dernière danse
❪ egy esős nap ❫

113

- Hol a francba vannak a tanárok? - Cole értetlenül forgolódott a zsúfolt nagyteremben, szemeit folyton visszavezetve a professzori asztalhoz, mely üresen lesett vissza ránk.

- Kit érdekel? Nincs ma tanítás! - lelkesedett azonnal Blaise, de a fiú nem kapott túl sok figyelmet. A mardekáros asztalnál falatozó diákok ugyanis a szokottnál sokkal csendesebbek voltak és a kíváncsiságnak utat nem engedve fordultunk magunkba, hogy a saját gondjainkkal foglalkozzunk.

És hogy nekem mi volt a problémám? Nos, egy bizonyos szőke, aki feketébe öltözve ült velem szemben és gondosan ügyelt arra, hogy kikerüljön mindenféle szemkontaktust.

- Feltettem egy kérdést. - szúrós tekintettel pislogtam a barátom irányába, ő azonban rám sem hederített. Világos szemei lyukat égethettek volna az asztalba is, de jelen pillanatban nem érdekelt a haragja. Én sokkal mérgesebb vagyok rá!

- Komolyan senkit nem zavar, hogy nincsenek tanárok? - jött az újabb kérdés Cole felől, mire Pansy finoman hozzávágott egy szelet kenyeret.

- Kuss és örülj neki, hogy nincs tanítás. - fojtotta belé a szót unottan, majd visszafordult a rántottája felé és villájával tologatni kezdte azt a tányérján.

- Draco, hozzád beszélek... - minden egyes mozdulatát úgy figyeltem, mintha arra várnék, hogy mikor robban fel. Mikor adja végre ki magából a titkait, mert láthatóan eltitkol előlem valamit. Újabb éjszakát töltöttem egyedül és a türelmem kezdett egyre fogyni. A fiú kihagyta az óráit, nem jött enni, nem tartott velünk az udvarra sem, de a legbosszantóbb mind közül talán az, amikor hajnalban át szeretném ölelni, de a helyét üresen fedi a takaró.

- Meddig fogsz még haragudni rám? - Theo és Olivia vitája sem éppen megoldottnak látszott. A fiú hosszú idő óta kéri a lányt, bocsásson meg neki a titkokért, de Liv hajthatatlan. Egy ideje ránézni sem hajlandó a fiúra.

- Majdnem megöletted a legjobb barátnőm! - csapott az asztalra Olivia, mire Theodore is így tett.

- Nem esett semmi baja, az istenit! Tudod jól, hogy nincs más választásom! - vágott vissza és normális esetben talán felfigyeltem volna erre a mondatra, de Draco hallgatása egyre jobban bosszantott.

- Draco, komolyan mondom meg foglak gyilkolni! - erősen belerúgtam a bokájába és vártam a reakciót.

- Ezt ne itt beszéljük meg. - sziszegte tovább Liv a mellette ülő fiúnak.

- Srácok... Én nem akarok vészmadárkodni, de az iskolában nincsenek tanárok! Ne basszatok már hogy ez senkinek nem fura! - Cole egyre idegesebben forgolódott és úgy tűnt, sok hollóhátas és hugrabugos aggodalma is növekedni kezdett.

- Cole, fogd már be! Nincsenek tanárok, ennyi! - panaszkodott Pansy frusztráltan.

- Ja, haver! Miénk az egész nap. - Blaise kényelmesen dőlt bele Pansy ölébe és lassan lehunyta a szemeit, hogy folytassa a félbeszakított alvást.

- Akkor mégis hol beszéljük meg? Nem vagy hajlandó szóba állni velem! - Theo egyre idegesebben pislogott a lányra és én is éreztem, hogy elönt a méreg. Draco még csak arra sem méltat, hogy rám nézzen...

- Mondom, HOZZÁD BESZÉLEK! - dühödten emeltem fel a hangomat és a szőke fiú kezében lévő pohár egyszerre kirepült a kezéből és hangos csattanással ért földet. A teremben ülők hirtelen elhallgattak és érdeklődve nyújtogatták nyakukat, hátha elcsípnek egy jelenetet a balhéból.

- Ez aztán nőies volt. - Draco hangja rideg volt és érzelemmentes. Lassan felemelte a fejét és világos szemei találkoztak a tekintetemmel. Egy csepp érzelmet sem tudtam leolvasni az arcáról és egy pillanatra megingott bennem minden eddigi gondolatom. - Reggel már elmondtam, de akkor megismétlem. Dolgom volt. - és ebben a percben visszaszállt belém minden méreg és kiabálni kezdtem a fiúval.

