dernière danse
❪ egy újabb lezárás ❫

103

- Figyelem... - köszörülte meg a torkát Piton professzor, amikor kopott, foltos talárjában becsoszogott a klubhelyiségbe. Hosszú, zsíros haja mélyen belelógott az arcába, szemeivel mégis élesen követte a mozdulatainkat. Mi pedig a kanapén és a fotelekben elnyúlva néztünk fel unottan a férfira, aki nem kis meglepettséggel fogadta a nyugodt reakciónkat. 

- Minden rendben tanár úr? - kérdezte Cole karikás szemekkel. 

- Mi? - rázta meg a fejét döbbenten Piton, kiesve a gonosz bájitaltan tanár szerepből. - Ohm, igen, természetesen. - újra megköszörülte a torkát. - Ma este díszvacsorát adunk a nagyteremben. A megjelenés kötelező, a viselet, dísztalár. - adta át az információkat tömören. 

- Dísztalár? - kérdezett vissza Blaise. 

- Dísztalár. - bólintott Piton unottan. 

- Minek az a szar egy kibaszott vacsorához? - fintorgott Draco ellenszenvesen, miközben kezével a hajamat simogatta lassú, megnyugtató mozdulatokkal. 

- Vigyázzon a szájára, Mr. Malfoy! - ráncolta a szemöldökét a görbe orrú férfi. 

- Elnézést, professzor úr. - feleltem Draco helyett elgyötörten. A fejem lüktető fájdalma szinte megölt minden alkalommal, amikor valaki megszólalt. 

- Időben ott leszünk. - mondta halkan Olivia, majd visszafordította pillantásait a kandalló tüze felé. 

- Mi a... - nézett körbe Piton tágra nyílt szemekkel. - Mi történt magukkal? - kérdezte aggodalommal a hangjában. 

- Minden rendben uram, ne aggódjon. - vágta rá Theo azonnal. - Csak lefárasztott minket a vizsgákra való tanulás. - vonta meg a vállát a fiú, azzal elvonulva a szobájába. Én pedig némán néztem körbe a barátaimon. Cole, Olivia, Theo, Draco és én úgy néztünk ki, akár a félholtak. Blaise és Pansy pedig egymásba karolva próbáltak nem elaludni a kanapén, miközben a könyveiket bújták. Ők talán tényleg tanultak tegnap éjjel, de mi nem. Mi korántsem a tanulással voltunk elfoglalva. 

- Hogy van a fejed? - kérdezte Draco halkan a fülembe súgva. 

- Rohadtul fáj. - nyögtem fel őszintén. - És fogalmam sincs, hogy mitől. - ráztam a fejemet. 

- Tegnap este beüthetted, amikor elájultál. - nézett rám a fiú, félelemmel a szemében. 

Nem emlékszem rá, hogy elájultam volna, de mindenki azt mondja. Nem emlékszem rá, hogy beütöttem a fejem, de mégis úgy hasogat, mintha az agyam szét akarna robbanni. 

- Lehetséges. - vontam meg a vállaimat kimerülten, majd megpróbáltam visszaemlékezni az esténk részleteire. Hogy mi történt még azon az egy dolgon kívül, ami minden másodpercben a  szemeim előtt lebeg. 

Sirius Black meghalt tegnap éjjel. A bátyám édesapja az életét vesztette egy csatában, amit mi okoztunk és ahol Bellatrix Lestrange megölte őt a tiltott átokkal. Látom magam előtt a fehér arcát, ahogy hosszú haja a homlokába hullik. Látom ahogy az arcáról lefagy a mosoly és a szemeiből eltűnik a fény. És hallom a fülemben az egyetlen szót, ami elhagyta ajkait. 

Kale.

Ennyit mondott csupán, de én tudtam, hogy látja őt. Látja a testvéremet, aki azért jött, hogy feltegye az apjának ugyan azt a kérdést, amit anno a nagymamánk tett fel neki. 

- Mi a baj? - Draco letörölte a könnyeimet az arcomról. Ujjai végigsimítottak a bőrömön, majd lassan beletúrt a hajamba. 

- Nem sokára mennem kell. Harry és én megemlékezést tartunk Siriusnak. - sütöttem le a szemeimet bátortalanul. 

- Szeretnéd, hogy veled menjek? - kérdezte Draco és bár tudtam, hogy Sirius neki is fontos volt, mégis meglepődtem, hiszen a családja utálta őt. Szegény fiúnak pedig így is van elég gondja. 

Hiszen fél. Fél, mert annak ellenére, hogy tegnap éjszaka Blaise arcát felvéve jött segíteni nekem, az apja felismerhette. És látom a fiún, hogy fél az apjától. Mert mi van, ha Lucius rájött a turpisságra és tudja, hogy tegnap este nem Blaise Zabini volt velem, hanem Draco Malfoy. 

