dernière danse
❪ üdv a világkupán ❫

040

- Gyertek gyerekek. Keressük meg a helyeinket. - fordult felénk Mr. Weasley hatalmas mosollyal az arcán. A jegyeinket éppen most fogadták el és a kezünkbe nyomtak egy-egy térképet, mellyel a hatalmas, végtelennek tűnő mezőn közlekedhetünk. 

- Oda nézz! - mutatott elém Cedric tátott szájjal. - Annak a sátornak még tornyai is vannak. - mutatott egy halvány, bézs színű sátorra, melynek hatalmas tornyai szinte öt méter magasan nyúltak az égbe. 

Igen... Ez volt a Világkupadöntő. A mező több kilométeres körzetében sátrak sorakoztak egymás mellett, alig kihagyva pár centit egymás között. A varázslók és boszorkányok eszméletlen tákolmányokkal készültek a várhatóan több hétig tartó mérkőzésre, ami a mellettünk lévő elvarázsolt csarnokban fog lezajlani. 

- Azt hiszem megtaláltuk az ír szurkolókat. - nevettem hitetlenül, amikor egy csoportba összegyűlve megláttam vagy negyven sátrat, mindegyik rikítóan zöld színben pompázva, lóherével a tetején...

- Harry! - hallottam az ismerős hangot hirtelen, amitől még a hideg is kirázott. Seamus Finnigan zöld sapkában, lóherés kitűzővel, ír zászlóval a kezében rohant felénk, hatalmas mosollyal az arcán. 

- Szia, Seamus. - intett neki Harry, de a fiú már nem is figyelt rá. Amint meglátott engem, a figyelme teljesen és megzavarhatatlanul rám irányult. 

- Elara! De jó téged itt látni. Azt hittem nem szereted az ilyen játékokat. - lépett felém a fiú, megsimítva a karomat. 

- Ohh... Igen, de tudod... Ezeknek a fiúknak nehéz nemet mondani. -  jöttem zavarba teljesen a váratlan érintéstől. Seamus jó ember. Tényleg. Semmi kivetni valóm nincsen, azon kívül, hogy rémesen idegesít! 

És ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve... Kicsit közelebb léptem Cedric mögém magasodó alakjához, gondosan ügyelve arra, hogy Seamus is észrevegye, ahogy összeér a kezünk. 

- Nos.. - komorodott el a fiú. - Remélem találkozunk még. - biccentett, majd visszavonult a családjához. 

- Ez mi volt? - fordított szembe magával Cedric, én pedig elhúztam az ajkaimat, nem tudva mit is válaszoljak neki. Bocs, hogy hozzád simultam, de Seamus zaklat? Bocs, hogy nyomulok, csak le akarok rázni valakit? Bocs, hogy.... - Nem mintha annyira zavart volna. Csak kíváncsi vagyok a válaszodra. - kacsintott rám a fiú, én pedig mélyen elvörösödtem a pillantásaitól. 

- Elara? - mély hang. Mély, férfi hang. Ne. NE,NE,NE! 

- Lucius? - fordultam meg összeszorított fogakkal, a körülöttem állok pedig megfeszültek a férfi közelségétől. De nem csak ő volt ott... Felesége, Narcissa kifinomultan állt férje mellett, arcára rá volt írva mennyire nincs kedve ehhez az egészhez. Mellette pedig ott állt: Draco. 

A fiú haja mint mindig, most is tökéletesen be volt fésülve, fekete öltözéke pedig kiemelte minden izmát, minden mozdulatát... De a szemei. Azok voltak a legszebbek. A fekete ruhái most még jobban kiemelték azt a kivételes szempárt, ami a reggeli nap fényében olyan volt akár a gyémánt...

- Látom mégis ide fújt a szél. - vonta fel az egyik szemöldökét kedvetlenül. 

- Ohh, igen, én... Nos, a Weasley család... Szóval. - fújtam ki hosszan a levegőt, mire a többieknek végre leesett, hogy kellene egy kis segítség. 

- Lucius. - lépett elém Arthur kimérten. - Mi járatban itt? - vonta fel a szemöldökét. 

- Miss. Delavignehez jöttünk. Mi is meghívtuk a hölgyet a mai eseményre... De ezek szerint jobb társaságot talált. - nézett végig fintorogva a mellettem állókon. 

- Meglep, hogy itt látlak... - lépett mellém Draco, nem foglalkozva Cedric felvont szemöldökével, vagy Freddel és Chalieval, akik megfeszült izmokkal léptek közelebb felém. 

- Sajnálom, hogy úgy ott hagytalak. - suttogtam a fiúnak őszintén. 

- Miért velük jöttél ide? - fordult felém Draco. - Azt hittem... Azt hittem örülnél, ha velem lehetnél itt. Én vagyok az egyetlen aki tudja az igazságot és meg tudtalak volna nyugtatni! - emelte meg kicsit a hangját, mire még jobban elszégyelltem magam. 

- Tényleg saj... - néztem én is a ragyogó szemeibe. Olyan volt, mintha ezer éve nem láttam volna őt. Az illata befedte az orromat, a szívem pedig kicsit hevesebben kezdett verni a közelségétől... Miért vagy rám ilyen hatással??

- Draco! Már mindenhol kerestelek. - jelent meg hirtelen Daphne, egy hatalmas mosollyal az arcán, ezzel egy időben, pedig az én arcomról lefagyott minden érzelem. 

- Daphne? - néztem rá döbbenten.

- Elara? - fordult felém, a mosolynak már hűlt helye sem volt. - Te mit csinálsz itt? - lépett Draco mellé a lány, lassan belekarolva a fiúba. 

- Ezt én is kérdezhetném tőled. - ráncoltam a szemöldököm.

