dernière danse
❪ megbánás ❫

067

Az élet tele van nagyon sok, nagyon nehéz döntéssel. Olyan döntésekkel, amelyeknek végtelen számú következménye van, mind a környezetünkre, mind ránk nézve. Gyerekkorban más az egész... Ott még csak a sötétben rejtőző szörnyektől félünk, a mumustól az ágy alatt. De amikor felnövünk, a szörnyek valóságosak lesznek. Önbizalomhiány, magány, megbánás? Mind olyan érzések, melyeket mi idézünk elő a döntéseinkkel és tönkretehetjük vele a másik, vagy éppen a saját életünket.

És mi van akkor, ha eluralkodik rajtunk a megbánás? És mi van akkor, ha az ember rákényszerül, az igazság feltárására? 

Egy hatalmas barna bagoly kopogott az íróasztalon. Tollai kissé megtépve, borzosan vették körül kerek fejét, sárga szemeivel pedig türelmetlenül nézte a mozdulataimat, ahogy kikeltem az ágyból. 

- Kinek hoztad? - vettem el a levelet a csőréből, majd összeráncolt szemöldökkel fordítottam meg azt, hogy szembe találjam magam a címzettel. - Te mégis kihez tartozol? - néztem az egyre türelmetlenebb állatra, aki erőszakosan felém huhogott. 

"Kedves Elara!

Már majdnem egy éve, hogy segítettél a keresztfiamnak és hála nektek, megmenekültem. Tudom, írnom kellett volna, legalább megkérdezni mi van veled, de rémesen nehéz dolog a bujkálás!
Milyen az iskola, Elara? Hallottam, hogy idén rendezték meg a Trimágus Tusát és Harryt is benevezték. Mit szólsz a sárkányokhoz? Eszméletlen... Legutóbb dementorok, most sárkányok. Kíváncsi vagyok, mi lesz a következő próba...
De nem ezért írok neked, azt hiszem ezt te is jól tudod. Beszélnünk kellene egy pár dologról. Nagyon fontos dolgokról, amiket már régen tudnod kellene.
Úgy hallottam a második próba után lesz egy roxmortsi hétvége. Nem mondhatom el, hova gyere, (nem bízom ebben a tollasban) de kérlek menj el te is a kirándulásra.
Minden jót!
Sirius"

- Hát ez remek. - sóhajtottam lemondóan. Mintha nem lenne így is elég bajom... De persze, szeretnék találkozni vele, hogy tudjam hogy van, milyen az élete most, hátha mesél az iskolás éveiről. De hogy mondom meg neki, hogy meghalt a fia? Hogy a francba mondom meg neki, hogy meghalt a fia, akit eltiltott tőle az anyám? 

- Te meg ne csipogj már ennyit! - kiáltottam rá idegesen a madárra, aki válaszul belecsípett az ujjamba. - Pukkadj meg.... - fintorogtam rá, majd kivonultam a szobából és elindultam reggelizni. 

- Jó reggelt. - ültem le Olivia mellé, akinek arcán hasonló kifejezések ültek, mint az enyémen.

- Azt hittem már nem jössz! Van nagyjából húsz percünk, mielőtt a fiúk betoppannak. - pakolta meg a tányérját a lány. Ki mondta, hogy az elkerülés nem jó taktika?

- Az pont elég. - szedtem ki magamnak egy adag müzlit. - Majd azt mondjuk... - nyitottam a számat, hogy kitaláljak valami kifogást, mire két hang ütötte meg a fülemet. 

- Mit? - kérdezte Draco karba tett kézzel.

- Halljuk lányok, mi lesz a mai indok, amiért kerültök minket? - vonta fel a szemöldökét Theo, mérgesen pislogva Olivia felé. Én pedig éreztem magamon Draco tekintetét, de egyszerűen nem bírtam felnézni rá. Nem vagyok rá képes. 

- Elment az étvágyam. - néztem Oliviára, aki idegesen rágta a szája szélét. 

