dernière danse
❪ az évforduló estéje ❫

075

A nőknek van eszük, és van lelkük, nem csak szívük. Vannak vágyaik és tehetségük, nem csak szépek. Ki nem állhatom, amikor azt mondják, hogy egy nő csak szerelemre vágyik, semmi másra, mert ez nem igaz. Mert a nők élete nem csak érzelmekből és szerelemből áll. Nem csak férfiakból, akik azt mondják túl érzelgősök, túl naivak vagyunk.

Mi nők, igenis erősek vagyunk. Képesek mindarra, amire a férfiak. Vannak céljaink és álmaink, amik nagyravágyóak és felfoghatatlanul sokat jelentenek nekünk. Igen, lehetünk miniszterek, lehetünk medimágusok, lehetünk sárkányőrök, lehetünk professzorok vagy akár kviddics világsztárok! Éppen annyira képesek vagyunk ezekre, mint a férfiak.

Akkor mégis miért rettegünk?

Mert a férfiaknál a hatalom. A megfélemlítés és a megalázás hatalma, amit egy nőnek sosem szabadna átélnie. Egy nőnek nem szabadna félnie egy férfitól, nem szabadna rettegnie, nem szabadna, hogy azt érezze kevesebb. És mégis... Mégis nap, mint nap látunk lányokat sírni a megalázottságtól, nőket remegni a félelemtől, asszonyokat összetörni a szemünk előtt, mert bántják őket. Mi ismerjük a határainkat. Mi tudjuk mi az amit megtehetünk és mi az amit nem. mi nem alázunk meg másokat és nem leljük örömünket a félelemkeltésben.

A férfiak egy része... Mert nem az összes! Nem az összes férfi hiszi, hogy a nők nem érnek semmit! De egy nagy részük, a mai napig nem érti, hogy mi nem csak anyák leszünk. Mi nem csak házvezetőnők leszünk. Mi nem csak kirakati tárgyak vagyunk az ablakban.

Ha azt mondjuk elég, akkor elég! Ha azt mondjuk nem, akkor nem...

És én egész életemben ebben hittem. Egész életemben kiálltam a nőkért, azért, ahogy bánnak velünk. Egész életemben erős voltam, olyan, aki nem dob el mindent egy fiú miatt. Olyan, aki inkább továbblép, mintsem tovább bántsák őt.

És most mégis, itt állok a Malfoy kúria legtágasabb mosdójában, hogy elkészüljek a bálra. Itt állok és nézem magam a tükörben és nem értem, hogy jutottam el arra a szintre, hogy belemenjek egy valótlan kapcsolatba, csak mert félek egy fiútól. Egy velem egykorú fiútól, aki erőszakos volt.

- Ki vagy te? - néztem az arcomat a tükörben. A bézsszínű ruhám lágyan omlott le a földig és a rajta lévő csillámok szinte valóságon kívüli élményt társítottak a ruhához. De én mégis rosszul éreztem magam benne. És nem csak azért, mert nem szeretek kiöltözni. Nem... Nem tetszett, ahogy kinézek.

A hetek óta tartó mindennapos rosszullétek, a hányás, a vér, a láz. Legyengített, lefogyasztott, kikészített. És borzalmasan néztem ki.

- Rory? - hallatszott a kopogás az ajtón. - Bejöhetek? - kérdezte Draco türelmesen, én pedig újra a tükörbe néztem.

- Csak mosolyogj. - mondtam magamnak. Hiszen mi lányok, olyanok vagyunk mint egy tükör, ami mindig azt a képet mutatja, amit mi akarunk. Mi lányok nevetünk, ha sírni akarunk és mosolygunk amikor fáj. Mi viccelődünk a kínunkon és figyelünk a másikra akkor is, ha belül éppen összeomlunk. De akkor sem mutatjuk, hogy baj van, ha az életünk múlik rajta. - Gyere. - kiáltottam a fiúnak.

- Csak meg akartam nézni, kész vagy-e. - lépett be a fiú lehajtott fejjel. - A többiek most jöttek meg és... - folytatta a feketébe öltözött szőke, akinek haja tökéletesen simult hátra. Aztán mégis elakadt.

- Mi van? - ráncoltam a szemöldököm értetlenül.

Draco pedig felvont szemöldökkel főlt neki az ajtófélfának és onnan figyelt engem. A szemei csodálkozva kapaszkodtak bele a pillantásaimba, ajkán pedig egy szokatlan, halvány mosoly jelent meg.

- Gyönyörű vagy. - mondta és arca olyan volt, mintha csak küzdene a mosolyával.

