dernière danse
❪ a rémes hármas ❫

101

- Nem hagynád abba? - kérdezte Draco ingerülten a vacsora alatt, miközben én szinte pislogás nélkül meredtem az arcába.

- Hajlandó vagy meghallgatni végre? - tettem fel a kérdést érzelemmentes, kissé türelmetlen hangon. A fiú már egy hete nem hajlandó beszélni velem! Vagyis... Ezzel most hazudok. Egyszer ugyanis, hozzám szólt.

Amikor Umbridge kijelentette, hogy a büntetésünkre ma este fog sor kerülni, Draco nemes egyszerűséggel felém fordult és közölte, hogy ne hozzá rohanjak, ha rosszul leszek a büntetés után. Milyen bájos, nem?

- Nem. - nézett a szemembe Draco, miközben a villájára szúrt egy darab krumplit és az ajkaihoz emelte. - Mellékesen, nagyon gyerekes vagy. - nézett végig rajtam fintorogva.

- Mondta a fiú, aki öt évest játszva nem hajlandó hozzám szólni. - dobtam felé egy szem borsót a tányéromról. Hmm, ez kifejezetten jó idegesítési taktika lehet!

- Nem fognátok be, egyszer az életben?! - emelte fel a hangját Theo idegesen. A fiú napok óta gyötörten, szinte saját maga szellemeként járta az iskola folyosóit, szinte észre sem véve minket. Megállás nélkül a fejfájására panaszkodott, de a szemei alatt húzódó sötét karikák szerint nem csak ennyi volt a háttérben.

- Megint a fejed? - kérdezte Cole halkan, villájával idegesen tologatva a desszertjét. És míg Theo csak némán és fájdalmasan bólintott, én szüntelenül dobálni kezdtem a velem szemben ülő szőkét a borsóimmal.

A zöld kis zöldség szép ívben landolt hol a fiú vállán, hol a hajában, hol pedig lehunyt szemhéjának vonalát találta el. És míg én egyre szélesebb mosollyal az arcomon tettem kísérletet a fiú figyelmének elnyerésére, Draco arca hirtelen vörösödni kezdett.

- Fejezd már be az istenit! - üvöltötte el magát váratlanul, hevesen az asztalra csapva.

- Nem, amíg meg nem hallgatsz! - emeltem fel én is a hangomat, nem foglalkozva Theo gyilkos arckifejezésével.

- Mi a faszért kellene meghallgatnom? Hogy közöld, a barátaid fontosabbak voltak nálam? Hogy azt mond nem bízhattál rám egy ilyen titkot, mert én ÉN vagyok? - meredt rám szürkéskék szemeivel. - Döntést hoztál, Aurora. Úgy döntöttél nem engem választasz és ennek most viselned kell a következményeit. - húzta ki magát, én pedig felvont szemöldökkel meredtem vissza rá.

- Na, azért na. - tette fel a kezeit Cole. - Elara nem közted és közöttünk választott. - nézett a szőkére magabiztosan.

- Hozzád beszéltem? - kérdezte Draco. - Nem hiszem. - felelte gúnyos arckifejezéssel, szemei szinte rángatózni kezdtek mérgében.

- Elara viszont hozzád beszél napok óta és te le se szarod! Haver, nem rólad szól az egész világ... Ha a csajod meg akar magyarázni valamit, akkor meg kellene hallgatnod. - forgatta a szemeit Liv, mire Draco csak öntelten elmosolyodott.

- Mintha olyan sok sikeres kapcsolatot tudnál felmutatni. Miért érzed azt, hogy jogos van mindenbe belepofázni? - tette fel a kérdést Draco, mire Liv és Cole összenéztek.

- Te ütöd meg, vagy én? - fordult szembe a lánnyal Cole.

- Ha én kezdem, félek egyből leszúrom és akkor neked nem marad semmi. - mosolyodott el Olivia, én pedig röfögésszerű hangokat hallatva próbáltam visszafogni a nevetésem.

- Nagyon humoros. - fintorgott Draco. - Mellékesen... Nem kellene már büntetésre mennetek? - kérdezte halvány mosollyal a szája sarkában. - Tudjátok, amiért hátat fordítottatok az összes mardekárosnak. - tette hozzá.

