dernière danse
❪ kapcsolatok új szinten ❫

119

- Várj, Charlie! Ne... - élesen szívtam be a levegőt, ahogy eltoltam magamtól a ziláló fiút. A hajam kócosan hullott a homlokomba, a ruhám gyűrötten tekeredett körém és bár a világom még mindig homályos volt az alkoholtól, tudtam, hogy nem ez a helyes döntés. 

Akármennyire is szeretnék jól lenni egy pár órára, egy pár napra... Nem használhatok ki egy embert, aki szeret engem, miközben én mást szeretek. 

- Mi a baj? - kérdezte és pár lépéssel elhátrált tőlem. 

- Én csak... - idegesen túrtam a hajamba és a csaphoz léptem, hogy megmoshassam az arcomat. - Sajnálom, de nem megy! Nem tudom ezt tenni! - a szívem szinte megszakadt a fiú arcától. Láttam a szemeiben csillogó fájdalmat, a tudatot, hogy most tényleg vége mindennek közöttünk. Tudtam, hogy most kerültünk ilyen helyzetbe utoljára és le kell zárnunk ezt a dolgot. 

- Ellie - elmosolyodott és ujjait végighúzta az arcomon - semmi baj. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat. - mondta, de nem tudtam hinni neki. 

- Úgy sajnálom. - motyogtam. - Én csak... Amit az előbb mondtál, hogy akkor hagyom el amikor szüksége van rám... 

- El kellene menned hozzá. - Charlie ajkai óvatos, szomorú mosolyra húzódtak és megcirógatta az államat. - Én pedig itt foglak várni amikor visszajössz, hogy a legjobb barátodként meghallgassam mivel magyarázta a cselekedeteit. - nevetett rám halványan. 

- Barátok? - kérdeztem és az ő hatására én is elmosolyodtam. - Most véglegesen és valóban? - kuncogtam, ő pedig a derekamra fonta a karjait. 

- Soha életemben nem vállaltam még ilyen nehéz feladatot. - nevetett. - De azt hiszem ha valakinek, nekünk menni fog ez a dolog. - hevesen dobogó szívvel fogtam meg a kezeit és összekulcsoltam az ujjainkat. 

- Sajnálom, hogy ennyiszer megbántottalak. - lesütöttem a szemeimet és szépen lassan, ahogy a remény kezdett újra felcsillanni bennem, elkezdtem megvilágosodni, hogy mennyi faszságot is csináltam az elmúlt időszakban. 

Mintha kifordultam volna önmagamból és a józan eszem helyét átvette volna valami pokolian fárasztó és idegesítő izé. De... Hogy is kellene viselkednie egy depressziós tininek? Akinek az életére törnek és mindenki elhagyja, vagy elárulja? Nyilván nem tudom feldolgozni a történteket és segítségre van szükségem... 

- Ellie, ne már. - rázta a fejét a fiú. - Ebben a sztoriban egyedül én hibáztam. Nem voltam képes elengedni ami közöttünk volt. Nem akartam, hogy elfelejts és teljesen kiszeress belőlem, ezért megragadtam minden alkalmat. - vonta meg a vállait lemondóan. 

- Végül is, ha nem ragadunk meg ennyi alkalmat, talán sosem jutunk arra a szintre, hogy csak barátok legyünk. - felemeltem az állát, hogy végre a szemembe nézzen. 

- És kitudja, talán egy másik életben összetartozunk mi ketten. - a pimasz kis mosoly újra ott bujkált a szája sarkában. 

- És ha az is egy elbaszott tragédia lesz? - kénytelen voltam nevetni a helyzetünkön. 

- Akkor az lesz. De legalább a miénk. - és ez volt az utolsó mondat, amit aznap este kettesben ejtettünk. Charlie még egyszer utoljára magához szorított és erős karjaival úgy ölelt, mintha soha többé nem tehetné meg, aztán visszamentünk a nappaliba. 

Mosolyogva, két jó barátként ültünk le a többiekhez tudva, hogy a kapcsolatunk új szintre emelkedett és már soha többé nem fogjuk bonyolítani a másik életét. Most már teljes mértékben egymás támaszai leszünk barátként és ez így van jól. Én pedig holnap reggel elindulok Draco után, hogy végre megengedjem neki, hogy magyarázatot adjon. 

- Mégis bevált a féltékenységi hadművelet? - Freddie nyelve kifejezetten nehezen mozgott a helyén, ahogy a földre huppanva kiborította a kezében lévő poharat.

