dernière danse
❪ bosszú és vezeklés ❫

087

Az arca merő vér. Az ajkai felpüffedve, rajta vastag és mély seb éktelenkedik. Vörös szemei alatt lila karikák nehezítik meg a látását, miközben sebes kezeivel letörli az arcából szivárgó vért. Göndör haja csak úgy tapad a sártól és világos szemei most szinte feketén merednek a padlóra. 

- Édes Merlin... - kapom a kezem hirtelen a szám elé, ahogy észreveszem bicegő alakját. Szinte húzza a lábait maga után. A karja hanyagul pihen a kabátzsebében és csupán csak annyira veszi ki őket onnan, hogy a szájához emeljen egy cigarettát és meggyújtsa. 

- Cole? - fordult felé rémült tekintettel Olivia. A fiú pedig szó nélkül halad el mellettünk. Nem áll meg, nem néz ránk, nem szól egy szót sem. 

- Mi történt vele? - kérdezte halkan Theo és összenézett Dracoval. Aztán mindannyian rám néztek. Ők is tudták, hogy én tudom. Tudják, hogy van egy tippem a történtekre és a szívem hirtelen elnehezedett a mellkasomban. 

- Maradjatok itt, világos? Most senki nem jöhet utánunk. - mordultam rájuk és az ujjaimat tördelve felálltam az asztalomtól, amikor megcsapott a hang. 

- Cole Bellchant! Mégis mit képzel, mi van a szájában?! - harsogta Umbridge kerek szemekkel, apró termetével felállva Dumbledore emelkedőjére. 

- Cigarettának hívják. Biztos hallott már róla maga is. - vicsorogta a fiú. - Talán annyira még nem öreg. - eresztett el egy halvány mosolyt, mire szorosan lehunytam a szemeimet. Cole, ne csináld ezt... 

- Az irodámba! MOST! - vörösödött el a nő arca, ami így elég erős kontrasztot adott a rózsaszín ruháihoz. Mintha sose öltözne át.

- Nem. - felelte egyszerűen Cole és kifújt egy adag füstöt a tanárnő arcába. 

- Tanárnő, nem hiszem, hogy ez a legalkalmasabb... - kezdtem, de ő feltartotta a kezét, hogy elnémítson. 

- Azt hiszem szóltam már, hogy csak akkor beszélhet, ha engedélyt adok. - mondta anélkül, hogy felém nézne. Én pedig lassan felvontam a szemöldököm és karba tett kezekkel néztem vissza a nőre. 

- Én sem adtam engedélyt, hogy hozzám szóljon. - biccentettem oldalra a fejemet, Umbridge szemei pedig hirtelen tikkelni kezdtek az idegességtől. 

- Parancsol? - vonta fel vékony, íves szemöldökeit, miközben egy műmosollyal az arcán megköszörülte a torkát. 

- Kérhetem szépen is, ha gondolja. - mosolyogtam vissza unottan. - Hagyja békén. - mutattam a mellettem álldogáló fiúra, aki hatalmas szemekkel figyelte a mozdulataimat. 

- Mégis kinek képzeled te magad, hogy így beszélsz velem? - tette fel az újabb felháborodott kérdést az asszony, idegesen megmarkolva a pálcáját. 

- És maga kinek képzeli magát?! Nézze már meg hogy néz ki! - emeltem meg a hangomat. - Alig él az egyik diákja és magát tényleg csak az érdekli, hogy elszívna egy kibaszott cigarettát? - értetlenkedtem. 

- Vigyázzon a szájára, kisasszony. - mutatott felém fenyegetően a pálcájával. 

- Egyúttal el is teheti azt a szart. - csendült fel Draco hangja feszülten. - Ne mutogasson a barátnőm felé, mert nagyon csúnya vége lesz. - markolta meg saját pálcáját. 

- Hát ez... - rázta a fejét a nő. - Ebben az iskolában sokkal nagyobb problémák vannak, mint azt gondoltam volna... - motyogta. 

- Itt maga az egyetlen probléma, vén szatyor! - kiáltotta Olivia mérgesen az asztalra csapva, miközben a fejetlenség közepette Cole kirohant a teremből. 

- Menj utána, hercegnő. Én ezt intézem. - csókolt meg gyorsan Draco, majd visszafordult Umbridge irányába. - Nekem aztán ne üvöltözzön! Mégis mit gondol ki a faszommal beszél?! - üvöltötte a szőke hirtelen. 

- COLE! - kiáltottam kétségbeesetten, ahogy kirohantam a folyosóra. - Légyszíves most ne tűnj el! Majd' belehaltam az aggodalomba és most, hogy láttalak... Nem akarlak elveszí... - kiabáltam a semmibe, mire hirtelen két erős kéz ragadott meg és behúzott egy takarítószertárba. 

Odabent pedig... Cole egy másodpercig csak nézte a döbbent arcomat. Nézte, ahogy vizsgálom a sérüléseit. Ahogy elemzem az arcának minden részletét és próbálom kitalálni melyikük tehette. Mert én is néztem ki így. Az én szüleim is bántalmaznak engem és bárhonnan felismerném ezt a kifejezést. Ezt a szülei csinálták... 

