dernière danse
❪ felcsillan a remény ❫

122

Ha valaki megkérdezné, hogy milyen érzés halálfalónak lenni... 

Nos, azt hiszem először képen törölném egy lapáttal, majd nevetve az arcába mondanám: SZAR!

És hogy milyen érzés minden nap félteni az életedet? Félni attól, hogy akár egy rossz pillantás, vagy az arcod egyik izmának rándulása a halálodat okozhatja? Ismétlem, szar!

És ha valaki megkérdezné, hogy milyen érzés, hogy én fogom megölni az igazgatót, a varázsvilág legnagyobbra becsült emberét, a szerelmem helyett? Gondolom senkinek sem mondok újat ezzel: KIBASZOTT SZAR! 

- Kész vagy? - lépett be Draco a szobájába, hogy megnézze összepakoltam-e már. 

- Igen. - mosolyogtam rá halványan, majd folytattam a fekete blúzom begombolását. Megutáltam a feketét is. Megutáltam a tetoválásokat és az egész világot. Nincs az a fájdalomcsillapító, ami enyhíthetne a szívem sajgásán és nincs az a gyógyszer, ami újra visszahozza az őszinte mosolyomat. 

- Elvégezted a bűbájt? - mutatott óvatosan a karom felé. 

- Persze. Még ébredés után. - bólintottam és a tükörképem felé pislogtam. Felhúztam a blúzom ujját, ezzel megmutatva csupasz alkaromat. Megtanított a bűbájra, amivel ő maga is rejtegette saját jegyét. 

- Jól van. - idegesen megvakarta a tarkóját. - Rory? - nézett fel rám, de nem feleltem. 

Csak néztem magam a tükörben és próbáltam rájönni, hogy ki néz vissza rám. Ez volt a sorsom. Szinte lehetetlen lett volna tovább menekülni előle, de most, hogy tényleg halálfaló lettem... Ha Draco és a többiek sorsa nem múlt volna a döntésemen, talán inkább meghalok. 

Ez az élet elviselhetetlen. 

Néztem a beesett szemeimet, a fehér arcomat, a sírástól vörös orromat. A remegő ujjaim egyre csak vacakoltak a gombokkal és én... Hogy menjek így vissza az iskolába? 

- Rory... - Draco közelebb lépett hozzám és finoman az ujjaim után nyúlt. Hagyta, hogy magam mellé ejtsem a kezeimet és ő gombolta tovább a blúzom. 

- Hogy fogok a szemükbe nézni? - kérdeztem csalódottan. - Nem vagyok képes erre, Draco. Tudom, hogy az én hibám, én döntöttem így! De meg kellett mentenem titeket és már nem hátrálhatok meg csak... - nagyot sóhajtottam és belenéztem világos szemeibe. - Mindegy. Majd hozzászokok. - biccentettem. 

- Ne csináld ezt. - rázta a fejét és lágyan megfogta az arcomat. Két kezének forró érintése olyan volt mint egy álom. Aggodalmas kristály szemei összekapcsolódtak az enyémekkel és elvesztem a pillantásaiban. - Ne mond, hogy mindegy. Az érzéseid egyáltalán nem lényegtelenek. - suttogta az ajkaim közé. 

- De már úgy sincs mit tenni. - nevettem rá erőtlenül és megpróbáltam elfordítani a fejem, mire ő erősebben fogott meg. 

És pár pillanatig csak nézett engem. Nézett és az ajkai szélét rágva próbálta rávenni magát, hogy beszéljen. Homloka közepén megjelentek azok az imádni való redők, amik a szemöldökének ráncolása végett keletkeznek és finoman összeráncolta az orrát és. Szemeivel hol a csukott ajtó felé nézett, hol rám, a gyomrom pedig összeszorult idegességemben. 

- Mi van? Mi a baj? - ráncoltam én is a szemöldököm, ő pedig halkan, alig hallhatóan a fülembe suttogott. 

- Menjünk el. - mondta remegő hangon. - Szökjünk meg. Csak mi ketten! Menjünk el és... Elbújunk! El tudunk rejtőzni előlük. - suttogta egyre erőteljesebben, nekem pedig kikerekedtek a szemeim. 

- Tessék? - már én is az ajtó felé pislogtam idegességemben. - Meg fognak ölni! - feleltem és elléptem előle a fejemet rázva. De ő mégis az ujjaim után nyúlt.

