnek szegezte és élesen beszívta a levegőt. 

- Ne merészelj kioktatni engem... - sziszegtem a fogaim között mérgesen. Kinek képzeli ez magát? Ide áll elém és azt gondolja... Egyáltalán mit gondol??

- Te kiszöktél a rohadt iskolából! - üvöltötte le a fejem. - Kiszöktél engedély nélkül egy faluba ahol látták Siriust! - a hangja sosem hallott méregtől forrt, szemei szinte vörösen forogtak a helyükön. 

- Ez az én rohadt dolgom! - kiáltottam vissza, nem foglalkozva a fejünk fölött pislákolni kezdő lámpákkal. 

- Felelőtlen vagy... - sziszegte a fogai között. - És önző. - morogta felém. 

- Önző! - üvöltöttem hitetlenül. 

- Igen! - kontrázott rá a hangerőmre idegesen. 

- Mégis miért vagyok én önző?! És milyen jogon nevezel te engem önzőnek? - olyan mérhetetlen düh tombolt bennem, amit eddigi életem során csak egyszer éreztem... És akkor kicsaptak az előző iskolámból... 

- Mert nem foglalkozol senki mással, csak magaddal! Csak azzal, hogy Potter és a hülye barátai mit gondolnak rólad! - Draco idegesen beletúrt a hajába, míg másik kezét ökölbe szorította a teste mellett. - Aurora, a bátyád csalódna benned, ha ezt most tudná... - vitte be a mélyütést, nekem pedig elborult az agyam.

- Rohadj meg... Rohadj meg, Draco Malfoy! Vous ne savez pas de quoi de vous parlez ! (Szart sem tudsz arról, amiről beszélsz!)- süvített a hangom az üres teremben. Annyira mérhetetlenül ideges voltam, hogy hirtelen azt sem tudtam milyen nyelven szólalok meg. Csak azt akartam, hogy fogja be végre...

- Én vagyok önző? Én? Akkor magadat minek neveznéd? Szívtelen? Hálátlan? Egy elkényeztetett barom aki nem érdemli meg a szeretetet?! - néztem a szemébe könnyektől áztatott arccal. 

- Hogy mersz így beszélni velem, te kis... - ütött rá az asztalra a kezével. 

- Én kis? Gyerünk, mond ki! Mondjad! - üvöltöttem torkom szakadtából. - A bátyámmal akarsz bántani? Bűntudatot akarsz bennem kelteni? Ezek után te egy jó embernek tartod magad? - szorítottam ökölbe a kezeimet, a mellettünk lévő ablakok pedig hirtelen kivágódtak és csapkodni kezdte őket... Nos, az erőm... 

- Vedd már észre magad! Mindenkinek adod a szentet és a jó kislányt! Mind a ketten tudjuk, hogy te nem ilyen vagy és mégis... Annyira be akarod nyalni magad Potterhez... - fintorgott olyan arckifejezéssel, amitől elkapott az émelygés. 

- Mi a franc köze van ehhez Harrynek? - kérdeztem mérgesen, az ujjaimat tördelve. Nyugodj meg, Elara... 

- Neked van közöd hozzá! - kiáltotta váratlanul. - Úgy ugrálsz körülötte, mint egy kiskutya! Szerinted a bátyád jó szemmel nézné, hogy ennyire szánalmas vagy, Aurora? - 

És ebben a pillanatban a méreg elöntötte az egész testemet. Sokkal erősebben, sokkal nagyobb mértékben. És az ujjaim maguktól kezdtek mozogni, az agyam pedig önkénytelenül csak arra a hatalmas üveggömbre tudott gondolni, ami ott hevert mellettem az asztalon. 

- NE HÍVJ AURORÁNAK! - üvöltöttem olyan hangosan, hogy a torkom egészen belefájdult és a világ szinte elsötétedett körülöttem. 

A következő pillanatban már lihegve néztem végig a termen. Draco elfojtott lélegzettel meredt rám, szemeiben félelem tükröződött. A lábai körül pedig millió apró darabban hevert a széttört üveggömb... 

- Ezt mégis hogy csináltad? - kérdezte alig hallhatóan.