- Maradj itt nyugodtan. - mosolyogtam a fiúra. - Pihenned kell. - mondtam neki, megsimogatva kezét. 

- Ezek mellett pihenni? - Draco gúnyosan vonta fel a szemöldökét, majd oldalra nézett, én pedig követtem a tekintetét. Az asztalnál Olivia és Theo némán ültek egymással szemben, nem szólva egy árva szót sem egymáshoz. A feszültség szinte tapintható volt közöttük és nekem fogalmam sem volt róla, hogy a lánynak mi baja van. 

Hiszen Theo megmentette őt egy ismeretlen halálfalótól! 

Hogy lehet rá haragudni ezek után? És mégis miért? Milyen alapon? 

- Jogos. - nevettem fel halkan és erőtlenül. 

- Siess vissza, jó? - csókolt meg a fiú lágyan, majd felállt a fotelből. 

- Vacsorára itt leszek. - adtam neki én is egy lágy csókot, majd elindultam a titkos alagút felé, ahol Harryvel találkozok. 

Annak ellenére, hogy már csak pár nap volt az iskolából, a szél mégis hidegen fújt. A tegnap esti vihar feláztatta a talajt és hatalmas pocsolyákat hagyott maga mögött, melyek szinte lehetetlenné tették az utunkat a szellemszállásig. 

- Itt találkoztam vele először. - sütötte le a szemeit Harry. Forró lehelete erőteljesen látszott a hideg tavaszi levegőben, kócos haja csapzottan hullott homlokába. Nem aludt egy percet sem. Látom rajta, hogy egész éjszaka sírt és dühöngött. 

- Emlékszem... Elmesélte, hogy Lupin professzor miatt jártak ide minden hónapban. - mosolyodtam el. - Amikor vérfarkassá változott, Dumbledore ebbe a házba küldte őt, Sirius, az apád és Peter pedig mindannyian animágusokká váltak, hogy Lupinnal lehessenek ebben az időszakban. - töröltem meg a szemeimet. 

- Nála jobb embert nem ismertem. - suttogta Harry, a könnyeivel küszködve. - Azt akarta, hogy vele éljek. Megkért rá, hogy költözzek hozzá és én alig vártam. Már kitaláltam az egész nyarunkat... - a fiú torkán megakadtak a szavak, ahogy a tenyerébe temette kezeit. 

- Sajnálom, Harry. - simogattam a fiú hátát, közelebb húzva magamhoz. 

- Én is sajnálom. - mondta szipogva. - Nem lett volna szabad ilyen veszélynek kitennem titeket. Sirius is miattam... - újra elakadtak a szavai. 

- Sirius nem miattad halt meg, gyermekem. - szólalt meg hirtelen egy hang a semmiből, mire pálcát ragadva hátra fordultunk. 

- Andormeda néni? - ámultam el hirtelen. Az asszony fekete ruhába öltözve, fátyolos kalappal a feje tetején nézett vissza ránk. Kezében nedves zsebkendő, szemei alatt mély, fekete karikák. Andromeda néni is gyászol. Gyászolja a legjobb barátját. 

- Sirius nem miattatok halt meg. - szipogott. - Hanem a testvérem miatt, akinek láthatóan semmit nem jelent már a család. - feszültek meg a vonásai. 

- Andromeda, mit keresel itt? - ráncoltam a szemöldököm. 

- Szerinted hagyom, hogy a történtek után egyedül mászkáljatok? - emelte meg a hangját. - Ne szórakozz velem, régen rátok állítottam az egyik megfigyelőmet. - forgatta a szemeit. 

- Csak szerettünk volna elköszönni. - szólt bele a beszélgetésbe Harry halkan. - Arra gondoltunk, hogy ültetünk egy fát a számára. Egy fúriafűzfát. - mosolyodott el a fiú. 

- Azt hiszem azzal a fával Siriusnak volt a legszorosabb kapcsolata. - nevettem el magam fájdalmasan, visszanézve a kis facsemetére, melyet nem rég ültettünk a nedves földbe és raktuk körbe kövekkel. 

- Aurora, beszélnem kell veled. - mondta halkan Andromeda néni, nehéz, szigorú tekintettel. 

- Nem. - mondtam határozottan. - Ne haragudj, de nem. - ráztam a fejem. 

- Mi? - nézett rám az asszony, én pedig megfogtam a karját és kicsit odébb húztam, hogy Harry el tudjon búcsúzni a keresztapjától. 

