dernière danse
❪ Kale ❫

009

Mindenkinek vannak félelmei. Talán ez a világ legtermészetesebb dolga, hogy vannak esetek amikor félünk. Egyesek félnek a pókoktól, vagy a kígyóktól. Mások félnek a sötétben, vagy a magasban. Igen, ezek normális dolgok. Normális félni a haláltól, félni a szenvedéstől, félni a kudarctól. 

De az én félelmem egészen más... Én nem attól félek, ami megtörténhet, nem attól félek, amit nem ismerek. Én attól félek ami már megtörtént. Attól, ami nem velem történt meg, pedig velem kellett volna megtörténnie! Én nem a haláltól félek és a veszteségektől. Én az emlékeimtől félek... A látottaktól, a hallottaktól! Mert a dolgoknak nem így kellett volna történnie...

- Lara? - rázta meg a vállam Olivia. - Jól vagy? - kérdezte a lány aggodalmasan, miközben óvatosan megütögette az arcomat. 

- Mi? - ámultam fel a gondolataimból. - Igen, minden rendben. - mosolyogtam rá remegő ajkakkal. Ennél hitelesebben nem is tudnál alakítani, Elara. Gratulálok... 

- Mégis mi a fenét láttunk az előbb? - lépett elém Daphne összeráncolt szemöldökkel.

- Ki zuhant le? - kérdezte kedves, bátortalan hangon Pansy. Az egész fejem olyan zavaros. Mintha ezer gondolat és elfojtott emlék akarna egyszerre a felszínre törni. És annyi mindent szeretnék hirtelen mondani, de közben mégis semmit. Mert ha egyszer elkezdek beszélni, onnan nincs visszaút és a titkaim jobb, ha csak az én titkaim maradnak.

- Ohh, én... - néztem rájuk, miközben megpróbáltam rendbe tenni a gondolataimat és saját magamat is. - Én félek kviddicsezni. - vontam meg a vállam. - Túl ijesztő és veszélyes sport és valószínűleg ezért láttuk ezt a képet. - magyaráztam. 

- Lara, biztos minden rendben? - kérdezte Olivia újra, kicsit közelebb hajolva a szemeimhez. 

- Persze. Teljes mértékben. - tökéletes műmosoly. Egyszerűen tökéletes. 

- Elara! - kiáltotta hirtelen a nevemet egy fiú. - Szia, de jó téged újra látni! - Seamus Finnigan mosolyogva lépett oda hozzám, amikor véget ért az óra és a lányokkal kisétáltunk a folyosóra. 

- Szia. - köszöntem neki halkan. Valami nagyon furcsa ebben a fiúban, de nem tudom megmondani, hogy micsoda. 

- Öhm, esetleg elkísérhetlek a következő órádra? - kérdezte egyre pirosodó arccal, zavarában megvakarva a tarkóját. 

- Egyedül hagyhatunk vele? - súgta a fülembe Olivia. - Nem fog berángatni egy bokorba és... - hallottam a lány elfojtott nevetését. 

- Jajj, hagyd már! - nevettem rá halkan. - Menjetek nyugodtan. - mosolyogtam a lányokra kedvesen.

- Később találkozunk, Elle! - kiáltott vissza Daphne és Pansy kórusban, miközben hárman elindultak a klubhelyiség felé. Nem igazán szeretnek mágiatörténelemre járni, bár ki hibáztatja őket? Az egyetlen tárgy, amit egy szellem tart és mégis a legunalmasabb. Rettentően unalmas. Annyira, hogy néha szeretnék szerencsétlen Binns professzor helyébe lépni és meghalni. Azt beszélik egyszer elaludt a könyvtárban és szellemként ébredt fel. De észre sem vette! 

- Szóval... - lépett mellém Seamus. - Milyen napod volt eddig? - kérdezte.

- Ohh, hát igazán... - kerestem a megfelelő szavakat. - Érdekes. - nyögtem ki végül. - Neked? - 

- Eddig unalmas volt. De most, hogy látlak, sokkal szebb és izgalmasabb. - mondta halkan, a padlót bámulva. 