- Anyukád adta a ruhát. - simítottam végig a puha anyagon elpirulva. - Nekem nem volt semmim, amit felvehetnék és... - kezdtem, de ő közelebb lépett hozzám.

- Tudom. - vágott a szavamba. - Megkértem anyát, hogy vegyen neked egy ruhát. - vonta meg a vállát, mire elkerekedett szemmel vállba vágtam.

- Draco Malfoy! Nem fogadhatom el! - mondtam neki felháborodva, mire jókedvűen kinevetett.

- De elfogadod. És ezt is. - nyúlt a zakója zsebébe a fiú, hogy előhúzzon egy kis fekete ékszerdobozt.

- Mi ez? - húztam hátra a fejem döbbenten, miközben a fiú az arcomhoz emelte a kezét és finoman a fülem mögé tűrte a hajamat.

- Bontsd ki és megtudod. - súgta. Én pedig lassan, kínzó óvatossággal húztam le róla a szalagot, majd felemeltem a fedőt.

- Gondoltam örülnél egy újabb medálnak a karkötődre. - vonta meg a vállát újra, mintha csak nem lenne nagy szó ez az egész. De nagyon nagy szó volt. A dobozban ugyanis egy ezüst, csillag alakú medál lapult, aminek közepében egy fekete kő pihent.

- Ez csodálatos. - néztem fel a fiúra döbbenten. - De miért kapom? - mosolyodtam el halványan, miközben ő felrakta a medált a karkötőmre.

- Mert te is csodálatos vagy. - súgta a fülembe mosolyogva, majd megfogta a kezem és lassan kivezetett a fürdőből.

A bálterem pedig már tömve volt vendégekkel. A felnőttek mind mosolyogva, apró ajándékokkal mentek köszönteni a házigazdákat, miközben gyerekeik a sarokba tömörülve beszélgettek, díszesebbnél díszesebb ruhákban.

- Na végre! - kiáltott fel egy ismerős hang, mire a barátaink hirtelen elénk léptek és tárt karokkal köszöntöttek minket. - Azt hittem már eltévedtél a saját házadban, Malfoy! - lépett elé Cole, hogy kezet fogjanak.

- Megvolt már a nyálas beszéd a szerelemről? - fintorgott Draco a szülei felé.

- Álmaidban. - forgatta a szemeit Pansy, aki Blaise mellett iszogatta a pezsgőjét.

- Nem tudom, hogy szerezted... - mutattam a poharára. - De hozz nekem is. - vontam fel a szemöldököm, mire Theo végszóra megjelent előttünk egy teli poharakkal töltött tálcával.

- Óvatosan az alkohollal Elara. - lépett hirtelen mellém Colette, egy kivágott vörös ruhába, mire a vér megfagyott az ereimben. 

- Te mi a francot keresel itt? - ráncoltam a szemöldököm idegesen. 

- Én is örülök, hogy látlak, szívem. - mosolygott rám, levéve egy pohár pezsgőt a tálcáról. - A szüleimnek akadt egy kis elintéznivalója Mr. Malfoy... Barátaival... - mosolygott rám gúnyosan. 

- Remek, akkor esetleg odébb is állhatsz valahova, ahol szívesen látnak téged. - mosolyogtam rá a lányra én is, elvéve két pohár pezsgőt és miközben átadtam az egyiket Draconak, gondosan ügyeltem arra, hogy ne vegyem le a szemeimet a lányról. 

- Ha jól sejtem, a te szüleid is mindjárt megérkeznek. - kacsintott rám. - Apám szerint igazán hűséges barátok. És nagyon sokat tesznek... Bizonyos célok érdekében. - vonta fel a szemöldökét, de nekem halvány fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél. 

- Magadtól mész, vagy én rángassalak el? - tette fel a kérdést mély hangon Cole, összeráncolt szemöldökkel nézve végig Colette alakján. 

- Te? Oda viszel ahová csak akarsz. - vékonyította el a hangját, én pedig bájosan és nőiesen hányós hangokat kezdtem imitálni. 

- Szívesen kikísérlek az utcára... Mert a ruhád elég kurvás. - biccentett felé lekezelően Cole, mire a lány mérgesen elrohant a közelünkből. 

- Ez szép volt. - dicsérte meg a fiút Draco elismerően, majd a kezét finoman a derekamra helyezte. - Felkérhetlek egy táncra? - súgta a fülembe mosolyogva. 

- Természetesen, Mr. Malfoy. - néztem rá elpirulva, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy elkerüljem Olivia unott tekintetét. Akkor sincs igaza! Egyszerűen... Nem és kész! 

