dernière danse
❪ belső vívódás ❫

093

Hajnalig sírtam. 

Csendesen szipogtam Draco ágyában fekve, a könnyeimmel átáztatva a párnáját. A takarója olyan szorosan volt körém tekerve, hogy alig bírtam megmozdulni, mégis remegtem a hidegtől és hiába próbáltam bármit is, a testem szinte úgy döntött, hogy feladja a további harcokat. 

És valamikor, hajnali négy tájában lehunytam a szemeimet és álomba merültem a kimerültségtől, miközben Draco és Cole az ágy mellett feküdtek a földön. A két fiú nem volt hajlandó sem az ágyban feküdni, sem fél méternél távolabb menni tőlem, de mégis azt akarták, hogy pihenjek kicsit, szóval leköltöztek a földre és onnan figyelték minden mozdulatomat. 

És egy normális világban, ez lenne a legédesebb dolog, amit valaha tehetnének értem. 

De mi már nem egy normális világban élünk. 

Olyan rég óta felborult a rendszer, amiről azt hittük mi irányítjuk. Olyan régen volt már, hogy önfeledten buliztunk, hogy nevetve rohantunk el a gondnok elől, hogy lelógtunk a kocsmába és rávettük Rosmertát, hogy adjon nekünk lángnyelv whiskyt. 

A baráti társaságunk kezdett eltávolodni, ahogy a benne lévő emberek elkezdtek felnőni. És nekem már fogalmam sem volt arról, hogy kivel mi történik. Hogy Liv hogyan kezeli ezt a Theo ügyet, vagy a szülei veszekedéseit. Hogy Blaise meddig akarja még titkolni a Pansy iránti érzéseit. Hogy az említett lány mégis kit bámul olyan sokszor a nap folyamán... Nem tudtam róluk semmit és ők se rólam. 

De a legrosszabb... Hogy erről a két fiúról sem tudok semmit. Semmit az égadta világon. 

Csak fekszenek mellettem, mind a ketten a plafont bámulva és gondolkoznak a dolgokon, amiket nekem sosem fognak elmondani. És én is ezt tettem egy ideig. Csak feküdtem, elmerülve a mennyezetbe, amely kitakarja előlem a csillagos eget és elgondolkoztam. Mégis mi lesz most velem? Mi lesz velem most, hogy a lelkem egy része, egy nagyon nagy része, meghalt? 

- Elara? - súgta halkan Cole még valamikor éjfél tájékában. - Ébren vagy? - kérdezte a fiú.

- Igen. - feleltem neki, szemeimet a mennyezeti repedésekre szegezve. 

- Sajnálom. - mondta. 

- Mégis mit sajnálsz? - fújtam ki a levegőt hitetlenül. 

- Hogy ebbe a helyzetbe kevertelek. - csuklott el a fiú hangja, mire halkan oldalra fordultam, hogy lenézhessek rá. - Ha én nem lennék, nem történt volna ez veled. Soha nem akartam neked fájdalmat okozni és... - Cole mérgesen törölt le egy könnycseppet az arcáról. 

- Cole... - súgtam a fiúnak lágyan, majd lenyúltam az ágyról és megfogtam a hideg kezét. - Nem kell sajnálnod. - mosolyogtam rá halványan. - Mind a ketten életben vagyunk, ez a lényeg, nem? - kérdeztem tőle, de azt hiszem inkább magamnak szólt a kérdés mint neki... 

- Látom, hogy szenvedsz... - szorította meg a kezem, majd ő is felém fordult a földön. 

- Én jól leszek. - feleltem olyan magabiztosan, amennyire csak lehet. - Hidd el, jól leszek. - mondtam Cole felé suttogva, majd továbbra is a kezét szorongatva, visszafordultam a hátamra. 

