dernière danse
❪ erdei ébredés ❫

107

Lángok. 

Egyedül erre emlékeztem az egészből. Az égető, fájdalmas lángokra, melyek romba döntöttek egy egész családot. A múltjukat, a jelenüket és a jövőjüket tépázta meg a pusztítás, ami elvett tőlük szinte mindent. Mindent, egymáson kívül. Mert hála a varázslók és boszorkányok lelkeinek, egy élettelen testet sem kellett felfedezni a hamuban. 

Mindenki túlélte. Még én is... 

Emlékszem, ahogy a füst és a vörös fények közepette lenéztem a csupasz karomra, ami szinte fekete volt az égési sérülésektől. A szemeimből megállíthatatlanul folytak a csípő könnyek és a tüdőm fájt minden egyes légvételtől. Emlékszem, ahogy parázslani kezdett a ruhám és ahogy a hajamhoz kapok, nehogy lángra kapjon. Emlékszem mennyire reménytelenül rohantam a hang irányába, ami valahonnan messziről kért segítséget. Látom magam előtt Charlie lemondó tekintetét, mint aki elfogadja, várja a halált. 

De nem hagyhattam meghalni. Nem így és nem most. Mert az ő ideje még nem jött el és bármit is tettem... De megmentettem. Azt hiszem, valahogy elmulasztottam a tüzet. 

- Aurora? - simított végig az arcomon egy puha kéz. - Édesem... Hogy vagy? - Draco hangja halk volt és aggodalommal teli. Éreztem magamon a tekintetét, ahogy követi ujjainak mozgását. Kimerülten felnyögtem. 

- Mint aki bevonult egy égő épületbe. - lassan nyitottam ki a szemeimet, félve attól, amit látni fogok. Nem tudom mi történt azután, hogy elájultam és nem tudom, hogy lehetek még egyáltalán életben, de mégis itt feküdtem Draco karjai között, biztonságban. - Hol vagyok? - néztem körbe a sötétített szobában. 

- Otthon. - felelte, ajkai sarkában pedig huncut mosoly jelent meg az ábrázatomat látva. 

- Otthon? Otthon, otthon? Mi? Hol a fe... - hirtelen felültem és értetlenül meredtem az eddig sosem látott falakra. Egy számomra ismeretlen ágyban pihenve, olyan bútorok között, amiket még sosem láttam. Aztán megláttam a lábaimat. 

Tágra nyílt szemekkel meredtem a végtagjaimra, majd a hajamhoz és az arcomhoz kaptam. Semmi bajuk. Semmi az égadta világon... 

- Ez mégis... - döbbentem le teljesen, miközben végighúztam ujjaimat a puha, érintetlen, sérülésmentes bőrömön. 

- Fogalmam sincs. - rázta a fejét a mellettem pihenő szőke. - Egy darab sérülés sincs rajtad. Semmi. Már akkor sem volt, amikor összeestél a földön. - magyarázta egyre lelkesebben, mintha valami csodának lett volna a tanúja. 

- Tisztán emlékszem rá, hogy amikor kijöttem a házból, hólyagos volt a karom. - ráztam a fejem még mindig értetlenül. 

- Aurora. - szólított meg a fiú és miközben felült, kezeit finoman az arcomra helyezte. - Elállítottad a tüzet. Egyedül, egymagad megállítottad a tüzet. - meredt rám hitetlenül. - Aztán kijöttél onnan akár egy félholt és... És miközben felém sétáltál minden sérülésed elkezdett... Köddé válni. - lassan nézett végig rajtam, óvatosan érintve a bőrömet. 

- Ez lehetetlen. - ráztam a fejem tovább és tovább. 

- Ebben a világban semmi sem lehetetlen. - Draco végre belenézett a szemeimbe és a lélegzetem megállt egy pillanatra. Olyan csodálatos, olyan tiszta, olyan szeretettel teli... És én meggyanúsítottam azzal, hogy köze van ahhoz a borzalmas pusztításhoz. 

- Draco... - elszakítottam a pillantásaimat. - Mégis hol a fenében vagyunk? - kérdeztem újra és kitornásztam magam az ágyból. A csupasz talpam szinte beleolvadt a puha szőnyegbe, ami megcsiklandozta a lábujjaimat. 

- Otthon. - ismételte a fiú egyre nagyobb mosollyal az arcán, majd felállt, hogy az ablakhoz húzzon. Kezei erősen ölelték a derekamat, fejét pedig a vállamba fúrva pihentette. - Ez a mi otthonunk. - súgta a fülembe, majd kihúzta a függönyt.