Aztán a fiú hirtelen megragadta a derekamat és egy szoros ölelésbe vont. Erős karjai úgy fonódtak körém, mintha sose akarna elengedni és aztán megéreztem, hogy a vállait rázza a sírás. Én pedig a vállába fúrtam az arcomat és olyan erősen húztam magamhoz, amennyire csak tudtam. Cole ott omlott össze a karjaim között és én semmit nem tudtam tenni. Csak hallgattam ahogy keservesen zokog és éreztem, ahogy a könnyei eláztatják a taláromat...

- Köszönöm. - zokogta a nyakamba. 

- Ugyan mit köszönsz, te buta... - nevettem rá, miközben én magam is könnyekkel kezdtem küszködni. 

- Soha senki nem állt ki így értem. Senki... - rázta a fejét. 

- Én mindig ki fogok állni érted. - húzódtam el tőle egy kicsit, hogy a szemeibe tudjak nézni. - Tudod, ugye? Én már sosem foglak itt hagyni. - ráztam a fejem. 

- Szeretlek, Lara. - suttogta, letörölve a könnyeit. - Te vagy a legjobb barátom és szeretlek. - sírta el magát újra, miközben a szertár ajtaja lassan kinyílt. 

- Én is szeretlek, Cole. - simogattam göndör fürtjeit. 

- Rory... - simította meg a vállamat Draco óvatosan, mire Cole gyorsan elszakadt tőlem és letörölte a vérrel vegyült könnyeit. 

- Draco, szia! Mit... Én nem... - szipogta, mire Draco hirtelen megragadta Cole kezét és megölelte. 

- Haver, nemár! - szorította erősen. - Ezek csak könnyek. Mindenki összeomolhat néha. - motyogta a fiúnak, miközben lassan rám emelte a tekintetét és óvatosan elmosolyodott. 

Imádom, amikor Draco megmutatja a finom, érzelmes oldalát. Tudom, hogy mennyire gondosan ügyel arra, hogy senki ne lássa ezt az oldalát. És csak olyan embereknek mutatja meg, akikben tényleg bízik és szereti őket. És ez a látvány... Ahogy a szemem előtt fogadja bizalmába a legjobb barátomat... Boldoggá tesz!

- Mi történt veled? - simítottam meg Cole karját. - Mit csináltak veled a szüleid? - kérdeztem halkan. 

- Apám... - kezdte. - Épp csak elindultam és... Fogalmam sincs mi történt érted? Egyszer csak ott voltam a roxmortsi szállásukon ők pedig üvölteni kezdtek! - temette arcát a tenyerébe. - Aztán... Én próbáltam ellenkezni és beszélni velük, de nem bírtam tovább és elájultam. És a birtok határán ébredtem ma reggel. Aztán jött ez a gyökér nő és...! - emelte meg a hangját. 

És összefüggéstelen szavai lassan értelmet nyertek a fejemben és a felfoghatatlan méreg elöntötte a testemet. 

- Vidd és mosd ki a sebeit. - mondtam Draconak, miközben előhúztam a pálcámat a csizmám zsebéből. 

- Aurora, mit csinálsz?! - meredt rám Draco. 

- Menj és lásd el! - torkolltam le a fiút. 

- Merlin áldjon meg, miért vagy ilyen agresszív törpe?! - emelte égnek a tekintetét. - Menj. De ha egy karcolást is látok rajtad, bezárlak a szobámba és sose engedlek ki. - mutatta felém az ujját fenyegetően. 

Én pedig kirontottam a szobából, aminek sarkában ott állt Olivia. A lány arra várt, hogy végre bemehessen Cole mellé és támogathassa, de most fontosabb dolgunk volt. 

- Te, most velem jössz! - ragadtam meg a lány karját, aki először döbbenten pislogott rám, majd felvette a tempómat. 

- Balhézni fogunk, ugye?! - mosolyodott el. - Imádom a balhékat. Azok éltetnek. - sóhajtotta elégedetten és a kezébe vette pálcáját. 

Aztán egyenesen Umbridge új irodája felé vettük az irányt. És nekem fogalmam sem volt, hogy mit is akarok csinálni, a következményekkel pedig egyáltalán nem számoltam... De nem is érdekelt semmi más, csak ez a rohadt pink szín, amitől felfordul a gyomrom...

- Nem tudja még, hogy a mardekárosokkal nem éri meg kikezdeni. - ráztam a fejem. 

- Senki nem bánthatja a barátainkat. - szegezte a nő macskás edényeire a pálcáját Olivia, de megállt. - Mekkora bajunk lehet ebből? - kérdezte. 

- Valószínűleg kurva nagy. - mondtam. - De minél nagyobb a veszély, annál izgalmasabb rosszalkodni. - villant meg a szemem a fényben. 

- Ezzel teljesen egyet tudok érteni Kölyök. - fogta meg a kezem a lány, aztán egyszerre tombolni kezdtünk. És a párnák szétrobbantak, a festmények elszakadtak, a macskás tányérok széttörtek. Az ablakok kivágódtak a helyükről és a teáscsészék a falhoz vágódva törtek millió darabra. 