Tényleg jól leszek? A bűntudat nem olyan érzelem, aminek megmondhatod, hogy tűnjön el, és ő majd készségesen továbbáll. Emészt és magába szippant és te csak gyötrődsz, kínlódsz saját magaddal, mígnem megkérdőjelezed az életed értelmét is. 

Mert nem az lenne a fair, ha a saját életemnek is véget vetnék? 

Mert hiába minden segítség... Ha lehunyom a szemeimet, látom őt magam előtt. A büszkeséget az arcán, mintha csak azt akarta volna, hogy tönkretegyem a saját életem. Mintha csak azt akarta volna, hogy vége legyen mindennek. 

Én már soha többet nem leszek egyedül. Egy élet szárad a lelkemen és amikor lehunyom a szemeimet, látom a sötétzöld szempárt, amiből kiszáll az élet. 

De ha minden tönkremegy... 

Két választásom maradt. Megölöm magam, vagy megölöm az érzéseimet. Mert nálam a gyógyulás nem opció. Én nem tudom begyógyítani a sebeimet, nem tudom elfogadni a vétkeimet. Nem egy ilyen nagy vétket...

A bűntudat olyan, mint egy nagy zsák tégla. Csak egyet kell tenned, megszabadulnod tőle.

- Adj tüzet. - keltem fel a mély hangra, aztán megéreztem az orromba szivárgó ismerős szagot. 

- Szívd már gyorsabban. - morgott vissza a másik. 

- Te meg beszélj halkabban! Lara fel fog ébredni. - szidta le Cole Dracot. 

- Az én barátnőm, az én gondom, hogy felébred-e vagy sem. - felelte szokatlanul barátságtalanul Draco. 

- A hős szerelmes... - vágott vissza ironikusan Cole. 

- Mit vagy amúgy is ennyire rákattanva?! - kérdőjelezte meg Draco a legjobb barátomat, mire álmos szemeimet törölgetve felültem az ágyban. 

- Muszáj nektek állandóan veszekedni? - kérdeztem, majd nagyokat pislogva próbáltam felmérni a helyzetet. A két fiú a földön ülve nézett egymásra. Hátukat az ágyam lábának vetették, miközben egy hosszú szál cigarettán osztoztak. A szagából ítélve nem sima cigarettán. 

- Jó reggelt. - mosolygott rám kimerülten Cole, mire Draco felvont szemöldökkel pislogott a fiúra. 

- Jó reggelt, hercegnő. - mosolygott rám a szőke. - Hogy aludtál? - érdeklődött feltűnően kedvesen. 

És a kérdéstől hirtelen visszarándultam a valóságba. 

Az agyamat hirtelen elöntötték a képek. Az élesebbnél élesebb képek arról, ahogy elástunk egy hullát. Egy embert, akit én öltem meg. Aztán lenéztem a kezeimre. A sár még mindig be volt ragadva néhány körmöm alá és emlékszem, este fél órán keresztül sikáltam őket, hogy kiszedjem. De a kosz ottmaradt a körmöm alatt, mint a sérülés a lelkemen. 

- Add ide azt a szart. - nyúltam a füstölgő nyugalom felé nagyot sóhajtva. 

- Biztos vagy benne? - kérdezte mind a két fiú egyszerre. 

- Ohh, Merlin... - forgattam a szemeimet. - Kuss és add a cigit. - morogtam unottan. Draco meleg ujjai pedig finoman érintették a kezemet, miközben felém nyújtotta a kérésem tárgyát. Én pedig lassan az ajkaimhoz emeltem a cigarettát és megszívtam. A felhevült papír pedig kellemesen égette a számat, miközben a tüdőm megtelt elégedettséggel. 

- Ennél szexibb dolgot még soha nem láttam... - ütötte meg a fülem Cole suttogása, miközben lehunytam a szemeimet és lassan kifújtam a füstöt. 

- Ne akard, hogy beverjem a pofádat. - dobta meg a gyújtójával a fiút Draco. 