- Barátok vagyunk, Fred. - nevettem a fiúra, akinek kikerekedtek a szemei. 

- Ember! Én még át is karoltalak! Angelina ki fog herélni! 

- Vagy éppen eszméletlen jót fog nevetni, hogy azt hitted az átkarolás bárkit is féltékennyé tudna tenni! - a szoba sarkából hirtelen egy bájos, hangosan nevető lány lépett elő. Fekete bőrén szinte csillogott a fehér pulóver, hosszú haját pedig lófarokba fogva pihentette hátán. 

- ANGELINA! MIT KERESEL ITT? - pattant fel George és Fred, amikor meglátták a lányt. 

- Ti hívtatok át fél órája! - nevette el magát, mire mindannyian visítani kezdtünk a nevetéstől. - Áthopponáltatok a szobámba, a frászt hozva ezzel a macskámra, majd miután George odahányt a fürdőbe, hazajöttetek. - ismertette párjával az eseményeket, miközben hozzám sétált és leült a kanapéra. 

- Hogy telik a téli szünet? - nevettem a lányra, aki kivette a kezemből poharamat és hosszasan kortyolt belőle. 

- Ezzel a kettővel az életemben? Hosszan! - nevetett. - Mellékesen, ha legközelebb valakit féltékennyé akarsz tenni, Lee Jordant ajánlom. Az a srác aztán érti a dolgát! Amikor én kértem erre, Fred olyan pipa lett, majdnem összeverekedtek! 

- Miért akartad féltékennyé tenni őt? - érdeklődtem tágra nyílt szemekkel. 

- Mert ez a barom nem akarta bevallani, hogy érez irántam valamit. Átszökött a szobámba, csókolóztunk, randizni jártunk, ajándékokkal halmozott el, majd beközölte a haverjainak, hogy csak barátok vagyunk! - párnát hajított az említett fiú felé. 

- Na de hölgyem! Ez már a feledésbe merült! - védte magát Fred, de mindhiába. Mi mérhetetlenül hangosan nevetni kezdtünk és ahogy elnéztem őket... A gondolataim lassan egy szőke fiú felé kezdtek barangolni. 

Draco szemszöge: 

Üres a ház nélküle. 

Borzalmasan üres és hideg. A párnája még mindig az ő illatát viseli, de már nem tudom jól érezni magam tőle. Valahányszor meglátom a ruháit, megérzem az illatát, az a tekintet jut eszembe. Ahogy rám nézett, mikor színt vallottam neki. 

- Te idióta! - a tükör hangosan csörömpölve tört össze a mosdókagylóban, az öklömből pedig lassan szivárogni kezdett a vér. 

Elengedtem az egyetlen jó dolgot az életemben! Képtelen voltam neki előbb elmondani és tönkrebasztam mindent! Hogy lehettem ekkora idióta?! De most komolyan... Megígértem, hogy nem fogok hazudni, aztán sorozatosan a szemébe hazudtam. Azokba a gyönyörű szemeibe...

- El kellett volna neki mondanom akkor! - újabb ütés a falba, a szilánkok az öklömben egyre mélyebbre fúródtak.

Nem élem túl nélküle! Ezt nem... Azt hittem az volt a legrosszabb, amikor a kezembe vésték ezt  kibaszott jegyet! De nem. Az még csak a kezdet volt és nekem sejtelmem sem volt róla, hogy minden egyes nap veszélyben lesz az életem! 

Akkor kellett volna meghalnom. 

A halált kellett volna választanom és akkor nem itt tartanék most. Hiszen félig már most is halott vagyok. 

- Ne. Ne most, könyörgöm! - könnyek szöktek a szemembe és felszisszentem, amikor a karomba vésett jel izzani kezdett. Fájdalom futott végig az ereimben és a fejem szinte széthasadt a gondolatoktól. Vajon mire kellek megint? Mit akarnak megint mondani? 

Nem megyek! 

Nem megyek a gyűlésre! Inkább meghalok, akkor legalább vége lesz minden szenvedésnek! 

- Remélem nem gondoltad, hogy kihagyod a Nagyúr megbeszélését. - a pukkanás szerű hang már ráébresztett arra, hogy hopponáltak a házamba. Meg se kellett fordulnom, tudtam, hogy apám mögöttem áll és pálcáját fenyegetően szorongatva várja, hogy elinduljak. 