- Nekem is. - értett egyet velem a lány, majd egyszerre megpróbáltunk felállni a helyünkről, de a fiúk elénk álltak. 

- Aurora, beszélnünk kellene. - nézett rám a szőke. 

- Nem érek rá. - feleltem szűkszavúan. Csak ne nézz a szemébe. Csak ne nézz a szemébe!

- Órád lesz? - kérdezte felvont szemöldökkel. Tudja jól, hogy nincs órám... 

- Találkozóm. - mondtam a padlót nézegetve. 

- Kivel? - ráncolta a szemöldökét, én pedig hirtelen észrevettem Harry fáradt alakját, ahogy kifele igyekszik a nagyteremből. És abban a pillanatban, a fiúkat kicselezve indultam el a szemüveges irányába, kirángatva őt az udvarra. 

A január végi idő már kicsit kellemesebb volt, mint a december végi fagy, de még így is pirosra csípte a szél az ujjaimat, ahogy tehetetlenül álltam a fiú előtt. A reggeli napfény megcsillant a füvet borító déren, a madarak csiripelése pedig halkan szűrődött át a diákok kiabálásain.

- Neked is szia. - nézett rám Harry zavarodottan. 

- Neked is írt? - kérdeztem köszönés nélkül, megpróbálva kizárni Draco arcát a fejemből. 

- Neked is? - pislogott rám döbbenten, én pedig lassan bólintottam. 

- Mi a francért jön vissza? - kérdeztem. - El fogják kapni! Ráadásul azon a hétvégén! Ott lesz a fél iskola, Harry! - hadartam idegesen. 

- Tudom. - sóhajtott. - De ha gondolod... Mehetünk együtt. Mármint, úgy kevésbé lenne félelmetes ez az egész szituáció és... - vezette fel a dolgot, de én a szavába vágtam. 

- Nagyon örülnék, ha együtt mennénk. - mondtam, majd pár perc néma csend telepedett a párosunkra. Nem tudtam, mi mást mondhatnék a fiúnak, vagy miért nem megyek már el innen és keresem meg Oliviát. De titkon rettegtem attól, hogy összefutok Dracoval és nem lesz hová menekülnöm előle. - Hogy állsz a második próbával? - kérdeztem a fiútól hirtelen. 

- Borzalmasan. Fogalmam sincs, hogy mit jelent a tojás... Cedric adott egy tanácsot, de még nem próbáltam.  De Hermionenak el ne mond! Kitekeri a nyakam, ha rájön, hogy még el se kezdtem felkészülni. - vakarta meg a fejét lemondóan. 

- Lakat a számon. - nevettem. - Ha gondolod... Segítek felkészülni, amint kipróbáltad Cedric javaslatát. - mosolyogtam rá kedvesen. Őszintén meglepett, hogy Ced segít neki. Persze, kedves fiú és nagyon... De ez mégis csak egy verseny!

- Az nagyon jó lenne. - mondta a fiú, én pedig a szemem sarkából felfedeztem egy idegesen felénk közeledő alakot. 

- Most mennem kell. - intettem a szemüvegesnek, amint észrevettem Dracot. - Később beszélünk! - kiáltottam Harrynek és már rohantam is a szobám felé. Nem fogok beszélni vele! Nem kényszeríthet rá azzal, hogy üldöz! 

- Mellékesen, Cedric keresett téged! - kiáltott utánam Harry. 

- Aurora, ne legyél már ennyire gyerekes! - hallottam Draco hangját a hátam mögül...

Nem beszélek vele. Nem, azok után ami történt. Egyszerűen képtelen vagyok úgy a szemébe nézni, hogy ne jusson eszembe minden. És fogalmam sincs, hogy ő miért erőlteti ennyire a dolgot! Hiszen mind a ketten tudjuk, hogy ennek nincs élete... De legalább... Meg kellene mondanom neki, hogy hagyjon. Oké, beszélnem kell vele. Nem kerülhetem tovább. Vagy mégis?

Mi a jó fenét kellene most csinálnom??