- Dolgod?! Dolgod volt! - hisztérikusan nevettem fel. - Mégis miféle dolgod van az éjszaka kellős közepén amiről nem tudhatok? És kivel van ez a dolgod? Egyáltalán miért titkolózol, amikor megígérted, hogy nem lesz több? - sorra tettem fel a számomra fontos kérdéseket, de Draco némán pislogott rám.

Vártam. Vártam, hogy válaszoljon, hogy magyarázatot adjon, hogy elmondja nincs semmi baj, nem kell rosszra gondolnom. Vártam, hogy a dolgok visszaálljanak a normális kerékvágásba, de ez egyre kilátástalanabbnak tűnt.

- Én sem kérdezem, hogy mit csinálsz a könyvtárban hajnali egyig vele. - orrával mérgesen Theo felé bökött, mire felvontam a szemöldököm.

- Megoldást keresünk te idióta! Tudod, hogy ne legyek feleség! - mérhetetlenül megdöbbentett, hogy felhozza ezt. És hirtelen azt sem tudtam mi mást reagálhatnék, de nagyon szerettem volna megütni.

- Ja. - forgatta a szemeit. - És mond csak, hetek óta nincs semmi? - gúnyosan elhúzta a száját. Rendben, Draco. Ha így akarsz játszani, játszunk így.

A korábban földre került pohár most sebesen emelkedni kezdett a levegőben és egy másodpercnyi gondolkodás után erősen koppant neki Draco hátának.

- Megvesztél, te nő?! - állt fel a fiú hirtelen, döbbenten nézve rám.

- Választ várok. - feleltem. - És addig ne is szólj hozzám, amíg nem adsz magyarázatot a lógásaidra! - azzal a lendülettel felálltam az asztaltól és a kijárat felé lépkedtem.

- Most hova mész? Aurora! - kiáltott utánam azonnal, én pedig lassan megfordultam.

- Dolgom van. - az arcomon leírhatatlan méreg tombolt és hirtelen fogalmam sem volt, hogy üvölteni, vagy sírni szeretnék jobban. Fogalmam sem volt, hogy mit érzek most, de azt tudtam, hogy rettegek attól, hogy elveszítem.

Diákokat kerülgetve trappoltam végig a csúszós, sáros padlón, hogy egy kis megnyugvást találjak. Odakint szemerkélt az eső és az őszi szél erősen csapkodta le a leveleket a fák rezgő ágairól, miközben az eddig kint pihenő diákok elkezdtek berohanni a meleg fedezék alá.

Megtorpantam. Némán néztem az esőt, ami kopogva zuhan bele a tág sártócsákba és arra gondoltam, hogy pont erre van szükségem. Az esőre, ami kitisztítja a fejemet, helyre rakja a gondolataimat és végre felszabadít egy kicsit. Ha csak rövid időre is, ha utána fel is kell mennem a gyengélkedőre megfázás elleni bájitalért, de megéri. Megéri, mert végre fellélegezhetek és a gondjaimat lemossa rólam az eső.

Leszegett fejjel indultam ki az októberi szélbe és magamban szitkozódtam, amiért nem vettem fel pulóvert. A nedves fű úgy csúszott, hogy minden lépésemnél megingott alattam a talaj és a hajam lassan a homlokomba tapadt.

- Miért nem kedvelhetem a napos időt jobban? - bosszankodtam, végül egy régi, ismerős fa tövébe telepedtem le. Az ott heverő széles kő pont megfelelőnek tűnt ahhoz, hogy ráüljek, a csizmámban lévő pálcával pedig magamra varázsoltam egy pulóvert.

- Annyira bosszantó! - magamban beszélve kezdtem kiadni a dühömet. - De tényleg, hogy lehet valaki ilyen idegesítő?! Semmi mást nem csinál, csak összezavar! Összezavar és bizonytalanná tesz és úgy érzem magam mint egy idióta! - belerúgtam az előttem lévő kavicsba. - Ugyan, Elara... Kit akarsz átverni? - hangosan sóhajtottam, amivel elnyomtam az egyre hangosabb zörgést. - Imádom őt. Imádom minden hülyeségével együtt és amikor vele vagyok, minden tökéletesnek látszik. Boldoggá tesz.

Saját listát készítettem a fejemben, amiben a Draco elleni és melletti érveket ecseteltem az elázott faleveleknek és a sötét tócsáknak. Az arcomon tömegesen folytak végig a jéghideg esőcseppek, én pedig már éppen azon voltam, hogy felállok és bocsánatot kérek a barátomtól, amikor hangok ütötték meg a fülemet.

- Mi a... - összeráncolt szemöldökkel néztem le az aljzat felé, hogy az esőn keresztül kivegyem a zajok forrását. - Mindig a kurva erdő tövébe kell ülnöm... Végül is, csak egy millió halálos állat él itt! - a kezembe kaptam a pálcámat és feszülten figyeltem.