- Gondolj bele, Aurora! Már így is halottak vagyunk! Vagy ő öl meg minket, vagy az Azkaban, ha elbukjuk a háborút! De ha elmenekülünk... Talán van esélyünk egy normális életre. - magyarázta  én pedig elnémultam. 

Egy normális élet? Csak mi ketten, távol a világtól? 

Folyamatosan egymást próbáljuk megmenteni, egyre nagyobb áldozatokat hozva, amibe szépen lassan tönkremegyünk. De így? Megmenthetjük mindkettőnket! Biztonságban leszünk és vége ennek a rémálomnak! 

- És a többiek? - kérdeztem hirtelen. 

- Le se szarom a többieket jelen pillanatban! Nekem te vagy a fontos! - túrt bele a hajába mérgesen. 

- De... Nem hagyhatjuk őket itt! Ha mi eltűnünk, kínozni fogja őket, mert azt hiszi tudják hol vagyunk! - mondtam és gyorsan a tenyerembe is mélyesztettem körmeimet. Halkabban te idióta! 

- Oké, figyelj... Beszélek velük. Szerzek nekik is egy helyet, ahol meghúzhatják magukat, de ha mind ugyanott vagyunk, végünk van. - jött neki a hirtelen ötlet, majd újra felém lépett. - Mit szólsz? - kérdezte rettegve a válaszomtól. 

Hüvelykujjával a tenyeremet simogatta, lélegzete lágyan érintette orromat és a szívem egyszerre hevesebben kezdett dobogni. Újra úgy akarom érezni magam, mint az elején. Újra úgy akarom szeretni, ahogy megérdemli. Újra boldog akarok lenni és meg akarom érinteni. Olyan régen voltunk már gondtalanul együtt. Amikor mindketten nevetünk és nézzük az eget. És a jövőnkről beszélünk. 

Olyan régen beszéltünk a boldog jövőnkről. 

- Mikor? - tettem fel a lehetetlen kérdést. - Nem mehetünk még el. - ráztam a fejem. Túl hamar rájönnének, hogy baj van. A sarokig sem jutnánk. 

- Oké, figyelj. Ez nem hiszem, hogy tetszeni fog... De az év végén. - nyögte ki. 

- Megvesztél? Akkor Dumbledore... Te hülye vagy? Nem akarom meg...! - keltem ki magamból, de ő elnémított. 

Magához rántott és a hajamat kezdte simogatni. Olyan volt, mint egy őrangyal. Akivel azért hozott össze a sors, hogy megmentsen. Megmentsük egymást. 

- Nem te fogod megölni. Hanem én. - szólásra nyitottam a szám, de ő befogta azt. - Várj már egy kicsit, te nő! Nem fogom hagyni, hogy újra keresztül menj ezen! Amúgy is az én feladatom lett volna és ha vége van... Ha vége van hatalmas fejetlenség lesz. Senkinek nem fog feltűnni, talán órákig sem, hogy nem vagyunk ott! Gondolj bele, Aurora! Mindannyian megszökhetünk! - olyan lelkes volt, hogy majd' beleszakadt a szívem. 

Egy emberi élet mindannyiunk sorsáért cserébe? Dumbledore meggyilkolása, hogy mi menekülhessünk? Ennyire... Ennyire embertelenek lennénk? Vagy ez a helyes döntés? Hogy lenne ez helyes döntés? 

De... mégis meddig bírnánk közöttük? Mégis mikor jönne el a pillanat, hogy valaki hibázik és.. És talán a mi feladatunk lesz, hogy elvegyük az egyik barátunk életét. 

És én a körmömet rágva pislogtam a szerelmemre. Néztem a reményteli szemeit és a remegő ajkait. Hallottam a sürgető kiáltásokat odalentről és lehunytam a szemeimet. Mélységesen meg fogom még ezt bánni... 

- Rendben. - kinyitottam a szemeimet és vártam a reakciót. - Jó, rendben, menjünk! Szökjünk meg együtt! 

Hagytam, hogy örömében felkapjon a földről és a levegőbe emelve megpörgessen. Erős karjai a derekam köré szorultak, én pedig illatos hajába fúrtam arcomat. 

Borzalmas előérzetem van a tervünkkel kapcsolatban. 

De mégis kissé fellélegezve indultunk neki a tanév második felének. Talán azért, mert végre elhagyhattuk a nyomasztó Malfoy kúriát, vagy talán azért, mert látjuk a reményt megcsillanni a jövőben. A fene se tudja mit hoz számunkra az élet, de az biztos, hogy mi ketten már együtt maradunk. 