Milyen élet ez? 

Élet ez egyáltalán? 

Elara szemszöge: 

Nem tudtam, hogy hol keressem. Vajon a nyaralóba ment a többiekkel? Vagy otthon van? Esetleg... A közös otthonunkban? 

Remegtek a lábaim, amikor a hopp hálózat segítségével elindultam az első célállomásomra. Fogalmam sincs, hogy mire számíthatok, hogy mit fog mondani nekem. Azok után ahogy ott hagytam, azon se lepődnék meg, ha nem állna szóba velem. 

Én se beszélnék magammal legszívesebben. 

De a kandallóba felcsapó zöld lángok már nem engedték meg, hogy visszakozzak. Hangosan kimondtam, szinte kiabáltam a címet és hányingerrel a gyomromban estem be a hideg lakásba. Az erdei házban semmi nem változott. Ugyanaz a megnyugtató, biztonságot adó környezet fogadott, mint legelőször. 

És minden pont úgy állt, ahogy legutóbb hagytam. 

Draco biztos nincs itt!

- A francba! - belerúgtam a fekete kanapéba, ami halkan megnyikordult a lökésemtől. Nem hiszem el! Szinte biztos voltam benne, hogy itt lesz! Azt hittem... Azt hittem.

Hangos csörömpölés ütötte meg a fülemet és egy fájdalmas nyögés. A szívem azonnal hevesebben kezdett verni és a gyomrom összeugrott a gondolatoktól, hogy vajon mi lehetett ez. És pálcát ragadtam!

- Hahó! Van itt valaki? - kiabáltam, majd magamban átkozódni kezdtem. Miért kérdezem meg mindig, hogy van-e valaki a közelemben?!

Lábujjhegyen lépkedni kezdtem az emelet felé, ahonnan a hangokat hallottam. Válasz hiányában továbbra sem nyugodtam meg, hiszen nem tudtam, hogy Draco van-e a lakásban, vagy valaki egészen más. A vérem a fülemben dobogott, a lélegzetemet pedig visszafojtva haladtam egyre előrébb, aztán...

Ott térdelt a fürdőben. 

Karjából szinte spriccelt a vér, ujjai között ott fogta a szilánkot, ami megvágta. Ő vágta meg saját magát. A fülem sípolni kezdett és nem hallottam szinte semmit az eseményekből. Teljesen leblokkoltam és hagytam, hogy a pálcám hangos csattanással földet érjen. Ekkor nézett fel rám ő. 

Draco, akinek szemeiben könnyek ültek, akinek karja olyan erősen vérzett, hogy lassan tócsát alkotott körülötte. Ott ült a fiú, akit elhagytam, aki felvágta a karját, csak hogy kimetssze a jelet...

- Draco! - azonnal odaugrottam hozzá és a pulóveremet a karjára szorítva próbáltam elállítani a vérzést. 

- Hagyjál! - elrántotta előlem a kezét és úgy nézett rám, mintha csak fel se ismerne. 

- Nem! El fogsz vérezni, a kurva életbe! Hagyd, hogy segítsek. - belenéztem világos szemeibe és újra a karja után nyúltam. Ő némán figyelte az arcomat és hagyta, hogy tegyem amit tennem kell. Nem próbált meg ellenkezni, nem próbált meg kiabálni, csak figyelte a mozdulataimat. 

- Visszajöttél. - suttogta, miután megszorítottam a kötést. - Visszajöttél?  - lihegve dőltem hátra és véres kezemmel kisimítottam a hajamat a homlokomból. 

- Tudni akarom az okokat. - feleltem neki, mire elfintorodott. - Nem kérem, hogy bocsáss meg, sem azt, hogy akkor is beszélj, ha nem akarsz. De készen állok meghallgatni téged. - bólintottam inkább magamnak, mint neki. 

- Te vagy az oka. - szemrebbenés nélkül mondta ki a szavakat, én pedig döbbenten húztam hátra a fejemet. 

- Mi van? - ráncoltam a szemöldökömet értetlenül. 

- Te vagy az oka. - ismételte meg jól érthetően. - Miattad lettem halálfaló. 

- Nem fejtenéd ki egy kicsit jobban, baszki?! - néztem végig a sápadt fiún, aki elmosolyodott. 