Ebben a pillanatban azonban egy apró fekete lényecske dugta ki hosszú orrát a levelek közül és gombszemeivel félénken pislogott felém. Néztük egymást, figyeltük a másik mozdulatait, nekem pedig hatalmas mosoly terült szét az ajkaimon.

- Noir? Noir, te vagy az? - lelkesedtem és mintha a furkász csöpp kis arcán is vidámság jelent volna meg. Apró lábaival felém kezdett szaladni és mire észbe kaptam, már az ölembe feküdve simult hozzám, hallgatva a nevetésem.

- Mon petit voleur! - simogattam meg a nyakát. - De régen láttalak már itt! Hol voltál? - összeráncoltam a szemöldököm és vártam, mintha csak beszélni tudna, de szavak helyett egy jó erős harapást kaptam a kisujjamba. - Te szemét! - kaptam el az ujjam és értetlenül pislogtam az állat felé, aki előhúzott a zsebéből egy órát és hozzám vágta. - Jó, igazad van... Én nem jöttem el. - sóhajtottam és bocsánatkérően újra megvakartam a nyakát.

Noir rengeteget segített nekem korábban. Ő volt velem amikor félre kellett vonulnom a világ elől. Tárgyakat lopott nekem, amiken gyakorolhattam az erőmet. Itt volt nekem ez a kis orrontó furkász és én elhagytam őt.

- Sajnálom. - szomorkásan elhúztam a számat, aztán belenéztem fekete gombszemeibe. - De te sem törted magad annyira, hogy megkeress! - nevettem rá játékosan, mire megragadta a mutatóujjam és húzni kezdett. Húzni, be egészen a fák közé, egészen egy hatalmas, odvas fáig. - Esküszöm, Noir... Nem vagy több tíz centinél és a frászt hozod rám!

A kisállat újra beleharapott az ujjamba, jelezve, hogy hallgassak már. Ekkor felmászott az egyik üreghez és apró mancsaival félrehúzta a nádakat.

Noir büszkén húzta ki magát és befelé mutogatott. Óvatosan beljebb lestem és ekkor megláttam, mire is olyan büszke az én kis barátom.

- Neked... Neked családod van! - szinte könnyek szöktek a szemembe, ahogy néztem a fáradt édesanyát, ahogy az öt parányi furkász csemetét altatja. A kölykök szürkék, fehérek, feketék, foltosak... A legszebb színekben pompáztak odabent, ahogy álmosan szuszognak anyjuk körül. Noir pedig lassan bemászott és erszényéből kivett egy adag élelmet a párjának. - Te nőcsábász és még csak nem is mondtad! - nevettem a könnyeimmel küszködve.

A kis barátom pedig újra kotorászni kezdett és hosszas kutatás után felém totyogott. Én pedig kinyújtottam a tenyeremet, hogy oda tudja adni az apró tárgyat, amit felém hurcol. Nemsokára pedig egy ezüst láncot tartottam az ujjaim között, amiben apró ékkövek díszelegtek.

- Köszönöm, te kis tolvaj! - mosolyodtam el. - Ígérem, visszajövök hozzád! - így búcsúztam el a furkásztól, aki azonnal be is vackolta magát a családja közé.

Mosollyal az arcomon lépkedtem vissza a klubhelyiség felé, már nem is törődve azzal, hogy folyik belőlem a víz. A hajam a hátamra tapadt, a ruháim súlyosan nehezedtek rám és a cipőm minden lépésemnél hangosan cuppogott, de nem zavart. Nem zavart, mert a mai nap legalább történt valami jó!

- Na végre! - kapta el a karomat Draco egyből, ahogy leértem a lépcsőkön. - Meg se kérdezem már, hogy mit kerestél az esőben. - megforgatta a szemeit, de ajkai mosolyra húzódtak.

- Mit szeretnél? - a vonásaim megkeményedtek, belül mégis boldog voltam, hogy megkeresett.

- Tudod, hogy sose csalnálak meg, ugye? Ugye nem vagy olyan bolond, hogy ezt hiszed? - kérdezte, én pedig lesütöttem a szemeimet. - Rory, ne csináld már! Te vagy a legjobb dolog az életemben! Sose csalnálak meg, az istenit te nő! Hát hova gondolsz? Nálad jobbat, szebbet, tökéletesebbet soha nem találnék. És szeretlek. Téged és nem mást. - óvatosan fogta meg a kezeimet és közelebb húzott magához.

- Akkor mégis miről van szó? - kérdeztem akaratosan, ő pedig felsóhajtott.

- Nem mondhatom el. Még nem. - a hangja szomorú volt. Gondterhelt. Arca megvékonyodott és amikor a homlokomnak hajtotta homlokát, egyszerűen nem tudtam rá tovább haragudni. Szüksége van rám, én pedig bolondulok ezért a fiúért!