- Tudod... Tényleg te vagy itt a legszebb lány. - mondta a fiú, miközben mind a két kezét a derekamra vezette és közelebb húzott magához. A világoskék szemei úgy csillogtak, akár a gyémánt és egyszerűen nem tudtam betelni azzal az őszinte mosollyal, ami az este eleje óta ott bujkált a szája sarkában. 

- Tudod... Őszintén összezavarsz. - nevettem rá halkan, miközben felcsendült a zene és mi lassan táncolni kezdtünk. A lábaink tökéletes ritmusban mozogtak egymással, a tekinteteink pedig egymásba olvadva figyelték a másikat. 

- Eszem ágában sem volt összezavarni, hölgyem. - hunyorgott rám a fiú, miközben közelebb húzott magához. A forró lélegzete hirtelen megcsiklandozta az arcomat és megéreztem a borsmenta és a fenyőfa mámorító illatát.

És éreztem, ahogy lassan elveszek a szemeiben. Ahogy a szívem hevesebben kezd verni és a gondolataimat elöntik az elnyomott érzéseim. A szája csak pár centire volt az enyémtől, az orraink szinte összeértek és... És Draco csak nézte az arcomat. Úgy nézte, mintha most látná először és utoljára, mintha minden részletét meg akarná jegyezni és soha el nem engedni azokat. 

- Miért nézel így rám? - ráncoltam az orromat elpirulva, miközben az ajkaim egy bátortalan mosolyra húzódtak. 

- Csak próbálom megérteni. - rázta fejét. 

- Micsodát? - kérdeztem vissza, egy kicsit közelebb hajolva hozzá. 

- Hogy hogy hagyhattam, hogy ennyi idő elteljen. - suttogta. - Hogy hogy bírtam olyan sokáig valaki másra nézni helyetted. A te gyönyörű arcod helyett, a csillogó szemeid helyett, a puha ajkaid helyett, amiknek a csókja nélkül megbolondulok. Végig te voltál az... - rázta a fejét újra. 

És én imádtam a szavait. Imádtam mindent, amit mondott nekem. De nem tudtam kiverni egy dolgot a fejemből. Egy apró dolgot, ami miatt végül Cedric nevét mondtam ki és nem az övét. Ami miatt bizonytalanul álltam Dracohoz és inkább elrejtettem a bennem növekvő érzéseke. 

- Hol van Daphne? - kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, mire Draco értetlenül megrázta a fejét. 

- Nem értem miért kérdés ez, hiszen szakítottunk. Nem hívtam meg. - magyarázta, én pedig megforgattam a szemeimet. 

- Ugyan, Draco. Láttalak titeket csókolózni a folyosón. - néztem rá várakozóan. Legalább vallja be az igazat!

- Mi? Jajj, Aurora, az nem...! Daphne csak... - kezdett a magyarázatába, de ebben a pillanatban megkocogtatták a vállamat. 

- Lekérhetem? - csendült fel egy régen hallott hang, mire lefagytam. A kezeim szinte megfagytak a levegőben, Draco arcára pedig olyan végtelen méreg vetült, amilyet még sosem láttam. 

- Apa... Mit keresel itt? - nyeltem egy nagyot, hogy enyhítsem a hangomban lévő remegést. 

- Lekérem a lányomat. Aki volt olyan kedves és megalázott minket az egész varázslóvilág előtt. - vonta fel a szemöldökét. - Beszédem van veled, te pedig meg fogsz hallgatni, ha tetszik, ha nem. - jelentette ki határozottan, mire Draco a háta mögé húzott. 

- Nem táncol magával. - felelte a szőke. - Már régen semmi közük ehhez a kivételes lányhoz, szóval megkérem, távozzon innen. - szorította meg a kezemet a fiú. 

- Tá... Ugyan kérlek! Pont olyan semmirekellő vagy, mint az apád! És nekem egy ilyen taknyos nem parancsol. - húzta ki magát apám, ökölbe szorított kézzel. 

- Valami gond van, Uram? - lépett mellénk Cole, hangjában fenyegető tónussal. 

- Az úr éppen távozni akart. Nem jól mondom, Mr. Delavigne? - vonta fel a szemöldökét Draco. - Jobban tenné ha elmenne, míg szépen kérem. Mert amíg itt vagyok, maguk egy ujjal sem nyúlhatnak hozzá. - mélyült el a fiú hangja. Apám pedig hirtelen megragadta a csuklómat, hogy magához rántson. 

De egy határozott hang átszelte a termet. 

- Lépj el a keresztlányomtól, Gabriel! - lépett felénk Andromeda néni, összeráncolt szemöldökkel meredve apámra, kezében erősen szorongatva díszes sétapálcáját.