Én pedig a szám elé kaptam a kezeimet. A látvány, ami elém tárult több volt, mint lenyűgöző. Észveszejtő. Csodálatos. Leírhatatlan... 

A zöld pázsit hívogatóan terítette be az udvart, a bokrok és a virágok lágyan ölelték körbe a szobrokat és a hatalmas szökőkutat, ami a kert közepén ékeskedett. Madarak tucatjai énekeltek a hatalmas, árnyékoló fák ágain, melyek alatt kerti bútorok pihentették fáradt lábaikat. De semmi sem volt olyan nagyszerű, mint a medence végében álló hatalmas fa, aminek legvastagabb ágáról egy hintaszék lógott a föld felé, beborítva párnákkal. 

- Gyönyörű... - suttogtam teljesen elámulva. 

- És mind a miénk. - csókolt bele a nyakamba a fiú, én pedig azonnal az arca felé fordultam. 

- Hogy érted ezt? - kérdeztem értetlenül. 

- Úgy ahogy gondolod. Ez itt mind a miénk, Rory. - tárta szét a karját, majd nevetve elindult az ajtó felé, hogy körbevezessen. 

- De mi az hogy a... Draco várj meg! - rohantam utána hirtelen. Gőzöm sincs, hogy mi folyik itt jelen pillanatban, de nagyon érdekes meglepetés. Sőt... 

- Remélem tetszik az olvasó sarkod. - mutatott oldalra a fiú izgatottan, én pedig újra elámultam. A ház egyik kiugrásában egy hatalmas ablak volt. Olyan nagy, hogy beláttam az egész udvart és a mögötte rejlő erdőt is. Olyan tiszta és fenséges látványt tárt elém, amit még sosem tapasztaltam és imádtam. Aztán észrevettem, hogy az ablakpárkány jóval szélesebb mint lenni szokott. Rajta ott pihen egy pokróc és pár párna, mellette pedig két oldalt, hatalmas könyvespolcok, beborítva a világ legnagyobb műveivel. 

- Tetszik-e? Merlinre Draco imádom. Imádom ezt az egészet, de mond már el mi ez az egész! - nevettem el magam én is, még egyszer körbefordulva a nappaliban. 

- Ez az egész... Aurora, egyikünknek sincs hova mennie. Mindenhol veszély és fenyegetések várnak ránk és hiába mondod azt, hogy nem kell megvédenem téged... Nem tudok úgy aludni, hogy nem tudom mi van veled, hol vagy, kivel vagy. - elindult egy másik helyiség felé. 

- De hát ott van a ti házatok. - ellenkeztem, de mégis követtem őt.

- A mi házunkban féltelek. - belépett a konyhába. - Nem akarom, hogy ott legyél, hogy ott kelljen élned. Az a hely elnyel mindent ami jó és boldog és fényes. Neked pedig olyan hely kell, ahol az a tökéletes önmagad lehetsz, akibe beleszerettem. - felém pislogott, majd újra széttárta a karjait. 

- Még mindig nem értem. - mondtam, pedig már kezdtem érteni a helyzetet. 

- Ezért vettem magunknak egy házat. - körbefordult a konyhában, majd megtalálta a tekintetem és elnémult. 

- Hogy... Hogy mit csináltál? - pislogtam teljesen értetlenül az erdei házikó kellős közepén. 

- Vettem egy házat. Neked... És magamnak, amennyiben szeretnél velem élni a szünetekben és ha vége az iskolának.- Draco kissé elpirulva lesütötte a szemeit, nekem azonban egy hatalmas mosoly terült szét az arcomon. 

- Vettél egy házat. - ismételtem döbbenten, olyan boldogsággal magamban, amit eddig sosem éreztem. Draco Malfoy össze akar költözni velem? Te jóságos Merlin!

- Nézd, ha nem akarod ezt, én megértem... Csak gondoltam lehetne ez a mi... A mi otthonunk. - vakarta meg a tarkóját, én pedig lassan közelebb léptem hozzá. Remegő ujjaimat finoman vezetem végig a karján, fel egészen az arcáig. 

- Azt hiszem estére ide kellene hívnunk a többieket. - mormoltam a fülébe, ő pedig értetlenül kapta fel a fejét. 

- A többieket? Miért? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel. 

- Fel kellene avatnunk az új otthonunkat egy bulival, nem? - nevettem lágyan, Draco pedig egy pillanatig mozdulatlanul figyelte az arcomat. Aztán a komoly kifejezését átvette egy örömteli, hitetlen mosoly és a karjai erősen a derekam köré fonódtak. És aztán felkapott a levegőbe, hogy nevetve megpörgessen. 

