dernière danse
❪ Denem varázslat ❫

097

Fogalmam sincs, hány napja lézenghetek ebben a poros, dohos lakásban, ami napról napra több titkot tár elém a múltamról. És minden perc amit itt eltöltök, ráébreszt arra, hogy fogalmam sincs, hogy ki vagyok. Hogy kiként éltem eddig és kinek kellene lennem most. Hogy hogyan kellene viselkednem másokkal, hogy vajon kik tudhattak erről a kezdetektől fogva... 

- Kibaszott Denem... - szívtam bele a kezemben füstölgő cigarettába, miközben meglötyköltem a kezemben tartott whiskys pohár tartalmát. A jég már szinte teljesen elolvadt a barnás folyadékban, az arcomat pedig fáradtan világította meg a kandallóban ropogó tűz fénye. Odakint pedig hatalmas pelyhekben hullott a tiszta hó, mely képtelen volt lemosni rólam az árulás érzetét. 

Mégis miért nem tudtam erről? Miért titkoltak el előlem egy ennyire fontos dolgot? Hogy élhettem le ennyi évet abban a tudatban, hogy nincs bennem semmi sötétség? 

Hiszen csak sötétség van bennem. És azt hiszem... Ez az információ végre mindent megmagyaráz. Hogy miért nem bírom türtőztetni magam, amikor mérges vagyok, vagy éppen, miért vannak ilyen gondolataim, amik néha még engem is megijesztenek... Ez az információ megmagyarázza, hogy miért van bennem ennyi sötétség és agresszió, annak ellenére, hogy egész életemben menekülni próbáltam ezek elől.

- Aurora? - Draco ismerős hangja rántott vissza a valóságba. A szemem sarkából láttam, hogy feketébe öltözve áll az ajtóban, nem tudva miért nézek ki úgy ahogy. 

De nem fordultam felé. Csak bámultam a kandallóban táncoló lángokat, miközben lassan belekortyoltam a hideg italomba. 

- Te tudtál erről? - kérdeztem rekedt hangon, mire a fiú közelebb lépett hozzám és elém térdelt. 

- Miről? - kérdezett vissza halkan, abban reménykedve, hogy végre a szemébe nézek. 

- Erről... - dobtam elé a könyvet, amiben a végzetes információ lapul. 

- Én... - kezdte a fiú, mire rávezettem élettelen szemeimet. És Draco tekintete találkozott az enyémmel. A kék szemeiben pedig valami megváltozott. Valami, ami miatt más hangnemben válaszolt nekem, mint ahogy elkezdte... - Nem. Fogalmam sem volt erről. - jelentette ki határozottan. 

- Miért ebbe a házba hoztál? - kérdeztem. 

- Andromeda néni mondta, hogy ide hozzalak. - felelte szűkszavúan, szemeivel a padló repedéseit követve. 

- Miért nem a szüleidhez vittél? - tettem fel az újabb kérdést, hátha hazugságon kapom a fiút. Mert ebben a percben még nem tudtam, hogy hihetek-e neki, vagy sem. 

- Tudod jól, hogy nem vihetlek oda... - nézett rám mérgesen. - Apám engem is alig enged be oda, mióta bulit tartottam. - ült le elém a földre nehezen. 

- Akkor nem tudtad, hogy kinek a háza ez? Hogy kinek a nyaralója? - ráncoltam az orromat feszülten. 

- Aurora, mondtam már, hogy nem tudtam erről! - emelte fel a hangját idegesen és már fel is pattant a földről, ahova pár másodperce ült le. 

- Tényleg? Tényleg nem tudtál róla, hogy anyám is itt töltötte a szüneteket? Nem tudtál róla, hogy az ő képei lógnak a falon? Nem tudtál róla, hogy ez a szülei nyaralója volt? - soroltam a kérdéseket egyre idegesebben. 

- Aurora! - szólt rám ellenkezést nem tűrő hangon, mire újra a tüzet kezdtem nézni. 

- Nézz a szemembe és mond, hogy nem tudtál arról, hogy anyám itt volt minden szünetben a szüleivel és a testvérével... A testvérével, akit Tom Denemnek hívnak. - fordultam a szőke felé. 

- Nem tudtam róla. - húzta ki magát, miközben a tekinteteink összefonódtak. - Nem tudtam róla, hogy Tudod ki az anyád testvére. Nem tudtam róla, hogy te vagy az unokahúga... - rázta a fejét lemondóan. 

Aztán hosszú percekre beállt a csend. A szoba elnémult, mi pedig pislogás nélkül figyeltük a másik minden mozdulatát. Én vártam, hogy Draco izmai megnyugodjanak, ő pedig egyszerűen arra várt, hogy mikor omlok össze. Mikor török meg és fogom fel, hogy valójában én magam is egy Denem lány vagyok. 