És rám már csak egy dolog várt. Egy hatalmas dolog és az a bocsánat kérés. 

Mert a többiek... Ohh, a barátaim, akikkel olyan kegyetlenül bántam az elmúlt időszakban, még csak nem is tudják, hogy közéjük tartozom. Még csak sejtelmük sincs, hiszen a beavatásom csak a felnőttek számára volt egyértelmű. 

- Mégis miért kellett itt összegyűlnünk? - ugrott fel az egyik rozoga padra Cole. - Családi kupaktanács van? - kérdezte és maga mellé segítette Pansyt. 

- Meglep, hogy egyáltalán szóba állsz velünk. - sütötte le a szemeit Blaise, mire Olivia erősen hátba vágta. 

- Meglep, hogy még mindig ekkora seggfej vagy! - szidta le a lány. 

- Várunk még valakit? - kérdezte Draco, finoman a derekam köré fonva karjait. Ölelése erőt adott ebben a borzalmasan nehéz pillanatban, hiszen rémesen izgultam, hogy mit fognak szólni. 

Végignéztem az érdeklődő arcokon. Cole, Liv, Theo, Pansy, Blaise. Velük akartam beszélni. Velük kellett beszélnem. 

- Nem. Becsuknád az ajtót? - kértem a fiút egy erőtlen mosollyal. 

Odakint hangosan zajongtak a diákok, akik visszatértek az iskolába. A vacsorára készülődve még sietve rohantak a barátaikhoz, hogy elújságolják milyen volt a szünet. Hogy ki mit kapott és mivel töltötte a vakációt. Mi pedig egy sötét teremben ültünk a világ legfájdalmasabb ábrázataival. 

- Áhh! Gondoltam, hogy egy helyen lesztek! - egy fekete bakancs gátolta meg az ajtó becsukódását. 

- Nem hittem volna, hogy elhatározod magad végre! - Daphne gúnyos mosollyal az arcán nézett a szemeimbe. Mellette Nora egy fogpiszkálót rágott és végignézett a barátaimon. 

- Leszálltál a magas lóról és most kuncsorogsz nekik, mi? - nevetett megvetően, én pedig lesütöttem a szemeimet. 

- Ohh, Nora, kussolj már el! - puffogott Liv azonnal. 

- Igazad van, Olivia. Sajnálom, hogy megbántottalak Elara, mi halálfalók tartsunk össze, nem igaz? - nevette el magát gúnyosan, mire Cole leugrott az asztalról. 

- Takarodj már innen, te patkány! Vagy szeretnéd, hogy megátkozzalak?! - a fiú fenyegetően szegezte pálcáját Nora felé, mire Draco Cole kezére helyezte sajátját és letolta karját. - Mi a fasz? Téged nem zavar, hogy minek nevezte?! 

- Mi az isten történik itt? - forgott körbe Theo értetlenül. 

- Sok sikert kicsim. - dobott egy csókot felém Daphne, azzal kivonultak a teremből és becsapták az ajtót maguk mögött. 

- Tetves picsák! - morogta Liv. - Álmukban levágom a hajukat! 

- Nekem mondod? És ez a megjegyzés? Vérlázító mekkora arcuk van. - rázta a fejét Pansy. A többiek pedig hangos bosszankodásba kezdtek. Csak egy száj maradt csukva rajtam és Draco ajkain kívül. 

Cole némán nézett a szemeimbe, alig észrevehetően rázva a fejét. 

- Miért nem mondasz semmit? - kérdezte a fiú hangosan, mire a többiek elnémultak és értetlenül néztek felém. 

- Cole... - kezdtem, de nem hagyott. 

- Mond, hogy nem csináltál ekkora faszságot! - kiáltott le váratlanul. - Mond, hogy nem kúrtad el az életed úgy, ahogy mi mindannyian! Kiszedtünk téged a szarból, te hülye! Mond, hogy nem csináltad ezt magaddal! - Cole még sosem kelt ki magából ennyire és nekem könnyek szöktek a szemembe.

- Haver... - lépett közénk Draco azonnal. 

- Ne! Te hagytad neki? Ember, mi a fasz bajod van? Hagytad neki? - üvöltött velünk mint egy őrült. A többiek pedig szépen lassan közelebb léptek hozzám és összeráncolták a szemöldöküket. 