- Szopd le magad. - vágtam hozzá a kenyeremet agresszíven. - Mert én nem foglak, az biztos. - mutattam be neki, majd felálltam a helyemről és otthagytam a fiút.

- Eddig nem beszélgetni akartál? - zavarodott össze Draco, én pedig mosolyogva pillantottam vissza felé.

- Ez van. Tudod, gyerekes vagyok. - néztem végig rajta, majd Liv és Cole karjába kapaszkodva kiléptünk a folyosóra. Mi hárman már szinte elválaszthatatlannak minősültünk az egész iskolában. Mindenki tudta, hogy ahol az egyikünk ott van, ott nemsokára feltűnik a másik kettő is. És ha mind a hárman együtt vagyunk, abból általában büntetés lesz.

De most...

Most nem mosollyal az arcunkon néztünk egymásra. Most nem nevettünk és nem vártuk a tanárok döbbent arcát. Most, ebben a pillanatban idegesen rágtuk a szánk szélét és az ujjainkon lévő bőrt kapargatva intettünk a többieknek.

- A rémes hármas megérkezett! - ugrott elénk Fred és George, széles mosollyal az arcukon.

- Ennél borzalmasabb név nem jutott eszetekbe? - nevettem el magam kellemetlenül, miközben megöleltem a fiúkat.

- De. De nem hiszem, hogy örülnétek neki. - súgta a fülembe Fred nevetve, én pedig belebokszoltam a vállába. De mielőtt még folytathattuk volna a beszélgetést, az előttünk lévő ajtó szépen lassan kinyílt előttünk, Umbridge pedig széles, önelégült mosollyal az arcán invitált be minket.

Mi pedig... Dumbledore serege kissé megtörve, de mégis büszkén sietett be a terembe, hogy leüljünk egy-egy padhoz és némán várjuk a büntetésünket. És én hosszú időn keresztül... Nagyon hosszú időn keresztül hittem azt, hogy ez volt életem legrosszabb éjszakája.

A kezem lángolt a fájdalomtól. A benne ékeskedő hegekből patakokban folyt a vér, miközben a testemet elöntötte az émelyítő kín. Az egész olyan érzés volt, mintha a kezem, az egész karom ki akarna szakadni a helyéről, magával rántva a szívemet és a könnyeimet. Rémes volt. Rémes és rettentően fájdalmas. És én nem mehettem segítségért, ugyanis Dolores megtiltotta a gyengélkedőn dolgozóknak, hogy ellássanak minket.

De nem csak ők nem segíthettek... Draco sem jött el hozzám. Hiába feküdtem a véres lepedőmbe bugyolálva, miközben a saját zokogásomat és Olivia kínzó sikolyait hallgattam. Draco nem jött el hozzám. Én pedig a kötésemet szorongatva meredtem a Holdra és kívántam a saját halálomat.

- Rory? - nyílt ki az ajtó lassan, beengedve a klubhelyiségből áradó fényt.

- Draco? - ültem fel szipogva az ágyamban, a falfehér fiú felé pislogva.

- Rory, annyira sajnálom! - rohant oda hozzám gondolkodás nélkül és finoman a kezébe vette a karomat. - Amikor Cole bejött a szobába és összeesett... Egyből arra gondoltam, hogy mi történhetett veled és hogy bírod... - nézett fel rám aggodalmasan, miközben lassan letekerte a véres kötést.

- Akkor miért csak most jössz? - kérdeztem dacosan, fel-felszisszenve az érzésekre. A bézs színű anyag mélyen tapadt a bőrömbe. A hegeim szinte magukba fogadták a védelmező burkot, ami miatt a fájdalom egyre csak erősödött, amikor a kötés feltépte az alvadó vért.

- Egészen eddig Madam Pomfreyt zsaroltam, hogy adjon valamit, amit nektek adhatok! - suttogta a fiú.