- Szeretlek, szeretlek, szeretlek! - ujjongott a fiú, mintha csak újra öt évesek lennénk. Soha életemben nem láttam még őt ennyire boldognak és ez a látvány... Ez felért mindennel. 

- Én is szeretlek. - nevettem, miközben letett a földre. - Köszönöm, Draco. - súgtam. - Köszönöm, hogy otthont adsz nekem. - lágyan csókoltam meg a fiút, aki szinte azonnal elmélyítette csókunkat. 

- Én köszönöm, hogy értelmet adsz, az életemnek. - suttogta az ajkaimba, meggyorsítva a szívverésem. 

És amíg a fiú levelet írt a barátainknak, melyben meghívja őket egy esti szórakozásra, én a konyhában próbáltam pezsgőspoharakat szerezni, hogy megünnepeljük a hírt. 

- Mellékesen... - kiabáltam ki a konyhából. - Mégis honnan volt erre pénzed? - érdeklődtem, hiszen egy ilyen ház... Felfoghatatlanul sok pénzbe kerülhetett. 

- Édesem... - Draco a konyhaajtónak támaszkodva figyelte, ahogy a legfelső polc felé nyújtózkodok. - Ha nem tűnt volna fel, gazdag vagyok. - nevette el magát a szenvedésemen. 

- És abból a sok pénzből nem futotta alacsonyabb szekrényekre? - bosszankodtam, aztán megéreztem, hogy a fiú közeledik felém. 

- Ohh, de. Ez viszont direkt volt. - Draco hangja elmélyült, ahogy forró teste az enyémnek nyomódott. Két karja közrefogott, ahogy a pultnak támaszkodott, én pedig lassan fordultam szembe vele. 

A tekinteteink összefonódtak, miközben a fiú hanyagul felnyúlt, hogy leemeljen két poharat, majd kezét a csípőmre vezette. Lehelete szinte égette a bőrömet és a szívem  majd kiugrott a helyéről, amikor megszorította a csípőmet.

- Így mindig lesz okom ezt csinálni. - mormolta az ajkaimnak, majd hirtelen megragadott és felrakott a pultra. A lábaimat a dereka köré fonta és míg egyik kezével megragadta a fenekemet, hogy közelebb vonjon magához, a másikkal erősen beletúrt a hajamba. - Vagy talán nem tetszik? - kérdezte, hüvelykujját végighúzva ajkaimon. 

- Egészen kielégítő. - mosolyogtam kihívóan, mire a fiú felvont szemöldökkel rám nézett. 

- Csak várd ki a végét. - azzal belecsókolt a nyakamba és kezeit a pólóm alá vezette. Tenyerének érintése bizsergető volt és a szívem egyre hevesebben és egyre türelmetlenebbül vert a helyén, arra várva, hogy Draco végre felém nehezedjen. 

- Kopp, kopp! - csendültek a hangok a bejárati ajtóban. 

- Ohh, szent Merlin! - Cole ösztönösen Olivia szeme elé nyomta a tenyerét, hogy eltakarja a lány látását. 

- Srácok, korhatáros karikát kéne rakni az ajtóra! - panaszkodott Theo amint belépett a házba. Draco pedig bosszankodva fújta ki a levegőt, homlokát a mellkasomnak nyomva. 

- Nem azt mondtam, hogy estére gyertek? - nyögött fájdalmasan a fiú.

- Hülye gyerek, most süt a nap, most lehet medencés bulit tartani! - kiáltotta Blaise. - Jön a halál este a vízbe, amikor megzabálnak a tetves szúnyogok. - fintorgott, én pedig leugrottam a pultról, hogy köszöntsem őket. 

- Kölyök, ez vett neked egy házat. - súgta Liv, amikor közelebb értem hozzá. 

- Na nem mondod. - nevettem feszülten, még mindig hitetlenül. 

- Reméljük nem a bűntudatát akarja ezzel elnyomni. - jegyezte meg értetlenül Cole, mire mind a ketten felé fordultunk. - Most mi van? Én csak hangosan gondolkodtam. - vonta meg a vállait.

- Ne. - csapta karon Liv. - Sőt, inkább egyáltalán ne gondolkodj. Nem áll jól. - magyarázta.

- Akkor? Ki kér egy kis sört? - emelte a magasba az üvegeket Pansy, mire a többiek lelkesen kiabálni kezdtek. 

- Minden rendben? - húzott magához Draco finoman. Bűntudat? Erről lenne szó? 

- Persze. -halványan mosolyogtam rá. - Minden a legnagyobb rendben. - csókoltam meg az ajkait.