- Ez nagyon... - akartam mondani, hogy kedves tőle, aranyos, vagy valami ilyesmi. De valaki sietősen közbeszólt és megragadta a karom. 

- Beszélnünk kell. Most. - sziszegte Draco a fogai között, erősen szorítva engem. 

- Mit művelsz? - kérdeztem meglepetten, hatalmasra tágult szemekkel nézve a kezeit, amik rám fonódtak. 

- Malfoy engedd el! - szólt rá hangosan Seamus és hirtelen közelebb lépett hozzá, de hiába. 

- Fogd be, Finnigan! - szólt  vissza a szőke idegesen. - Te, most velem jössz. - nézett a szemembe Draco és húzni kezdett a folyosón. Erősen tartva engem, egyre csak szaporázta a lépteit. 

- Mégis mit képzelsz magadról? - csapkodtam a kezét erőszakosan, de ő nem engedett el. 

- Beszélnünk kell. - zárta le ennyivel a témát, egészen addig, amíg be nem tolt egy sötét és üres terembe. 

- Te nem vagy normális! - keltem ki magamból. - Mit gondoltál? Hogy bármikor megragadhatsz és azt csinálsz velem amit akarsz? Egyáltalán mit kellene velem beszélned? Semmi közünk egymáshoz az istenit, Malfoy! - kiabáltam rá idegesen, folyamatosan a karomat simogatva. - Nem vagy normális... Egyszerűen minden maradék eszed... - 

- Ő volt az. - vágott a szavamba, bennem pedig megfagyott a vér.

- Miről beszélsz? - kérdeztem, hatalmasat nyelve.

- Felismertem, Aurora. Ő volt az. - mondta nyugodtan. Idegesítően nyugodtan és idegesítően... Egyszerűen csak idegesítő! 

- Nem tudom miről beszélsz, Malfoy. Számomra is ismeretlen volt az az ember. - vontam meg a vállam. 

- Hagyd már abba a hazudozást! - kiáltott rám váratlanul. - Láttam őt, Aurora, nem vagyok hülye! - 

- Pedig, most pont olyannak látszol. - fintorogtam a szemébe. - Ne hidd azt, hogy még mindig ismersz engem. Sok év telt el, Draco és akkor is alig találkoztunk. Ne gyere ide, ne rángass, ne kiabálj velem. De legfőképpen, ne hidd azt, hogy jobban ismersz, mint én magamat. - böktem meg az ujjammal a mellkasát, majd még egyszer végignéztem a fiún. 

- Nem titkolózhatsz örökké, Aurora. - mondta a szemembe mérgesen. 

- Ha még egyszer így hívsz, komolyan mondom megetetlek egy vérfarkassal. - mondtam, aztán otthagytam őt a gondolataival. Pofátlan kis...! Ember nem idegesített még ennyire, egész életem során! Mégis kinek képzeli magát? Idejön és kérdéseket mer feltenni...! Idióta, elkényeztetett, szánalmas kis....!

- Halihó, Napsugár! - ugrott a hátamra Olivia a semmiből. - Mi lelt téged? - nézett végig az arcomon. 

- Draco Malfoy lelt engem! - mérgelődtem. - Ki nem állhatom ezt a gyereket, esküszöm meg tudnám fojtani! - csaptam a falba idegesen. 

- Oké! Nyugi, fenevad! - fogta meg a kezeimet. - Akarsz valami rémesen vicceset csinálni? - kérdezte ördögien csillogó mosollyal.

- Benne vagyok. - csillantak fel a szemeim nekem is, de ekkor még fogalmam sem volt, hogy mibe megyek bele. Olivia ugyanis nem másokat akart megleckéztetni, hanem Dracot. A fiú pedig kint volt a kviddicspályán, edzésen, mielőtt még a griffendél pályára lépne. 

Olivia izgatottan ült le a lelátóra, elővéve a pálcáját a talárja zsebéből. A lány kócos haja most egy hatalmas, dús lófarokba volt kötve, szemeivel türelmetlenül pislogott felém, de én nem mozdultam. 

