dernière danse
❪ beteljesült sors ❫

121

Hányingerem volt. 

Rosszul voltam az idegességtől és a szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem menten feladja a feladatát és soha többé nem dobban meg. 

Képes vagy rá, Elara. Tedd meg a többiekért. Tedd meg azokért akiket szeretsz. Tudom, hogy túl sokat érek neki és ha szerencsém van, ha egy kicsit is szerencsém van az életben egyszer, akkor most az én térfelemen pattog a labda. 

De nem tagadhatom mennyire rettegtem. A torkomban hatalmas gombóc akadályozta a nyelést, ami amúgy is nehezen ment, hiszen teljesen kiszáradtam. A lábaim minden lépésem során megremegtek és a körmeimet a tenyerembe mélyesztve igyekeztem tovább mozogni. 

- Igyekezz már! - torkollt le a hátamat folyamatosan lökdöső halálfaló, miközben én a saját lelkemmel küzdöttem némán. 

A szemeimbe könnyek szöktek ahogy a vastag tölgyfa ajtó kilincse lenyomódott. 

- Meghoztam a lányt. - mondta megvetően a bozontos hajú férfi, kinek szemei megvillantak valahányszor rám  nézett. Menni fog. Meg tudod csinálni, hiszen a többiek is megtették. Megtették és most rajtad a sor. 

- NE! - üvöltés ütötte meg a fülemet. - Ne menj be, könyörgöm! - Draco szőke fürtjei jelentek meg a folyosó végén, ahogy megpróbál utánam futni. Karját anyja és apja egyszerre tépte, visszafogva minden igyekezetét, ami afelé irányult, hogy megmentsen.  - Aurora, ne csináld! - üvöltötte torka szakadtából. 

- Nincs semmi baj. - tátogtam felé és tudtam, hogy az arcomon végigfolyt egy könnycsepp. - Szeretlek. - mondtam és elfordítottam a fejem. 

Fájdalmasan szorítottam össze a szemeimet és próbáltam kizárni Draco kétségbeesett kiáltásait, aztán beléptem a szobába. 

- Hagyjatok magunkra minket. - szólalt meg azonnal, anélkül, hogy elfordult volna az ablaktól. 

Magas volt. Rémisztően kerekedett mindenki felé és szakadt, elhasznált fekete talárja úgy fedte testét, mintha saját pajzsa lenne. Csupasz lábainak mozgása megnyikorgatta a padlót és mire észbe kaptam, két üresen pislogó vöröses szempár nézett végig rajtam. 

Tetőtől talpig végigmért és nem hittem volna, hogy valaha is félhetek ennyire. A testemet átvette egy irányíthatatlan remegés, a hangszálaim pedig látszólag eltűntek belőlem. Még pislogni is gyötrelmesen ijesztő volt. 

Ő pedig lassan mozgott. Kimért pillantásait egy percre se vette le rólam, ahogy lassan leküzdötte a közöttünk lévő távolságot, ezzel folyamatosan növelve a légzésszámomat. Nem vehetem ilyen hangosan a levegőt! Nem mutathatom mennyire félek! Nem lehetek gyenge, ennyire nem! De érzem magamon a jeges leheletét és a szoba lassan forogni kezd velem. 

- Minek köszönhetem a látogatásod? - suttogott az arcomnak. Határozottan beszélt és szinte semmi nem utalt arra, hogy megleptem. 

Mert nem is tettem. Tudta, hogy jönni fogok és tudta mit akarok. De tőlem akarta hallani, hogy megtörtem és nem menekülök tovább. 

Gyerünk! Találd meg a hangod! Nyisd ki a szád, könyörgöm! 

- Én... - mintha nem is én beszéltem volna. Akármennyire is igyekeztem, rekedt voltam és a hangom megremegett. - Halálfaló akarok lenni. - nyögtem ki és egészen nyilvánvaló volt, hogy nevetségesen hangzott a mondatom. 

- Halálfaló akarsz lenni. - ismételte a szavaimat éles gúnnyal a hangjában, majd pálcáját elővéve megsimította az arcomat. 

A hátam megfeszült a hideg ujjainak érintésétől és ösztönösen oldalra húztam a fejem, arcomra undor ült ki. Ő pedig hirtelen és erősen megragadta az államat, hosszú körmeit belenyomva bőrömbe. 

- Nézz rám, ha hozzád beszélek. - sziszegte a fogai között, én pedig fintorogva emeltem rá a tekintetem. Tág pupillái követték a szemem mozgását, ajka összeszűkült a látványomtól. - Miért szeretnél halálfaló lenni? - újabb kérdés, amire tudta a választ, de nincs mit tenni. Ezt a játékot én választottam, amikor először nemet mondtam neki és most meg kell alázkodnom annyira, amennyire csak ő akarja. 

- Mert szükséged van rám. - morogtam alig hallhatóan, miközben a bőrömből lassan vér kezdett szivárogni ott, ahol körmeivel felsértett. 