- Miről beszél? - Liv hangja remegni kezdett. - Kölyök, miről beszél Cole? - rázta a fejét idegesen, én pedig újra lesütöttem a szemeimet. 

- Ez igaz? - meredt rám Theo. 

- Teljesen elment az eszed? Nem láttad mennyire szenvedünk mindannyian? - üvöltött Pansy értetlenül. 

- Hogy a fenébe hagyhattad ezt neki? - Blaise Dracora szegezte tekintetét. És mire észbe kaptam mindenki üvöltött mindenkivel és a terem zengett a rosszabbnál rosszabb vádaktól. Elszabadult a pokol és nekem meg kellett találnom a hangomat! 

- Fogjátok már be! - üvöltöttem el magam hirtelen, ők pedig összerezzentek. - Pont ezért tettem! - néztem végig rajtuk. 

- Szóval igaz... - fintorgott Cole és Liv egyszerre. - Hogy a picsába lehetsz ilyen... - kezdte Cole, de Draco rá szólt. 

- Hallgasd már meg! - szidta le a fiút. 

- Szar barát voltam. Kegyetlenül szar és ez enyhe kifejezés. Nem hallgattalak meg titeket, csak mindent árulásnak és támadásnak vettem. És elvoltam azzal a gondolattal, hogy a ti hibátok minden, de... Aztán valaki ráébresztett, hogy tényleg sose hallgatok meg senkit. Szóval elmentem Dracohoz és beszélgettünk. - magyaráztam gyorsan. 

- Idióta. - morogta Cole. 

- Beszélgettünk és... Rájöttem, hogy mennyi mindent tettetek azért, hogy engem védjetek. Feladtátok az egész életeteket. Ti azzal, hogy a jelet viselitek, ti pedig... Ti menekültök és rettegtek. És mind ez miattam van, mert gyáva voltam én cselekedni a ti érdeketekben. Szóval elmentem Voldemorthoz és alkut ajánlottam. 

- Al... Alkut?! Hogy vagy még életben? - döbbent le Theo. 

- Mi volt az alku? - ráncolta szemöldökét Cole és én nem értettem miért ilyen kimért velem. 

- Én halálfaló leszek... Ti pedig megmenekültök. - ráncoltam az orrom. - A Weasley családot békén hagyják. Pansy, Blaise, Theo és Draco nem kapnak feladatokat és nem ölheti meg őket. Nektek pedig nem kell tovább menekülni. - vontam meg a vállaimat, a szobára pedig néma csend telepedett.

Senki nem mert megszólalni, csak gondolkodtunk. Ők azon amit hallottak, én azon, hogy mit fognak mondani. A tenyerem izzadt félelmemben és Draco idegesen tördelte az ujjait mellettem. 

- A picsába! - mordult fel Cole és hangosan elsírta magát. Döbbenten néztem a barátomra, aki a saját tenyerébe temette arcát és zokogni kezdett. 

- Ez komoly? - rázta a fejét értetlenül Blaise és Pansy. 

- Te... Te feláldoztad magad mi értünk? - értetlenkedett Liv. 

- Ti vagytok a családom. - mosolyogtam rájuk félénken. 

- ANNYIRA HÜLYE VAGY! - fakadt ki Cole. - Annyira hülye vagy és én úgy szeretlek! - zokogta. 

- Cole, mi bajod van?- kérdezte Liv, saját maga is szipogva, mire a fiú felemelte a fejét és rám mutatott. 

- Nézzetek már rá erre a lányra! Felfogjátok mit tett értünk? Én... Én csak... Engem még sose szeretett ennyire valaki! Már másodjára menti meg az életem és még csak meg se tudom hálálni neki! - fakadt ki teljesen és mikor végignéztem a barátaimon, rádöbbentem, hogy mindenki sír. 

- Ölelj meg, te barom! - nevettem a könnyeim között, mire a teremben zokogó emberek mind körém gyűltek és a karjaikba zártak. 

- Bocsássatok meg, hogy így bántam veletek! - mondtam nekik, mire szorosabban öleltek magukhoz. 

- Te bocsáss meg nekünk, hogy egy ilyen életbe kevertünk. - suttogta Draco, csókot nyomva a homlokomra. 

És hosszú perceken keresztül álltunk a terem közepén, egymás karjaiba zokogva. Az érzéseink előtörtek, a traumáink kifakadtak és átadtuk magunkat a sírásnak. 

De végre, végre újra egy család lettünk.