- Szeretem, hogy ilyen temperamentumos vagy. - kis szünetet tartott a mondandójában. - Apámtól tudtam meg, hogy mit akarnak veled tenni. Halálfalóvá akartak változtatni téged, megkínozni, rávenni... borzalmas dolgokat akartak tenni és tetetni veled. Szóval alkut kötöttem. - vonta meg a vállait, mintha semmit nem számítana amit mond. 

- Milyen alkut kötöttél?? - olyan hevesen vert a szívem, mint még soha életemben. Ő pedig először lesütötte szemeit, majd újra rám nézett. Csak rám. 

- Halálfaló leszek, ha békén hagynak téged. És így lett, legalábbis egy darabig. Nyugtod volt, de aztán nem voltam elég. Túl nagy erőd lett és Tudod ki egyre jobban akart téged. Szóval elvállaltam feladatokat, amik miatt tükörbe nézni sem tudok, mert azt hittem ezzel megvédelek. De folyamatosan és szüntelenül átbasztak, te pedig végig veszélyben voltál! - pislogás nélkül meredt rám, én pedig azt sem tudtam mit mondjak. 

- Olyan hülye voltam. - ráztam meg a fejem. 

- Nem. Te nem tudtál semmiről és nem tehetsz semmiről. Én voltam a hülye, mert minden alkalommal azt hittem, hogy meg tudlak védeni. Folyton elhitettem magammal, hogy ezúttal más lesz. Ezúttal elég lesz, amit leteszek az asztalra és meg tudlak menteni. De elbuktam. Elbuktam mint gyerek, mint barát, mint a szerelmed...- Draco a falnak vetette a fejét és nem nézett rám tovább. 

- Ez nem igaz. - mondtam. - Nem buktál el. Én nem hallgattalak meg, nem vettem észre amikor szükséged volt rám és elhagytalak, amikor segítséget kértél. Sajnálom, hogy ilyen szörnyeteg voltam veled. - motyogtam. 

Ez a beszélgetés... Erre egyáltalán nem voltam felkészülve. 

- Szörnyeteg? Az egyetlen szörnyeteg ebben a szobában én vagyok. - ő is suttogott már és én közelebb kucorodtam hozzá. 

- Soha nem hallgattalak meg. Se téged, se a barátaimat. - mintha csak kiszakadtunk volna az eddigi életünkből és felnőtté váltunk volna. 

- Én pedig soha nem voltam őszinte. Nem csodálom, hogy betelt a pohár. - mondta, majd némán néztük a mennyezetet. - Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - kérdezte pár perc után. 

- Reméltem... Azt reméltem, hogy a közös emlékeink miatt itt talállak majd. Valahogy... Úgy éreztem, hogy ha itt leszel, akkor még nincs minden veszve számunkra, szóval reménykedtem. - vontam meg a vállaimat. 

- Semmi sincs veszve közöttünk. - fordult felém összeráncolt szemöldökkel. - Szeretlek, Aurora és ez sosem fog változni. De nem vagyok jó ember és nem azt érdemled, hogy egy halálfalót szeress. - fintorogva nézett a bekötött kezére. 

- Én pedig gyáva vagyok. És meggondolatlan. És borzalmasan hisztis és idegesítő. Megérdemled, hogy szeressenek. Teljesen és örökké. Én pedig... Fogalmam sincs, hogy az amit én nyújtani tudok, az elég-e neked, mert az a helyzet, hogy sérültek vagyunk. - lehajtottam a fejem és felhúztam a térdeimet. 

- Talán azért is illünk össze ennyire. Mert mind a ketten tudjuk milyen mélyponton lenni és küzdeni. - felelte bátortalanul, én pedig felkaptam a fejem és a szemébe néztem. - De idővel biztos jobbak leszünk ebben a kapcsolat dologban, ha te is akarod. - halvány mosoly jelent meg a szája sarkában. 

- Várj, mi? Megbocsátasz nekem? - ragyogott fel az arcom azonnal, mire elnevette magát. 

- Az a kérdés, hogy te megbocsátasz-e nekem, Rory. Mert nem lesz a legkönnyebb egy... egy halálfaló mellett. - várakozóan nézett rám és tudtam, hogy retteg. Retteg a válaszomtól, hogy újra elhagyom. 

De már értem, hogy mennyit jelentünk egymásnak és tudtam, hogy soha többé nem lennék képes elhagyni őt. 

- Tényleg nincs most már több titok, rendben? - könnyes szemekkel mosolyodtam el, ő pedig a karjai közé vont. 

- Nincs több titok. - felelte őszintén és lágyan megcsókolt.