dernière danse
❪ elzárkózva a világ elől ❫

082

Amikor meghalt a bátyám... Azt hittem belehalok a fájdalomba. Hónapokon át sírtam és tomboltam. Kifordultam önmagamból, elzárkóztam és emésztettem magam. És azt hittem... Komolyan azt hittem, hogy belehalok a bánatba.

De bánatba nem halhatsz bele, bár úgy érzed, hogy ez lesz a sorsod. Egy szív nem szakad meg, bár a mellkasod néha úgy fáj, mintha mégis. A gyász idővel elhalványodik. Ez a dolgok rendje. Jön egy nap, amikor újra mosolyogsz, és úgy érzed, áruló vagy. Hogy képzelem, hogy vidám vagyok. Hogy képzelem, hogy boldog vagyok egy olyan világban, ahol már nincs ott a bátyám. És új könnyeket hullatsz, mert már nem hiányzik annyira, mint régebben, és a gyász feladása is egyfajta halál.

És naivan azt hittem, hogy bárkit is veszítek el ezután, nem fog annyira fájni, mint a bátyám halála. Én tényleg azt hittem, hogy egy testvér elvesztése a legrosszabb dolog a földön. Egészen addig, amíg nem magadat okolod egy fiatal fiú haláláért, aki szerelmes volt beléd...

Egyedül feküdtem a Weasley vendégszobában. Cedric halála után Harry és én sokkos állapotban kerültünk el ide és bár a fiú azóta jobban van... Én bezártságra és fájdalomra ítéltem magam a sötét szobában. A függönyöket hetek óta nem húzta ki senki. A rajtam lévő ruha koszos volt és elhasznált, de nem engedtem senkinek, hogy levegyék rólam.

Pedig... Olivia és Cole majdnem minden nap eljöttek ide. Még Draco is megjelent, pedig Charlie itthon volt már vagy két hete. És néha hallottam, ahogy a család és a barátaim kétségbeesetten vitatkoznak miattam. Mert nem ettem és nem beszéltem. Csak sírtam egyedül a szobában, miközben az égő szívem minden éjszaka egy kicsit jobban összetört. Mert éjszaka az ember mindig kicsit magányosabb és szomorúbb. Mindig kicsit jobban magába fordult.

De én nem tudtam kiverni a fejemből Cedric arcát. Ahogy rám mosolygott és megcsókolt. Ahogy szerelmet vallott és elmondta, hogy miattam lépett be a versenybe. De ezt a mosolyt, ezeket a vallomásokat elvette tőlem a kép, ahogy végleg lecsukom a szemeit.

Szinte még most is éreztem az ujjainak jeges érintését és valahányszor a párnámra hajtottam a fejem, olyan érzésem volt, mintha az ő mozdulatlan mellkasára hajolnék.

Egy fiatal fiú meghalt miattam. Cedric Diggory elvesztette az életét miattam. És én mit csináltam ezután?

Kirúgattam magam az iskolából...

- Egy hét múlva kezdődik az iskola! - hallottam Molly panaszos hangját.

- És mégis mit akarsz csinálni anya?! - emelte fel a hangját Charlie. - Gyászol! Magát okolja azért ami történt! - kiabált odalent a fiú.

- Éhen fog halni! És a tanulmányai?! - folytatta a kerekded asszony, és szinte láttam magam előtt, ahogy egy fakanállal hadonászik.

- Anya, hagyd már békén! - csendült fel Fred mély hangja is.

Utálom, hogy miattam veszekednek. De egyszerűen nem tudom, hogy hogyan menjek le közéjük és folytassam az életemet úgy, mintha semmi nem történt volna. Mintha nem az én lelkemen száradna egy emberi élet!

- Fél óra múlva itt vannak a barátai. Hozzátok le azt a lányt, hogy végre megetessem! - adta ki a határozott utasítást az asszony, én pedig rövidesen meghallottam a lépéseket felfelé.

- Ellie? - kopogott be Charlie halkan, majd lassan benyitott a szobába. Én a fal felé fordulva feküdtem az ágyon, a könnyeimmel küszködve figyelve meg minden egyes apró repedést. - Ellie, lassan ideje felkelned. - ült le mellém az ágyra.

Tudom... Tudom, hogy nem kevés ideje csinálom ezt. Tudom, hogy Cedric Június 21.-én halt meg és tudom, hogy az iskola nemsokára kezdődik. Tudom, hogy mások már régen továbbléptek és elfogadták a tragédiát. De...