- Néha nagyon idegesítőek tudtok lenni. - álltam fel az ágyból és szinte azonnal elmosolyodtam, ahogy megéreztem a mámorító hatást. Mert az agyam tompulni kezdett, a rohanó világ lelassult, a szívem megnyugodott. A világom most egészen foltozottnak tűnt. Lassúnak, foltozottnak és kifejezetten viccesnek. 

- Kibaszott humoros vagy ma reggel. - forgatta a szemeit Draco, mire összeráncoltam a szemöldököm. 

- Cole, beszélhetnék Dracoval egy pillanatra? - kérdeztem a fiútól, miközben le sem vettem a szemeimet a barátomról. Cole pedig lassan, rosszalló pillantásokat vetve, felállt és kisétált a szobából. 

- Mit akarsz? - mordult a szőke. 

- Mi bajod van? - értetlenkedtem. - Most komolyan, Draco... - nevettem el magam hitetlenül. - Mégis mi bajod van? Mi bajod lehet, hogy egy pöcsként viselkedsz velem akkor, amikor a legnagyobb szükségem lenne rád? - ültem le az ágy végébe. 

A fiú pedig mélyen kifújta a levegőt és izmos karjával beletúrt a kócos hajába. Majd lassan mozogva leült mellém az ágyra és meleg kezét a csupasz combjaimra helyezte. Hüvelykujja finoman simogatta a bőrömet, elárasztva bizsergető érzésekkel. 

- Tudom... Sajnálom, én csak... - sóhajtott újra, mintha csak nem tudná, elmondja-e a problémáit, vagy ne. - Haza kell ma mennem. Pár óra az egész, de apám beszélni akar velem. - mondta a fiú lésújtóan.

- Minden rendben? - kérdeztem azonnal. Az apja nem szokta csak így év közepén hazahívni... 

- Igen, persze... Csak... Szóval... - küszködött a fiú. - Nem akarlak itt hagyni. - mondta szomorkás mosollyal az arcán. 

- Nem lesz bajom. - legyintettem. - Cole majd vigyáz rám. - mosolyodtam el halványan, mire Draco vonásai megkeményedtek. 

- Azt egyből gondoltam. - fintorgott a fiú, mire felvontam a szemöldököm. 

- Draco Malfoy, te féltékeny vagy! - nevettem el magam azonnal, mire a fiú rémülten nézett rám. 

- Te megvesztél... - rázta a fejét. - Én sose vagyok féltékeny. - mondta, de ezt egyikünk sem hitte el. 

- Tényleg? - csillant fel a szemem, majd lassan a nyaka köré fontam a karjaimat és az ölébe másztam. A forró lehelete a nyakamat perzselte, miközben ujjai automatikusan a  pólóm alá csúsztak és úgy simogatta a hátamat. 

- Most már végképp nem akarlak itt hagyni. - súgta a fiú, erősen belemarkolva a fenekembe. 

- Biztos tudsz még maradni pár percet. - csókoltam meg a nyakát lágyan, majd apró mozdulatokkal elkezdtem az ajkai felé haladni. 

- Az nem csak pár perc lesz, Hercegnő. - ragadta meg a hajamat, hogy hátrahúzza a fejemet. A puha ajkai pedig erősen szívták az érzékeny bőrömet, minden egyes foltot lágyan megnyalva, hogy enyhítse a fájdalmam. 

Én pedig a gondolataimban hálát adtam neki, hogy éjszaka kirúgta a szobából a többi fiút, hogy nyugodtan tudjak aludni. 

És az igencsak hosszúra sikerült búcsúnk után, Draco még egyszer hosszasan megcsókolt, majd elindult a szülei házához. És a napunk egészen nyugodtan telt. Egészen nyugodtan. De ennyi idő után már megtanulhattam volna, hogy ami nyugodt és békés, az csak gyanús lehet. 

- Túl nagy a csend. - mondta Cole az étkezőasztalnál. 