Voldemort unokahúga. 

- Jól vagy? - kérdezte halkan. 

- Jól vagyok. - feleltem pislogás nélkül. 

- Nem szeretem, ha hazudsz nekem. - lépett közelebb felém a fiú, mire lassan felálltam a fotelből és elnyomtam a cigarettámat. 

- Én mindig jól vagyok, Draco. Nem kell aggódni értem. - vontam meg a vállamat. 

- Jó, persze. - forgatta meg a szemeit. - Amikor legutoljára olyan jól voltál, idegösszeomlásod lett egy hulla fölött. - fintorgott a fiú. 

- Most már visszamehetnénk az iskolába? - kérdeztem unottan. - Nem hiszem, hogy Umbridge és a rémuralma annyira örül annak, hogy ennyi ideig kimaradok. - nedvesítettem meg az ajkaimat. 

- Engedd el. - legyintett. - Már lerendeztem a dolgot. - legyintett a pálcájával, hogy levarázsolja az emeletről a holmijaimat. 

- Mit csináltál már megint, amiről nem tudhatok? - sóhajtottam fel kissé kimerülten, miközben magamra rángattam a kabátomat és a sálamat. 

- Lényegtelen. - legyintett újra a fiú, mire felvont szemöldökkel végignéztem rajta. - Mi van? - fogta meg az egyik bőröndömet. Én pedig összehúztam magamon a kabátomat és lassan lehajoltam, hogy a kezébe adjam a többi bőröndömet is. 

- Ha még egyszer egyedül hagysz egy házban, ennyi időre... - simítottam végig az arcán. - Elvágom a torkodat álmodban. - mosolyogtam rá kedvesen, mire a fiú ajkain egy halvány mosoly jelent meg. 

- Kifejezetten dögös vagy, amikor fenyegetőzöl. - nyalta meg az ajkait, majd lassan végignézett rajtam. 

- Te pedig kifejezetten idegesítő vagy, amikor uralkodni próbálsz felettem. - céloztam a tényre, hogy szó nélkül bezárt egy hatalmas, idegen lakásba, mert úgy döntött nem tudok vigyázni magamra. 

- Én legalább csak próbálkozom. - nevette el magát a fiú. 

- Miről beszélsz? - ráncoltam a szemöldököm, mire Draco a földre dobta a csomagjaimat és közelebb rántott magához. Hideg ujjait lassan húzta végig az arcomon, az ajkaimtól le egészen a kulcscsontomig, libabőrössé téve az egész testemet. 

- A tiéd vagyok, Aurora. - suttogta. - Nem tudok ellenállni neked. Te vagy a mindenem és nem bírnám ki, hogy elveszítselek. - rázta a fejét, miközben közelebb hajolt felém. 

- Még így is ezt érzed? - néztem körbe a szobában. - Így, hogy tudod kinek vagyok a rokona? Hogy tudod, hogy Voldemort... - sütöttem le a szemeimet, de gyorsan vissza is néztem a fiúra, hogy lássam az arcát. 

- Persze, hogy ezt érzem te idióta. - nevette el magát halkan, majd a fülem mögé tűrte a hajamat. - Szeretlek és ezen nem fog változtatni semmi. - felelte halkan. 

- Biztos vagy benne? - kérdeztem bizonytalanul, Draco pedig felemelte az arcomat, hogy ne tudjam elkapni a pillantásaimat. 

- Biztos vagyok benne. - válaszolta élénken. 

- Én is szeretlek. - mosolyogtam a fiúra, majd lábujjhegyre álltam, hogy megcsókolhassam őt. 

- Most pedig gyere. - emelte fel a csomagjaimat újra. - Már nagyon türelmetlen vagyok. - sóhajtott. 

- Mi? Miért? - kérdeztem összezavarodva, kinyitva a bejárati ajtót. 

- Mert napok óta csak arra gondolok, hogy a nevemet nyögöd, de az itteni ágy valószínűleg szétesne attól, hogy rádoblak és a kerethez kötlek. - kacsintott rám a fiú, majd kitolt az ajtón és elhopponált velem az iskolába. 

A Roxfort pedig... A régi, otthonos falak ugyanolyan barátságosan fogadtak vissza, mint az első nap amikor betettem ide a lábamat. A képek, a gyertyák, a mennyezet... Minden ugyan olyan volt. Még a pókhálók is ugyanott lógtak, mint az eltűnésem előtt.

De valami mégis megváltozott. A hangulat. A diákok arckifejezése. A tanárok viselkedése. Mindenki megváltozott és a biztonságérzet megtört az épületen belül. Már senki nem hangoskodott, már senki nem nevetett, senki nem rohangált. És ennek csak egy ember lehetett az oka... 