- Miért lenne rád szükségem? - nevetett fel megvetően és pálcáját a torkomnak szegezte. Remegő hátam a hideg kőfalnak simult és az államat felszegve próbáltam levegő után kapkodni, miközben pálcája egyre erősebben nyomódott a nyakamba. - Tán nem hiszed, hogy egyedül is legyőzhetem a világot? - nevetése már inkább volt mérges, mint gúnyos. 

Gyerünk már, nyögd ki! Most vagy soha!

- Nekem... Nekem van rád szükségem. Rokonok vagyunk és... És úgy gondolom ez a szövetség mind a kettőnk számára hasznos lehet. - fogalmam sem volt, hogy honnan szereztem erőt a beszédhez, de a szemében megcsillanó érdeklődés hatására újra lélegezni kezdtem. 

- Beszélj. - ellépett tőlem és a szorítása nélkül szinte a földre buktam. De ő helyt adott nekem és itt volt az idő, hogy tegyek valamit végre mások érdekében is. 

- Hatalmam van a tárgyak felett. Tudom, hogy nálad jobban senki nem tudja befolyásolni az elmét, de... - hazugság! Hazugság, hazugság, hazugság! Ez egy senki, egy undorító alak! De muszáj azt mondanom, amit hallani akar! - De én épületeket tudok romba dönteni és... És csontokat tudok törni az elmémmel. Képes vagyok elvenni mások képességét, hogy lélegezzenek és... Ez amikor tűz volt a Weasley házban... Én elnyeltem a tüzet! Képes vagyok megkönnyíteni a dolgodat és megteszek mindent, amire kérsz. - lesütöttem a szemeimet. 

Ez volt számomra a totális megsemmisülés. A megszégyenülés teljes csodája. 

Mégis mit gondolna most rólam a bátyám? És Sirius? Cedric és mindenki aki valaha szeretett? Mégis hogy nézhet most rám a bátyám? 

Ki tudja... Talán már nincs is mellettem. 

Talán elhagyott, amikor beléptem ebbe a szobába és nem figyeli többé minden lépésem. Ki tudja... Talán akkorát csalódott bennem, hogy többé nem tekint a húgának. Én is csalódok magamban. 

- És neked ez miért éri meg? - és íme a kérdés, ami egészen eddig feszélyezett. Mert ha most ezt kimondom, talán egyből meg is öl. És akkor nem tudom helyrehozni a hibáimat. 

Mély levegő, Elara és beszélj!

- Hagyd őket békén. - belenéztem a szemeibe olyan határozottan, ahogy csak tudtam és reméltem, hogy nem halok meg. - Tudom, hogy a te követőid... De ne kérj tőlük semmit, ne adj nekik feladatot és ne keverd őket veszélybe. Engem megkapsz és velem együtt minden erőmet, de ne bántsd a szeretteimet. Egyikőjüket se. Se a halálfaló barátaimat, se Dracót, se a Weasley családot, se a barátaimat, akik menekülnek előletek! - tudtam, hogy Harry nevét nem mondhatom. Tudtam, hogy a Weasley családba Ron ebben az esetben nem tartozik és tudtam, hogy a mugli szülőkkel rendelkező Hermione védelme egyenlő a lehetetlennel...

De meg kellett próbálnom a többieket megvédeni! 

Legalább őket. 

És Voldemort leült az asztalfőhöz. Pálcájával végigmutatott rajtam és pislogás nélkül bámult a szemeimbe. 

Én pedig lélegzet visszafojtva, a fülemben dobogó szívemmel, remegve néztem vissza rá és vártam az ítéletet. Soha életemben nem rettegtem még ennyire, mint ezen az átkozott estén. 

- Tehát... Azt kéred tőlem, hogy hagyjam békén a barátaidat. A fiút, akit szeretsz... - ezt az utolsó szót szinte köpködve mondta ki. Ő képtelen a szeretetre és megvet mindenkit, aki képes rá...

- Ne sodord őket veszélybe. Hagy éljenek békében ameddig csak tudnak. Én megteszek mindent helyettük. - lélegezz már, a francba! 

- Mindent megteszel, amit parancsolok? - kérdezte és felállt a székből. 

- Igen. - feleltem elgyengülve. 

- Elengeded az eddigi életed és teljesen engem szolgálsz? - közelebb lépett felém. 

- Igen. - lehunytam a szemeimet. 

- Képes leszel ölni is értem? - Cole apjának élettelen szemei jelentek meg a fejemben. Az érzés, ami akkor elöntött. A fájdalom, a bűntudat, az összetörtség. 

- Igen. - azt se tudtam már, hogy ki vagyok. De ott az a szőke fiú. Az a szőke fiú aki a csillagos eget is lehozná nekem és a barátaim, akik egy szerető családot adtak nekem. És meg kell védenem őket. 