- Ellie, édesem... - simított végig a hátamon Charlie. - El sem tudom képzelni, hogy min mész keresztül, de meg fogod ölni magad, ha így folytatod. Ki kell kelned az ágyból. - suttogta a fiú.

Aztán az ujjaival lassan simogatni kezdett, miközben az ajtó nyikordulva kinyílt. Fred és George hangja ütötte meg a fülemet.

- Elle. - szólaltak meg egyszerre. - Kislány, komolyan! Rémesen aggódunk érted. - mondta Fred, miközben mind a ketten felültek az ágyra.

- Ellie, értsd meg... Nagyon szeretünk téged és nem akarunk így látni. Hónapok teltek el és egyszer neked is tovább kell lépned. - súgta Charlie.

- A fájdalom el fog múlni idővel. - mondta George és én szorosan lehunytam a szemem. Mert tévednek. A fájdalom nem fog elmúlni és nem kell továbblépnem. A bátyám halála is fáj, mind a mai napig. És nem léptem tovább.

Csak megtanultam együtt élni a fájdalommal.

De mi van, ha ez már túl sok?

-Eleget tudok már a gyászról, hogy felfogjam, sosem szűnik meg a hiányérzet, csak megtanulsz élni a tátongó űrrel, amit maguk után hagynak, akik elmennek. - szólaltam meg végül rekedten, a könnyeim pedig lassan potyogni kezdtek a párnámra.

- Elara... - fordítottak maguk felé mind a hárman egyszerre. - Nem hagytak el téged. Te mondtad mindig, hogy a szeretteink örökké élnek a szívünkben! - ismertette velem a jól begyakorolt mondatot Fred.

- És szerinted... Szerinted Cedric Diggory akarna az én kibaszott szívemben tovább élni?! Mikor én okoztam a halálát?! - kiáltottam fájdalmasan, miközben az ujjaimmal a mellkasom felé böktem. De miközben ezt csináltam... Óvatlanul hozzáértem a nyakláncomhoz.

A szemeim előtt pedig sorra megjelentek a képek. Képek, amiken Cedric a számba dobálja a szőlőt, amikor azon vitázunk, hogy ki mit lát a felhőkben, amikor fogócskáztunk a sárban és amikor azon versenyeztünk, hogy ki tud több könyvet egyensúlyozni a fején.

És a könnyeim szinte azonnal elárasztották az arcomat, a szívemet pedig eddig ismeretlen fájdalom töltötte meg. Mintha a lényem kettészakadt volna, mintha nem lennék többé önmagam.

- Elég! - kiáltottam hirtelen és rángatni kezdtem a nyakamban lévő sárkányt. - Elég, hagyd abba! Nem akarom látni! - üvöltöttem zokogva, miközben a levegő sípolva áramlott be az égő tüdőmbe.

- Ellie, semmi baj! - próbált megnyugtatni Charlie, mire az ajtó hirtelen kivágódott és ismerős arcok rohantak be rajta.

- Mi történt?! - rontott be Draco mérges arccal és azonnal felém kezdett rohanni.

- A nyaklánc! - mondta Charlie. - Boldog emlékeket lát. - rázta a fejét a fiú, a nyaklánc csatja pedig végre megadta magát és egy hangos kattanással leszakadt a nyakamból. De nem esett le.

- Mi a... - döbbentem le egy pillanatra. A sárkány ugyanis lassan repkedni kezdett és visszamászott a nyakamba. A lánc összeforrt és az emlékek őre még mindig ott pihent a nyakamba, már csukott szárnyakkal.

- Nem tudod leszedni. Nem akartam, hogy elhagyjanak a boldog emlékeid és ha szomorúan vagy mérgesen akarod levenni, akkor visszarepül. Sajnálom én... - kezdte Charlie, de Draco és Cole a vállára helyezte a kezét.

- Köszönöm. - mondta Draco halkan, majd körém fonta a karjait és lassan ringatni kezdett.

- Meghalt! - zokogtam. - Miattam halt meg! - fúrtam a fejem a fiú vállába, így nem láthattam, hogy Olivia és Pansy szemeiben is könnyek ülnek. Nem láthattam, hogy az ikrek lesütik a szemeiket és erősen törölni kezdik a szemüket. Nem láthattam, ahogy Theo és Blaise lerogynak a földre. Mert én csak zokogtam és hagytam, hogy összetörjek Draco karjaiban.