Ujjai pedig finoman értek a kezemhez. A bőrén lévő rózsaszín krém olyan hűsítően, fájdalommentesen simult a sérüléseimre, mintha csak megváltottak volna. És én soha nem voltam még ilyen hálás senkinek azért, hogy megzsarolt egy asszonyt.

- Nem téged akartalak elárulni. - suttogtam könnyes szemekkel. - Megígértem, hogy nem mondom el senkinek... De tanulniuk kellett. Nekem is tanulnom kellett! És ők nem ismernek úgy mint én, nem bíznak benned. De én igen! Én bízom benned és ha tehetném, visszamennék az időben és elmondanám neked. Kiharcolnám, hogy te is jöhess... - motyogtam a fiúnak, ő pedig a óvatosan a számra szorította ujját.

- Tudom. - mosolyodott el. - Tudom, hogy nem akartál rosszat. Csak túl makacs voltam és nem akartam elismerni, hogy hülyén reagáltam. - csókolta meg a homlokomat a fiú.

- Sajnálom, hogy ennyi gond van velem. - nevettem bátortalanul a fiúra.

- Akkor én mit mondjak? - sóhajtott kedvesen.

- Pont ezért vagyunk ilyen jók együtt. - fogtam meg a kezét finoman, miközben a sebeim elkezdtek összehúzódni. - Mert kiegészítjük egymást és megértjük egymást. - vontam meg a vállam.

- Nálad jobbat nem is kívánhatnék. - hajolt felém a fiú lassan.

- Szeretlek, Draco Malfoy. - suttogtam, szemeimmel ajkait figyelve. - Ebben soha nem kell kételkedned. - mosolyodtam el.

- Szeretlek, hercegnő. - súgta az ajkaim közé, melyeket csupán pár milliméter választott el az ő ajkaitól. - De többet nem csinálhatod ezt. - nevetett halkan. - Nem kerülhetsz állandóan bajba, érted?

- A baj talál meg engem! - kerekedett el a szemem, mire Draco hangosan felnevetett.

- Hát persze, édes. - simította meg az arcom.

És miután ellátta Liv és Cole sérüléseit is, visszamászott mellém az ágyba és szorosan hozzám bújva álomba ringatott. Én pedig mosollyal az arcomon aludtam el, miközben azt éreztem, hogy örökre biztonságban vagyok.

Örökre biztonságban...

Nos, az örökre kifejezetten relatív dolog. Mérhetetlenül relatív. A világ pedig tele van meglepetésekkel és váratlan fordulatokkal és mi hamar az események megállíthatatlan forgatagában találhatjuk magunkat.

Aznap éjjel biztonságban voltam. Aznap éjjel, amikor a villámok elöntötték az égboltot és a szél hangosan csapkodta a fák ágait. Utoljára aznap éjjel volt vihar. Azóta nem.

És mi itt állunk a Mágiaügyi Minisztérium előtt a vihar kellős közepén. Az ujjaim Harry és Ron ujjait szorították. A szemeimmel Hermione, Luna és Neville pillantásait kerestem. A hangommal pedig Ginnyt, Colet és Oliviát nyugtattam. De a fejemben semmi más nem volt, csak Draco pillantása amikor elmentem.

- Sajnálom! - kiáltottam neki. - Sajnálom, de ezt meg kell tennem! - fogtam meg a kezét erősen.

- Nem mehetsz el! Nem választhatod őket megint! - meredt rám a fiú.

- Draco, Sirius veszélyben van! Ő a bátyám édesapja! Nem hagyhatom, hogy baja essen, hát nem érted? Néha fel kell áldoznunk a saját boldogságunkat, hogy más jól legyen. - mondtam a fiúnak könnyes szemmel.

- Aurora... AURORA! - kiáltott utánam, de én a többiekbe karolva kirohantam az éjszakába.

- Készen álltok? - kérdezte Harry.

- Nem. - felelte egyből Neville, majd gyorsan meg is rázta a fejét, mintha nem mondott volna semmit.

- Azt hiszem, erre nem lehet nagyon felkészülni. - suttogtam, meredten bámulva a minisztérium masszív falait, nem tudva, hogy ami odabent várt ránk, az megváltoztatta mindannyiunk életét.