- Én nem... Én nem tudom. - mondtam és azonnal az ajtó felé vettem az irányt, de Draco gyorsabb volt... A pálcájával erőszakosan suhintott az ajtó felé és bezárta azt, majd egy hasonló mozdulattal lefegyverzett engem is.

 Ennyi volt, Elara. Ezt már nem tudod tagadni... A falban ott egy hatalmas mélyedés, nem messze Draco fejétől. A padlót már nem is lehet látni, a kristálydaraboktól és a fiú... Ő mindent látott. 

- Mióta vagy képes erre? - kérdezte halkan. 

- Amióta az eszemet tudom. - sóhajtottam fel, miközben elkapott az émelygés. A világ hirtelen forogni kezdett körülöttem és éreztem, ahogy az orromból csöpögni kezd valami. - Draco... - hallottam a saját kétségbeesett nyögésemet, mielőtt összerogytam. 

- Megvagy... - suttogta a fiú, amikor kinyitottam a szemeimet. - Megvagy Aurora. Nincs baj. - mondta a fiú, a karjai között szorongatva engem. Draco a földön térdelt, karjaiban erősen tartotta a testemet. Szinte úgy, mintha soha nem akarna elengedni. És én megnyugodtam a karjai között. Úgy éreztem itt már nem érhet semmi baj, de ettől a gondolattól talán jobban megrémültem, mint a titkomtól... 

- Miért hívsz így mindig? - kérdeztem erőtlenül, megtörölve az orromat. A kezem véresen hullott az ölembe.

- Miért nem szereted, ha így hívnak? - felelt kérdéssel a kérdésemre. 

- A bátyám... Kale mindig így hívott. Én pedig őt Polluxnak. Senki más nem hívott így minket. És... - a hangom elakadt az emlékektől. Azóta nem mondtam ki a Pollux nevet, hogy...

- És fáj, amikor az én számból hallod... - fejezte be Draco. 

- Igen... - hajtottam le a fejem. - De nem az fáj, hogy te mondod. Maga a név... Az emlékek... - magyaráztam. 

- Azért hívtalak így, mert ezt senki nem használta. - jelentette ki hirtelen. - Úgy akartalak hívni, ahogy senki más. Hogy ez csak az én nevem legyen. Az én becenevem. - vallotta be váratlanul, nekem pedig érzelmek hada kezdett kavarogni a fejemben. Ezt mégis hogyan gondolta? Mit akar ezzel mondani? Jelent ez valamit, vagy mindenkivel ezt csinálja? 

- Én... - kezdtem, de nem tudtam mit mondjak. 

- Nem kell mondanod semmit. - szólalt meg helyettem. - Nem foglak többé így hívni. Ne haragudj, hogy fájdalmat okoztam. - mondta a fiú. 

- Nem haragszom. - mosolyodtam el halványan, miközben észrevettem, hogy még mindig a fiú karjai között ülök. 

- Most pedig, el kellene kezdened mesélni erről a jósgömböt vágok a fejedhez dologról. - emelte fel a fejemet, hogy a szemébe nézzek... 

- Fogalmam sincs, hogy miért van ilyen erőm... Csak nekem, egyedül a családban... - néztem a szemébe és amint a tekinteteink egybe fonódtak, úgy éreztem tényleg megnyílhatok neki. Elmondhatom minden félelmem, minden érzésem, minden emlékem... 

- A szüleid mit mondanak? - kérdezte. 

- Semmit! - mélyedtem bele a dologba. -Egyszerűen nem hajlandóak beszélni róla. Csak annyit mondanak, hogy egy átok vagyok, semmi mást! Nem tudom hogy kellene irányítanom, mit kellene csinálnom! De amikor mérges vagyok... Nos, ez történik... - magyaráztam fájdalmasan nézve a szilánkokra. 

- Akkor emlékeztess, hogy ne bosszantsalak fel. - nevetett elámulva a fiú. - Nincs semmi baj veled, Aur... Elara. - simította meg a hajam, miközben a mellkasához szorított. - Segíteni fogok neked, amiben csak tudok. -

- Köszönöm, Draco... És sajnálom, hogy a fejedhez akartam vágni a gömböt. - néztem rá szégyenkezve. 

- Ohh, nem! Te a fejemhez vágtál egy gömböt. - vonta fel a szemöldökét. - Csak szarul célzol. - mondta, mire mind a kettőnkből kitört a nevetés.