- Nem a te hibád. - suttogta a fiú, miközben egyre szorosabban ölelni kezdett, lassan ringatva az ágyon.

- Azt mondta miattam jelentkezett! Hogy nekem imponáljon! - emeltem fel a fejem. - Ha én nem vagyok... Ha nem beszélek vele és nem csinálom ezeket... MÉG MOST IS ÉLNE! - temettem a tenyerembe az arcomat.

- Ő sem okolna téged. - tette a combomra a kezét Cole.

- Nem tudhatod, hogy mit gondol! - néztem a fiúra. - Nem tudhatod, hogy mi volt a fejében, mielőtt... - szipogtam.

- Nem te voltál. - szólalt meg Harry az ajtóban. - Tudod, hogy nem te ölted meg. Voldemort miatt halt meg. - mondta ki a rettegett nevet, mire a szobában ülők összerezzentek.

- Potter, csak most ne mártírkodj! - kiáltott rá Draco idegesen.

- Harry, ez most igazán nem a megfelelő alkalom... - sziszegte Olivia összeráncolt szemöldökkel.

- De tudnia kell! Tudnia kell, hogy nem tehetett semmit! Cedric azt akarta, hogy hozzam vissza a testét. Azt mondta, tudassam veled, hogy nem a te hibád és szeret téged! - meredt rám a fiú, én pedig mérgesen néztem vissza rá.

- Nem is ismerted őt. - motyogtam.

- Kész a vacsora, az istenit! - csendült fel Molly mérges hangja. - Ha valaki nem hozza le azt a csontsovány lányt, mindenkit kiküldök a mocsárba varangyszemet vadászni! - kiabálta a nő. Én pedig végignéztem a többieken.

Tényleg ennyi idő eltelt? Mindenki annyival... Felnőttesebb.

Olyanok, akár az ismeretlenek, pedig pontosan tudom, hogy kivel mi történt az elmúlt időszakban. Pontosan tudok róluk mindent, de ők nem tudnak semmit a szenvedésről, ami lejátszódik bennem. És mégis úgy döntöttem, hogy felállok. Felállok az ágyból és megpróbálom összeszedni magam...

- Menjünk enni. - suttogtam. És abban a pillanatban mindenki egyszerre pattant oda hozzám, hogy támogatást nyújtson a gyenge lábaimnak.

- Menjetek. Charlie és én levisszük. - mondta Draco erőteljesen, majd megragadta az egyik karomat, míg Charlie a másikat. - Örülök, hogy vigyáztatok rá. - nézett a vörösre Draco.

- Köszönöm, hogy mindig eljöttél hozzá. - bólintott a szőke felé Charlie.

Odalent pedig Molly egy kész hadseregre elegendő ételt tett elénk. A kert szépen feldíszítve nézett vissza ránk, a hosszú asztal pedig sűrűn megrakodva várt minket.

- Jajj, kis drágám! Úgy örülök, hogy itt vagy! Gyere, szedj magadnak ételt! - tessékelt Molly mosolyogva.

- Hajrá, Lara. Mutasd meg milyen gyomrod van! - mosolygott rám Ron biztatóan.

- Meg kell erősödnöd, mire visszamegyünk a suliba. - lökte meg a vállam Cole.

- Ohh, én nem megyek vissza a suliba. - szedtem ki a tányéromra egy adag sült csirkét. Az evőeszközök pedig hangosan csörömpölve estek le a tányérokra és a földre.

- Mit mondtál? - fordult felém Draco.

- Parancsolsz?! - kerekedett el Charlie szeme.

- Azt hiszem rosszul hallottam. - mondták egyszerre az ikrek.

- Kölyök, megvesztél? - csapott a kezemre Olivia.

- Nem, nem vesztem meg. Nem mehetek vissza a suliba. - mondtam és a fülemben megint felcsendült annak a lánynak a kínzó hangja. "Újabb élet szárad a lelkeden. Először a bátyád, most meg ő... Ajajj, Elara, nem lesz ennek jó vége. " A nevetése pedig ott csengett a fülemben, akár egy figyelmeztető.

- Miről beszélsz? - kérdezte Theodore.

- Az előző verekedésem után... Egy utolsó esélyt kaptam. - néztem végig rajtuk. - És azt most eljátszottam, amikor eltörtem Colette karját. - feleltem érzelemmentes hangon, megmutatva a karomon lévő hatalmas heget, amit a lány okozott nekem.