- Nekem aztán senki ne mondja meg hogy beszélhetek! - kiabáltam mérgesen. 

- Pláne ne egy rózsaszín kobold! - ütötte szét a nő üveges szekrényét Olivia. - Ezt Colért, te szemét! - csapódott neki a szék lába a szekrénynek. 

- Kibaszott szülők! - üvöltöttem hirtelen. - Kibaszott szülők, akik nem tudják mi az a szeretet! Menjenek a pokolba! A pokolba, hogy többet ne bánthassanak minket! - szelte át a hangom a szobát, mire Olivia megállt egy pillanatra és döbbenten nézett rám. 

- Kölyök... - simította ki a haját az arcából. 

- NEM! Nem hiszem el! Miért kell neki is ezt átélnie?! Mond, miért kell ilyet tennie valakinek?! Láttad, hogy néz ki? Láttad én hogy néztem ki anno?! - töröltem le a forró könnyeimet mérgesen. 

- Hé, kölyök... - nézett rám fájdalmasan a lány, óvatosan felém lépkedve. - Nincs semmi baj, Elara. Itt biztonságban vagytok. - nyúlt felém. 

- NEM VAGYUNK! - ellenkeztem. - Látod, hogy nem vagyunk! Ez az iskola fel sem fogja, milyen ezzel a családi háttérrel élni! - kiabáltam és közben folyamatosan képek villogtak a lehunyt szemeim előtt. 

Képek Cole arcáról. A sebeiről. A saját véremről. Szilánkokról és kiabálásokról. És egy sötét jelről, ami ott pihen apám alkarján. Vajon még most is ott van?! Ott van és azt jelenti, amitől rettegek, hogy jelenteni fogja?! 

- ELARA! - hallottam meg hirtelen Olivia sikolyát és a szemeim hirtelen kipattantak. 

- Édes Merlin... - meredtem a hatalmas lyukra, ami ott virított a terem falán. - Ezt... - ráztam a fejem. 

- Elara, kirobbantottad a falat a fejeddel! - túrt bele a hajába rémülten. - El kell tűnnünk innen. - rázta a fejét. - Most, kölyök! El kell mennünk, most! - ragadta meg a karomat azonnal és rángatni kezdett végig a folyosókon. Végig, le egészen a mardekáros klubhelyiségig.

És futás közben egyikünk sem foglalkozott az orromból szivárgó vérrel. A fémes ízzel a számban és a tudattal, hogy a fülemből is vörös folyadék ömlik ki. 

- Mi a... - meredt ránk Harry, Ron és Hermione az ajtónk előtt. 

- Ti mit kerestek itt? - álltam meg egy pillanatra és ekkor jöttem csak rá, hogy mennyire rosszul vagyok. Forog a világom. Az egész világom. És szinte semmit nem értettem abból, amit ők hárman mondanak nekünk.

Csak néztem a szájukat, ahogy próbálják megformálni a szavakat, de az én fülem mégis olyan hangosan csengett a némaságban, hogy a világom elkezdett összeomlani bennem. 

- Holnap. Gyertek el a... - újabb csengés, újabb zúgás... - Umbridge nem veheti át a hatalmat! Tennünk kell valamit! - zengett bennem Hermione vékony hangja. 

A következő pillanatban pedig beléptem a klubhelyiségbe. A sötét falak meglepő melegséggel pislogtak vissza rám. A festmények békésen pihentek, a tűz halkan ropogott a kandallóban. A függönyök elbújtattak minket a fény elől és a nevetés elnyelte minden gondunkat. És én kimerülten néztem vissza a nevető, boldog mardekáros barátaimra és rájöttem... Hogy míg más házakban mindent megöl a rivalizálás... 

Mi itt mind egy család vagyunk. Ki-ki a maga fájdalmas történetével belépett ebbe a terembe pár éve és rájöttünk, hogy megértenek minket. Itt megértésre, békére és elfogadásra lelünk. Mert senki nem fog furcsán nézni azért, amin keresztül mentünk. És senki nem fog lesajnálni minket, vagy kételkedni az erőnkben. Itt mindenki tudja, hogy a múltunk tett minket ilyen erőssé... 

- Mi a francot művelt magával már megint?! - pattant fel a kanapéról Draco, amint meglátott. 

- Én csak... Megvédtem magam és a szeretteimet. - mosolyogtam rá erőtlenül, miközben megéreztem magam körül az erős karjait. Az illata beszivárgott az orromba és az elmém egyszerre megnyugodott. 

- A sírba viszel. - morogta a fiú, én pedig lehunytam a szemeimet. - AURORA! - kiáltott rám. - Aurora, nyisd ki a szemed! Itt ne merj hagyni, hallod?! Aurora, szeretlek! - esett kétségbe a fiú és én megmondtam volna, hogy ne aggódjon...

De már késő volt, mert a világ sötét lett, a lábaim pedig összerogytak alattam.