- Én hívtam. - szólalt meg hirtelen Draco. Mi van?! 

- Elara, Drágám! Lassan meg kellene keresnünk a helyünket. - karolt át hirtelen Charlie, közelebb húzva a mellkasához. Nekem pedig elöntötte a vér az arcomat, ahogy visszanéztem Draco és Daphne lesokkolt arcára. 

- Drágám? - nyalta meg ajkait Draco, idegesen meredve a fiúra, aki mellettem áll. 

- Ohm, rendben. - fordultam Charlie felé. - Mindjárt megyek. - pislogtam értetlenül. 

- Ha gondolod... Felpattanhatsz a hátamra és odaviszlek. - lépett mellém Fred, úgy karolva belém, ahogy Daphne Dracoba. - Az érkezésünkkor már úgyis elég közel kerültünk. - kacsintott rám a fiú, mire Draco gúnyosan felmordult. 

- Daph, édesem. - mélyítette el a hangját. - Kérlek, szólj anyámnak, hogy mindjárt megyek. Beszédem van Elarával. - meredt rám tág orrlyukakkal, ökölbe szorított kézzel. 

- Menjetek fiúk, mindjárt megyek. - zavartam el a körülöttem cövekelő három fiút, akik rosszallással az arcukon vonultak el mellőlem. 

- Egyből három? Nem mondom, nem számítottam erre. - fintorgott karba tett kezekkel. 

- Látom téged is nagyon megviselt, hogy nem jöttem ide veled. - vontam fel a szemöldököm. - Meg tudtalak volna nyugtatni! - gúnyolódtam egyre mérgesebben. 

- Te mondtál nemet! - emelte fel a hangját a fiú, mire idegesen léptem egyet felé. 

- Ha esetleg megtanulnál nem játszadozni az érzéseimmel és értékelni engem, akkor nem mondtam volna nemet! - kiáltottam az arcába, de teljesen jogtalanul. Mind a ketten tudjuk, hogy nem ezért mondtam nemet. És mind a ketten tudjuk, hogy kettőnk közül ő sokkal több dolgot mondott nekem... 

De könyörgöm! Daphne?! Elhívja ide Daphnet, aki...! Komolyan?!

- Aha, oké. - biccentett felém a fiú. - Akkor további szép napot. - fordult el felőlem, de aztán megállt és újra rám nézett. - Semmi jogos nincs mérgesnek lenni rám, tudod? - 

- És te milyen jogon vagy rám mérges? - meredtem rá pislogás nélkül. - Fogd már fel, hogy nem mindenki viseli el ezt a lenéző stílust! És nem mindenki értékeli, ha minden csak egy játék! Ha a barátaid előtt csak egy játék vagyok. - mondtam neki, ekkor pedig Daphne és Fred visszalépkedtek hozzánk, hogy elrángassanak minket, mielőtt egymásnak esünk. 

- Apának kéne egy kis segítség. - fogta meg a kezem Fred, mire Draco tapsolni kezdett. 

- Komolyan? - meredt rám. - Összejöttél vele? VELE? - fintorgott, mire végképp elvesztettem az agyam. 

- Neked aztán kurvára semmi közöd ahhoz, hogy kivel járok és kivel nem! - emeltem meg a hangom, mire Daphne összeráncolt szemöldökkel lépett Draco és közém. 

- Elara, fogd vissza magad. Te játszadozol Draco érzéseivel mióta idejöttél. - oktatott ki a lány, mire nemes egyszerűséggel a képébe röhögtem. - A barátodként kérlek, menj most el. 

- Állj, állj, állj. - nevettem hisztérikusan. - Mi a francról beszélsz?! Menj, menj érezd jól magad! Szórakozz! Áldásom rá és a legjobbakat! De nem vagyok a barátod. - nevettem a lányra. - Nem vagyunk barátok...- 

- Jajj, hagyd már ezt a gyerekes hisztit. - forgatta meg a szemeit, én pedig átnéztem a ány válla fölött, Dracora. 

- Tudod, elég vicces ez az egész. - mondtam a fiúnak. 

- Lara, nyugodj meg. - szorította meg a kezem Fred, de én nem figyeltem rá. 

- Tudod ugye? - mosolyodtam el. - Olyan mint én. Úgy káromkodik, mint én. Úgy öltözködik, mint én. Úgy sétál, beszél, viselkedik! - nevettem. - Lehet, hogy kedvelni fogod. De nem annyira, mint engem. - mutattam megvetően Daphne felé, aki mérgesen meredt az arcomra. 

Nem tudom miért mondtam ezeket... De rémesen felidegesítettek! Mégis, mit képzelnek ezek magukról! De most komolyan! 

- Elara, mennünk kell. - ragadta meg a karomat Fred újra és erőszakosan rángatni kezdett a családja felé, ahol Arthur és Lucius egymásnak feszülve vitatkoztak, egészen addig amíg oda nem értem. 

- Menjünk. - mondta morcosan Mr. Weasley, a tisztás felé indulva, ahol a neve állt. 

- Te figyelj már. - fogott közre Fred és Charlie. - Én nem tudom mi volt ez... De eszméletlen menő voltál. - mosolyogtak rám a fiúk, egy-egy pacsit adva. 

- Vérzik az orrod. - jegyezte meg Ron, hátra fordulva felénk, majd a kezembe nyomott egy kendőt. Én pedig nem tulajdonítottam neki nagy dolgot. Egyáltalán nem... Mert nem vettem észre, hogy a hátam mögött sátrak dőltek össze, fák leveleit fújta az erős szél és a stadionban felállított zászlók kiestek a helyükről. Én nem vettem észre. 

De Draco igen...