- Túl nagy a csend. - értettem egyet a fiúval, majd aggodalmasan körbenéztem a teremben. A szemeik érdeklődve pislogtak az előttük heverő újságra, majd még nagyobb szemekkel a mardekár felé. Nem... Felénk. 

- Mi a... - tépte ki Cole az újságot egy arra járó hollóhátas lány kezéből. 

- Seggfej! - kiáltott a lány. 

- Mondj újat szivi! - szólt vissza neki a fiú, majd azonnal olvasni kezdte az újságot. Én pedig odahajoltam az arcához és egy emberként lélegezve akadt meg a szemünk a címlapon. 

"Eltűnt a Minisztérium Mágikus Játékok Ügyosztályának helyettes vezetője!" Ez állt a címlapon. A képen pedig... 

- Mond, hogy ez csak egy vicc. - suttogtam, kikapva az újságot a kezéből... 

- Hogy vehették máris észre? - kérdezte a fiú. - Hiszen csak tegnap jött el hozzánk! - emelte meg a karját, mire erőszakosan arcon vágtam. 

- Halkabban te idióta! Nem derülhet ki, hogy találkoztunk vele. - suttogtam egyre halkabban, mikor megláttam, hogy Liv és a többiek belépnek az étkezőbe. 

- Tudták. - mondta. - Tudták, hogy valami baj van. Máskülönben nem írták volna meg ilyen hamar! - gondolkodott. 

- Ki írta? - kérdeztem halkan. 

- Rita Vitrol. - futott a szeme a lap aljára, én pedig gondolkodóba estem. Nagyon mély gondolkodásba... 

- Cole! - ültek le mellénk a többiek. - Haver, sajnálom. Tudom, hogy az apád egy pöcs, de hihetetlen, hogy eltűnt. - rázta a fejét Theo, miközben kiöntött magának egy pohár teát. És én tovább ráncoltam a szemöldököm. Rita Vitrol. A nő tavaly olyan információkat írt meg a Tusáról, amit senki nem tudhatott! Mindent látott és mindent hallott. Aztán írt egy cikket és... 

- Zabini! - mordultam fel. - Mi volt az elméleted Rita Vitrolról? - kérdeztem. 

- Ohh... - gondolkodott egy pillanatra. - Hogy animágus, azt hiszem... IGEN! Igen, ez volt az! - harapott bele a kenyerébe, az arcom pedig lefehéredett. 

Animágus... 

- Elle... - fordult felém Cole azonnal. - Egyáltalán nem biztos! - súgta olyan halkan, hogy senki más ne hallhassa. 

- Mennem kell. - zártam ki mindent a fejemből. Aztán felálltam az asztaltól és szó nélkül rohanni kezdtem. És fogalmam sem volt arról, hogy mit csinálok. Mintha nem is én lettem volna, mintha teljesen kikapcsoltam volna legalább egy órára. Nem tudom mit csináltam, hol és miért. Nem tudom mikor, meddig, hogyan... 

Csak azt tudom, hogy amikor a nap már lemenőben volt az égen és Draco még mindig nem ért vissza, én ott álltam a csillagvizsgáló torony tetején, a kezemben egy majdnem üres vodkás üveggel... 

- Órák óta téged kereslek! - rántott vissza a valóságba Cole hangja. - Elara, mit csinálsz? - kérdezte mély hangon, amint felmérte a helyzetet. 

- Tudja. - mondtam nyomottan, nehezen forgó nyelvvel. Szédültem. A mélység is szédült, amikor lenéztem az erkély egyetlen pontjáról, ahol nem volt korlát. 

- Miről beszélsz? Elara, gyere beljebb! - emelte meg a hangját a fiú, mire olyan hirtelen fordultam meg, hogy megingott az egyensúlyom. - Édes Merlin, könyörgöm gyere el onnan... - nyúlt felém a fiú óvatosan. 