- Lara? - nézett rám furcsán. 

- Ne haragudj de én... Tényleg nagyon utálom ezt a játékot. - mondtam, miközben rémes szédülés kapott el. Hallottam a lelátón ülő emberek tapsát, ahogy elkezdődött a meccs. Láttam önmagam, ahogy felállok és ugrálva kiabálom a nevét. Láttam, ahogy a tanáraim büszkén figyelik a diákokat. És aztán láttam a gurkót, a figyelmetlen nevetést, a megszállott győzni akarást... 

- Úr Isten! - sikított fel Olivia hirtelen és felpattant a lelátóról. Döbbenten tértem vissza a valóságba, észre sem véve, hogy könnyes az arcom. A világ ugyanis azonnal megállt, amint követni kezdtem Olivia szemeit. 

Draco Malfoy tehetetlenül zuhant le a mélységbe...

- NE! - kiáltottam azonnal és rohanni kezdtem. Gondolkodás nélkül rohanni kezdtem a fiú felé, mintha csak minden ugyan úgy történne. A sikolyom, a lábaim irányíthatatlan mozgása, a szívem heves dobogása. Minden pontosan ugyan úgy történik...

- Draco! - ugrottam a fiú mellé azonnal és remegő kezeimet a mellkasára tettem. - Nyisd ki a szemed hallod? Draco, nyisd ki a szemed! - Kale, nyisd ki a szemed, hallod? Kale, nyisd ki a szemed! 

- Valaki hívja ide Madam Pomfreyt! - kiáltott Olivia tehetetlenül, remegve állva fölöttem. 

- Mi a fene történt? - ért földet mellettünk Marcus Flint, a mardekár csapatkapitánya. 

- Az egyik pillanatban még semmi baja nem volt, utána zuhanni kezdett!- lépett a mozdulatlan fiúhoz Theodore. 

- Draco, ne csináld ezt! Nem bírom ki még egyszer... Nem... - motyogtam erőtlenül. 

- Jól vagyok... - hallottam a tompa nyögést a fiú szájából. Mindannyian megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, én pedig szinte önkényesen rántottam fel a fiút és a karjaim közé szorítottam. Hála Merlinnek, hogy jól van. Hála Merlinnek! 

- A frászt hoztad rám! - suttogtam a vállába, összekönnyezve a kviddicstalárját. 

- Most már beszélhetünk arról, ami történt? - kérdezte a fiú rekedt hangon, mire hirtelen eltoltam magamtól. 

- Az egészet csak ezért csináltad?! - emeltem meg a hangom idegesen, de valahogy nem tudtam rá őszintén haragudni.

- Én csak azt szeretném, hogy egy kicsit megkönnyebbülj. - mondta, majd fájdalmasan a mellkasához kapott. A ruhái koszosan és sárosan tekeredtek köré, bőre tele volt horzsolásokkal és koszos foltokkal a földre érkezéstől. 

- És ezért majdnem megölted magad, te idióta? - kérdeztem, most már nem tudtam visszafogni a haragomat. 

- Oké, srácok szerintem hagyjuk magukra őket. - rángatott el mindenkit Olivia. 

- Most mérges vagy rám? - kérdezte Draco döbbenten. 

- Szerinted?! - emeltem fel a hangom. - Majdnem meghaltál, csak azért mert nem tudod elviselni, ha nem tudsz valamiről! - szidtam le a fiút. 

- Én csak szeretnék neked támaszt nyújtani! - vágott vissza mérgesen, feljebb tornászva magát a földön. 

- Minek?! - csaptam a földre. - Nem is kedvelsz engem a rohadt életbe! - 

- Tudom, hogy történt vele valami, ami miatt megváltoztál! Már nem az a mosolygós, nyitott lány vagy mint voltál! Már nem nevetsz és nem szórakozol! Nem érdekel már semmi és fáj, hogy ilyennek látlak! - kelt ki magából ő is. 

- Meghalt! A bátyám meghalt, Draco! Ezt akartad hallani? - kiáltottam. - Kale meghalt... - ismételtem, mire Draco karjai körém fonódtak.