- Miért nem mondtad el hamarabb? - kérdeztem feszülten. - Miért nem mondtad el hamarabb, hogy ki vagyok én? És ne tedd a hülyét, Kale elmondta, hogy őt is te varázsoltad oda! Mit gondoltál, beraksz egy dohos, roskadó házba és a szellem testvéremmel intézteted a munkát? Nem lett volna egyszerűbb minden szart egyszerre elmondani? Megkímélni a sok szartól? - soroltam a kérdéseimet, Andromeda néni legnagyobb döbbenetére. 

- Vigyázz a szádra. - húzta ki magát feszesen. 

- Tudtad, hogy elvitt magához? - halkítottam le magam. - Tudtad, hogy Voldemort elrabolt és megfenyegetett? - kérdeztem. 

- Miről beszélsz? - döbbent meg azonnal. - Mit mondott neked? Mit akart? Aurora, beszélj, azonnal! - ragadta meg a karomat, én pedig hevesen kirántottam magam a szorításból. 

- Elegem van abból, hogy mások akarják irányítani az életemet. Hogy mindent akkor tudok meg, amikor más jónak látja. - néztem a szemeibe határozottan. - Ez az én életem és az én döntéseim. - bólintottam. 

- Aurora, mit mondtál neki? Mit mondtál, mit fogsz csinálni? - kiáltotta el magát az asszony, de én már nem figyeltem rá. Megragadtam Harry kezét és elindultam vele a szellemszállás hop-hálózatához, melyet pár hónapja aktiváltunk csak. 

- Vacsoránál találkozunk. - mondtam Harrynek, finoman megszorítva a kezét. 

- Hova mész? - nézett rám a fiú értetlenül. 

- Még el kell intéznem valamit. - titokzatoskodtam, majd egy marék port megragadva, beléptem a kandallóba és kimondtam a címet. 

A régi Black ház pedig barátságtalanul fogadott, amikor hangos huppanással megérkeztem a kandallóba. Az épület üresen állt. A falakon már omladoztak a tapéták, a padló recsegett a lépteim alatt és az ablakokat hangosan csapkodta a szél. De én nem foglalkoztam semmi mással, csak hogy eljussak abba a bizonyos szobába. 

A szobába, melynek falain ott futott a Black család családfája. Évszázadok óta nyúló vastag faágak, melyek itt-ott fekete foltokkal voltak tarkítva. És az egyik ilyen fekete folt Sirius volt. Az anyja égette ki onnan az arcát évekkel ezelőtt... 

- Megérdemled, hogy emlékezzenek rád. - suttogtam a falnak és elővettem a pálcám. Aztán lassan, minden erőmet összeszedve lehunytam a szemem és elképzeltem, ahogy Sirius arca újra előtűnik a falon. Ahogy a fiatal, kisimult arca visszanéz rám. 

Aztán eszembe jutott még valami. 

Hiszen Sirius nem volt egyedül. Nem. Volt egy fia, akit olyan sok éven át nem látott. Akit úgy szeretett, hogy mindenről lemondott a biztonsága érdekében és aki meghalt, mielőtt az apja elmondhatta volna neki, hogy mennyire szereti. 

A falon pedig egymás mellett pihent Sirius és Kale arca, szemeik boldogan néztek egymásra. 

És én is kissé megkönnyebbülve, talán lezárást találva mentem vissza az iskola falai közé, hogy dísztalárba öltözve induljak az étkezőbe. 

- Azt hittem már sosem érsz vissza. - húzott magához Draco és belecsókolt a nyakamba. 

- Ígérd meg, hogy ez a nyár csak rólunk fog szólni. - sóhajtottam a fiúnak, fejemet a vállára hajtva. - Túl sok már a bonyodalom. - mondtam, mire a fiú lágyan simogatni kezdte a combom. 

- Amit csak akarsz. - szorította meg a lábam, majd a tanári kar felé pislogott. 

- Kedves diákok. - húzta ki magát McGalagony professzor, szemeiben büszke könnyek csillogtak. - Mély megtiszteltetés, hogy én jelenthetem be nektek a hírt... Hosszú, és nehéz hónapok állnak mögöttetek. A minisztérium által kijelölt főinspektor mindannyiunk életét megnehezítette... - mormolta az asszony élesen. 

- Miért beszél múlt időben? - hajolt felém Pansy értetlenül. 

- És talán nem is lehetne szebb lezárást adni ennek az évnek, mint egy új igazgatót. - McGalagyon ajkai mosolyra húzódtak. - Kérem köszöntsétek hatalmas szeretettel, újra az igazgató székben... Albus Dumbledore professzort! - kiáltotta el magát a nő lelkesen, mire a nagyterem ajtaja kivágódott és a nagy szakállú, mosolygós igazgató belépett rajta. 

- Hát mégis lehet még minek örülni ebben a világban! - ugrott fel Olivia azonnal, a teremben pedig kitört a tapsvihar.