- Ürítsék ki a zsebeiket! - ütötte meg a fülemet az éles hang. Dolores Umbridge csípőre tett kézzel állt a nála kétszer magasabb Weasley ikrek előtt, akik egy padon síró kisfiút próbáltak megvigasztalni. 

- De nincs nálunk semmi! - emelték fel a hangjukat egyszerre. 

- Én vagyok a főinspektor! Ha azt mondom ürítsék ki a zsebeiket, akkor meg is teszik! - méltatlankodott az asszony, mire felvontam a szemöldökömet. 

- Bevinnéd a csomagjaim a szobámba? - kérdeztem Dracot, aki nagy sóhajjal indult el a folyosón. 

- Légyszíves ne keverd magad büntetésbe! - szólt utánam a fiú, mire elindultam az ikrek felé. 

- Valami gond van? - kérdeztem mérgesen, végignézve a vitában résztvevő három személyen. 

- Lara! De jó téged újra látni! - csillant meg Fred szeme a világos folyosón. 

- Miss. Delavigne... Nem hiszem, hogy engedélyeztem volna a beleszólást. - forgatta a szemeit Umbridge, majd pálcájával a fiúk zsebei felé intett. - Ez nem tartozik magára. - tette még hozzá magasztosan. 

- De igenis rám tartozik. - feleltem. - Ugyanis a Roxfort szabályzata nem engedi, hogy a diákok magánszféráját ilyen módon megsértse, olyan vádak alapján, melyeknek semmi alapja nincsen. - rögtönöztem határozottan, az ikrek pedig minden erejükkel próbálták elfojtani a mosolyukat. 

- Valóban? - köhécselt a nő. - Én nem emlékszem ilyesfajta kijelentésre a szabályzatban. - mosolyodott el öntelten, mire karba tettem a kezeimet. 

- Valóban? - utánoztam le a viselkedését. - Újra kellene olvasnia. Ebben a korban a memória már nem egy megbízható dolog. - mosolyodtam el én is önelégülten. 

- Ez a viselkedés tűrhetetlen! - rikácsolta. - Mégis, hogy....! - kezdte, én pedig lassan az ujjamra csúsztattam egy gyűrűt, amit a ház egyik sarkában találtam. Dolores Umbridge pedig szinte elájult a sokktól, amikor tekintete a kezemre tévedt. 

- Valami gond van? - néztem le a gyűrűre, ami a Denem család címerét viselte magán. 

- Tűnjenek innen. - fintorgott az asszony, majd apró termetével sietve eltávozott a folyosóról. 

- Ezt mégis hogy csináltad?? - fordultak felém az ikrek tágra nyílt szemekkel, én pedig elnevettem magam. 

- Varázslat. - vontam meg a vállaimat. Denem varázslat. Talán mégis van valami előnye annak, hogy a családhoz tartozom... 

- Charlie sajnálhatja, hogy elengedett téged. - nevette el magát George ámulattal a szemeiben. 

- Én sajnálom, hogy ő csapott le rád és nem én. - ütögette meg a vállamat Fred, majd oldalra fordította a fejét, hogy megnézze egyedül vagyunk-e a folyosón. - Jössz a mai edzésre? - kérdezte suttogva. - Harry patrónus igét akar tanítani. - mosolyodott el játékosan. 

- Ott a helyem. - csillant fel az én szemem is, bár kissé bizonytalanul. Képes leszek egyáltalán erre a varázsra? Képes leszek patrónust képezni az én emlékeimből? 

- Hozd Livet és Colet is. - kacsintott rám George, majd a bátyjába karolva elindultak a konyhát rejtő festmény felé. 

Én pedig kissé kimerülten battyogtam a közösségi szoba felé, hogy átöltözzek és aludjak egy pár órát, mielőtt még elindulnék a próba helyszínéül szolgáló Szükség Szobájába. 

- ELARA! - hallottam meg az izgatott kiáltásokat, amint beléptem a klubhelyiségbe. 

- Kölyök, végre hazajöttél! - zengett Liv. 

- Lara, azt hittem már sosem látlak viszont! - rohant oda hozzám Cole. 

- A mindenit Elle! A lázadó visszatért közénk! - pattant fel a kanapéról Blaise és Theo, hogy üdvözöljenek. 

- Soha többet ne hagyj velük egyedül ennyi időre. - nevetett Pansy, miközben szorosan megölelt. És én ebben a pillanatban jöttem rá, hogy mégis milyen sokan szeretnek engem. És milyen erősen. Ők itt a családom. Az igazi családom, akikért képes lennék bármire.

- Ohh, ugyan már! - zendült fel Daphne hangja, aki Nora mellett ült az asztalnál. - Nektek is jobb volt nélküle! - mérgelődött.