- Nekem pedig csak békén kell hagynom a szeretteidet? - megrándultak az izmok az arcán. Én pedig felemeltem a karomat és hangosan nyeltem egyet. 

- Igen. Én pedig hű követőd és szolgálód leszek. 

És akkor előrenyúlt a karom után. Hosszú ujjai összezárultak vékony csuklómon és erősen maga felé rántott. Megbillentem a magassarkú cipőmben és hideg futott végig a gerincemen, ahogy a pálcája a bőrömhöz ért. 

A fülemben dobogó vérem elnyelt minden hangot, a lecsukódó szemem éppen annyit látott, hogy Voldemort szólásra nyitja száját, a világom pedig újra összeomlott velem együtt. 

- Crucio! - ez volt az átok, ami eltalált. 

És egyszerre olyan erős, eddig ismeretlen fájdalom öntötte el a testemet, ami összerántotta minden izmomat. Az agyam fel akart robbanni, a szemeim előtt csak azt a vörös fényt láttam, amit az elmém a fájdalommal párosított. A torkomból hangos sikoly szakadt ki és a lábaim összerogytak a súlyom alatt. 

Éreztem, ahogy a kín végigáramlik az ereimben, ahogy a testem minden porcikája egyszerre gyűlik lángra és én csak üvölteni tudtam. Abban a percben nem volt a fejemben, hogy erősnek kell lennem, nem volt a fejemben, hogy némának kell lennem. Csak azt tudtam, hogy mindjárt belepusztulok a fájdalomba. 

Könnyek folytak végig az arcomon és a torkom után kaptam, mintha csak a saját kiáltásaimat akarnám kitépni magamból. Nem bírok levegőt venni, de az mégis folyamatosan kiáramlik a torkomon. Nem bírok pislogni, de a szemeimből mégis szüntelenül könnyek folynak és a gyötrelem egyre csak növekszik. És én szétterültem a földön, a hátam megfeszült a fájdalomtól és amikor már azt hittem, nem lehet rosszabb... 

- Ezek után is úgy döntesz, hogy a követőm leszel? - megvetően nézett le rám és legszívesebben azt üvöltöttem volna, hogy soha... De akkor már halott lennék. 

- I..Ige...Igen. - zokogásba törtem ki, attól, ahogy a torkom kaparni kezdett a szavaktól. Mintha csak vér folyna végig a torkomon. Vér mindenhol! 

- Akkor hát... - mondta, majd elkapta a karomat. 

Újabb sikoly, újabb fájdalom hullám. És én hagytam, hogy a fájdalom újra úrrá legyen rajtam. 

Voldemort pedig ott hagyott a szobában. A földön görnyedve, az alkaromból ömlő vérrel és a könnyeimmel. 

Nem bírtam felállni. Nem bírtam megmozdulni és egyre csak nehezebben ment a lélegzetvétel. Sikítani akartam, de a tüdőm egyenesen lángolt, a szemeim pedig kínzóan égtek minden pislogástól. Legszívesebben kivájtam volna magamból mindenemet, csak hogy véget érjen ez az egész, de már nem volt visszaút. 

Engem pedig elkapott a hányinger a vér pedig egyre jobban szétterült körülöttem. 

- AURORA! - hangosan kiáltotta a nevem, ahogy mellém térdelt és a kezem után nyúlt. Az érzés pedig, ahogy megfogta az ujjaimat... 

Zokogva nyögtem fel az újabb fájdalomtól, ami végigsöpört rajtam. Nem bírom! NEM BÍROM! 

- Sajnálom, sajnálom! - Draco azonnal elengedett és úgy nézett rám, hogy a szívem azonnal ketté szakadt. A fiú, aki olyan szilárd falat húzott maga köré, hogy soha nem mutat érzelmeket... Most zokogva nézett végig rajtam és azt se tudta hol érhet hozzám. 

- Sikerült... - nyögtem egyre nagyobb hányingerrel. Miért nem múlik a fájdalom? Miért nem tudom elvenni magamtól ezt az érzést?? 

- Mi? Mit csináltál? - újra hozzám akart érni, de gyorsan meggondolta magát. 

- Meg... Megmentettelek tite... Titeket! - elmosolyodtam a sós könnyeim között, ő pedig egyre jobban sírni kezdett fölöttem. 

- Rory... Fel kell vinnem téged. - suttogta, én pedig tudva a sorsomat, bólintottam. 

De az a fájdalom, ami csiga tempóval szépen lassan elkezdett elhagyni, most tízszeres erővel rombolta le védelmező falaimat és én üvöltöttem a fájdalomtól. Újra üvöltöttem és ahogy a térdeimre húzott, azonnal előre buktam és hánytam. Elviselhetetlen kín gyötört.

- Anya! Kérlek segíts rajta, anya! - újabb kar nyúlt körém és még hangosabban üvöltöttem. Az egész testem szét akart robbanni és én már nem tudtam elviselni ezt. 

Elájultam a karjaik között.