- Bejöhetek? - kopogott be az ajtómon Draco, nekidőlve az ajtófélfának. A szívem hevesebben kezdett verni a hangjától és hiába kényszerítettem magam arra, hogy ne nézzek rá... Már nem volt hova menekülnöm. A fejembe pedig hirtelen képek villantak be. Ő és én. Az ajkai a nyakamon, a kezem a csípőjén. Ahogy a hajamba markol és a fülébe nyögök. Az asztal hideg, kemény érintése, miközben egyre hangosabban... 

- Már bent vagy, nem? - néztem rá a lehető legunottabban. A gyomrom összeszorult a látványától és a gondolattól, hogy mit csináltunk azon az éjszakán... 

- Mitől vagy ma ilyen harapós? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel, közelebb lépve hozzám.

- Még csak egy órája vagyok fent, szóval nem lehetek egész nap ilyen. - vontam meg a vállaimat, miközben próbáltam összeszedni a gondolataimat.

- Mi bajod van? - simította meg a karomat a fiú, de én hátra léptem tőle. Oké, nem ilyennek terveztem ezt a beszélgetést. Nem gondoltam volna, hogy már a közelségétől is mérges leszek!

- Ilyen a természetem. - fintorogtam rá mérgesen. 

- Na jó, Aurora, most már elég ebből. Hetek óta kerülsz engem! - feszült nekem a fiú, idegesen beletúrva a hajába. 

- Szerinted miért?! - meredtem rá pislogás nélkül, mire tanácstalanul széttárta a karjait. - Hogy van Daphne? - vontam fel a szemöldökömet rávezetés képen. 

- Remekül, gondolom. Nem igazán érdekel. - vonta meg a vállait unottan, nálam pedig minden idegszál felmondta a szolgálatot. 

- Hogy lehetsz ekkora paraszt?! - kiáltottam el magam hitetlenül. - Ő a barátnőd! A barátnőd, akit megcsaltál velem, te seggfej! És ezek után, nem hogy nem szakítasz vele, de még bűntudatod sincs?! - hadonásztam az arca előtt.

- Hogy lehetsz ilyen kibaszott idegesítő?! Ha egyszer is meghallgattál vol...- kelt ki magából a fiú hirtelen. 

- ÉN?! Én vagyok az idegesítő? - meredtem rá pislogás nélkül. - Szűnj meg létezni, könyörgöm! Az idegrendszerem érdekében, KÖNYÖRGÖM! - tettem össze a két kezemet.

- Miért akartad, hogy szakítsak vele? Gyerünk, nyisd ki a szád és mond el! Mond el végre mi a francot akarsz! - felelte, én pedig úgy pislogtam rá, mint valami értelmi sérültre. 

- Lefeküdtünk. - világosítottam fel. - Lefeküdtünk, megcsaltad a barátnődet és azt mondtad, nem én vagyok a másik lány! Azt hittem szakítani fogsz vele! Azt hittem... Azt hittem, hogy te és én... FOGALMAM SINCS, MIT HITTEM! - emeltem meg a hangom, idegesen letörölve egy könnycseppet az arcomról.

Draco vonásai pedig megenyhültek.

- Rory, én sza... - nyitotta a száját, de én meg sem hallottam. 

- Nem! Komolyan, Draco annyira unom a játszadozást! Belefáradtam. - néztem rá. - Az a dolog kettőnk között... Csak egyszeri eset volt és bárcsak az se történt volna meg. - folytattam, ő pedig elkapta a kezem és összekulcsolta az ujjainak. A hirtelen mozdulattól pedig teljesen lefagytam. 

- Te megbántad, hogy lefeküdtünk? - nézett rám összezavarodva, olyan szemekkel, amik összetörték a szívem. 

- Hogy mit csináltatok? - szólalt meg a hátunk mögött egy hang remegve, könnyes arccal figyelve minket. Daphne értetlenül állt az ajtóban, miközben a barátja még mindig az én kezemet szorongatta.