- Miss. Tökéletes csak a bajt hozza rátok. - keverte meg a jóskártyáit Nora, majd kipakolta őket Daphne elé. 

- Hozzátok amúgy ki a faszom szólt? - mordult fel Cole harapósan. 

- Igaza van. - mutatott Daphne Nora felé. - Veszélyben vagytok miatta és egyikőtök sem veszi észre, hogy rossz ember. - fintorgott felém. 

- Fogd már be, baszki! - állt elém Draco. 

- Téged is tönkre fog tenni. Mindenkivel ezt csinálja. Gonosz és alávaló és tele van sötétséggel! Egyikőtök sem látja még, de a kártyák megmutatták! - emelte fel a hangját Daphne. 

- Még egy rossz szót mondasz róla és megöllek. - sziszegte Draco. - Nem érdekel, hogy lány vagy. Ha bántani mered őt, kitépem a nyelved és feldugom a seggedbe. Aztán elvágom a torkod. - szorongatta a pálcáját a fiú. 

- Miről beszélsz? - kérdeztem Nora felé pillantva. 

- Mi? Ne már, Elara. - tárta szét a karját Theo. - Ugye nem akarsz hinni ebben a szarban? - kérdezte. 

- Csak érdekel milyen hazugságokat talált ki. - nevettem a fiúra, de az igazság az, hogy rémesen érdekelt, mi rejlik a kártyákban. 

- Valamelyikük meg fog halni. - mondta ki a lány. - Miattad. - vonta fel a szemöldökét önelégülten. Az én fülemben pedig ez az egy mondat zengett egész nap. Semmi mást nem hallottam, semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak arra, hogy valaki meg fog halni.

Mi van, ha tényleg igaz? Mi van, ha miattam meg fog halni az egyik barátom? Az egyik legjobb barátom? A szerelmem? Mi van, ha valakinek tényleg a vesztét okozom? 

- Rendben, fiúk és lányok! - mosolygott Harry, miután köszöntött minket. - Akkor... Gondoljatok egy emlékre, ami boldoggá tesz titeket. A legboldogabb emléketekre. Aztán mondjátok ki az igét és koncentráljatok! - magyarázta a fiú, a teremben pedig egyszerre csendült fel a sok-sok diák hangja.

És én is lehunytam a szemem. Éreztem, ahogy Hermione vidrája körülöttem úszkál. Hallottam, ahogy Neville felborul Ron vadászkutyája miatt. Tudtam, hogy mindenki nevet és éljenez... 

- Ne aggódjatok, karácsony után is ezt fogjuk gyakorolni! Ha valakinek most nem sikerül, később is megpróbálhatja. - nyugtatott minket Harry, miközben a diákok szinte vért izzadva próbáltak egy teljes patrónust létrehozni...

És én lehunyt szemmel pörgettem magam előtt az emlékeket. Ahogy a bátyám játszott velem kiskoromban. Ahogy Liv és Cole együtt vásárolnak velem. Ahogy Charlie, Bill, Ron, az ikrek és én együtt hógolyózunk az Ódú kertjében. Amikor Draco először mondta, hogy szeret. Amikor a csillagok alatt táncolt velem... 

- Expecto Patronum. - suttogtam, de a pálcám végéből nem jött ki semmi, csupán egy apró szikra. 

- Semmi baj, Lara. - mosolygott rám Harry és Neville. - Nekem sem sikerült még. - tette hozzá az utóbbi lelombozódva. 

De nekem sikerülni fog! Tárgyakat mozgatok az elmémmel! Kibaszott tárgyakat! Embereket! Erős boszorkány vagyok! Egy DENEM VAGYOK!

És ekkor a gyűrűm hirtelen izzani kezdett az ujjamon. Az elmém teljesen kiürült és a világ megnyugodott körülöttem. A pálcám végéből pedig fájdalmasan robbant ki a vakító fény, mely nem kékesfehéren világított, mint a többieknek... 

Nem olyan volt, mint régen. Mint amikor kiskoromban tanítottak erre. Nem olyan volt, mint amihez hozzászoktam. 

A patrónusom változott. 

És most egy hatalmas, sötét -  Szinte fekete -Magyar mennydörgő repkedett a teremben, testében úgy cikáztak a zöld fények, mintha villámok lennének...

---

Sziasztok! 

Egy gyors írói megjegyzés: Bocsánat, hogy mostanában ilyen kevés résszel jövök és napokig nem tudok írni semmit. Éppen csak elindult a vizsgaidőszak és a nyakamba szakadt egy tonna tanulnivaló, amik miatt szinte semmi időm nem maradt. 

De igyekezni fogok sűrűbben írni egy kicsit, szóval ne féljetek nem hagyom félbe a sztorit és nem fogtok befejezés nélkül maradni! :))