- Írt egy cikket az eltűnt apádról még azelőtt, hogy bárkinek feltűnt volna, hogy eltűnt! - emeltem fel én is a hangom. - Ohh, bocsánat. Meghalt.- javítottam ki magam, erős hányingerrel küzdve. - Megírta hol látták utoljára, hogy mit viselt, hogy... Cole, ez a nő tud mindent. - pislogtam lefelé. 

- Mit akarsz csinálni? - kérdezte, de már ő is tudta a választ. 

- Én nem megyek az Azkabanba. - nevettem hisztérikusan. 

- Kérlek, Lara... - lépett felém a fiú, mire kinyújtottam a kezemet és elengedtem az üveget. Olyan magasan vagyunk, hogy még csak a becsapódást sem lehet hallani. - Elara, nem teheted ezt velem. - mondta.

- Miért nem? Csak megnehezítem az életed. Mindenkiét... - javítottam ki magam újra. 

- De én más vagyok... - mondta. - Én csak veled vagyok önmagam, csak melletted tudok őszintén nevetni, csak te tudsz boldogságot kiváltani belőlem, csak melletted érzem azt, hogy végre vagyok valaki. Te sosem érezteted velem, hogy baj van velem, hogy változnom kellene. Te úgy szeretsz engem, ahogy vagyok Lara és szükségem van rád! Nem tudok nélküled élni... - magyarázta a fiú egyre gyorsabban. 

- Sajnálom. - ráztam a fejem. - Sajnálom, de nekem ez nem megy Cole. - mondtam. - Próbáltam elfogadni. Próbáltam ignorálni. Próbáltam nem erre gondolni egész nap. DE MEGÖLTEM VALAKIT! - keltem ki magamból. - Nem tudok így élni tovább! Ezzel a tudattal! Nem tudom ki vagyok én és nem tudom mi történik velem. - mondtam neki sírva. 

- De mi tudunk segíteni! Én tudok segíteni! - lépett felém újra. - Könyörgöm, ne hagyj itt. Ne hagyj el... - a szemei vörösek voltak, a kezei remegtek, ahogy felém nyúlt. 

- Sajnálom. - mondtam a fiúnak, aztán még egyszer végignéztem rajta. Olyan csodálatos emberek vannak ebben az iskolában. És én mindegyiket csak bántom... 

És hátra léptem. 

A talaj egyszerre kiszaladt a lábamból, a levegő kiáradt a tüdőmből és a szél belekapott a hajamba. És én elmosolyodtam, ahogy arra gondoltam, hogy mindjárt vége. És már senki nem fog tudni bántani. És csupán pár másodperc volt az egész, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán... 

- Soha többé nem csinálhatod ezt velem! - üvöltötte Cole. - Soha többé nem ijeszthetsz így rám! - tartott a karjaiban erősen. 

- Elkaptál. - néztem rá értetlenül. - De hogy... Hogyan? - kérdeztem. 

- Hopponáltam te idióta! - tett le a földre. - Mégis hogy gondoltad ezt?! - törölte meg az arcát idegesen. 

- Nem tudom... - ráztam a fejem. - Már semmit sem tudok Cole... Semmit. Utálom magam, amit tettem, ami vagyok! - törtem össze a fiú karjai között. 

- Megmentetted az életem. Ne utáld magad azért, mert megvédtél bármi áron. Ha nem vagy, akkor most halott lennék és... - kezdte, én pedig könnyes szemmel felnéztem a fiúra. 

A szemei fájdalmasan csillogtak vissza rám, miközben lágyan megnyalta az ajkait. Az arca halványan piroslott az érzelmek hadától, a fülében pedig ott csillogott egy fülbevaló, amit még én adtam neki a születésnapjára. 

- Akkor még jobban szenvednék. - mondtam a fiúnak. 

Cola ajkai pedig finoman simultak az ajkaimra.