dernière danse
❪ vélák szeme ❫

057

Visszajönni a Roxfortba, olyan volt mint egy arcon csapás. Látni, ahogy a diákok mosolyogva és izgatottan készülnek az első próbára, ahogy kitűzőket gyártanak és zászlókat, ahogy kedveskednek a bajnokoknak... És miközben ők egyre izgatottabbak lettek, én benne úgy halványult a boldogság minden fénye.

Mert minden egyes perccel egyre közelebb kerültünk a pillanathoz, amikor Charlie itt hagyja az országot és visszamegy Romániába. Vagyis egyre közelebb kerültünk a perchez, hogy végleg szétváljanak az útjaink és szerelmesen, mégis külön folytassuk az életünket. 

- Min gondolkozol? - fogta meg a kezemet Charlie, miközben elmélyülten figyeltük a novemberi égbolton csillogó csillagokat. 

- Csak a szokásos. - vontam meg a vállam. - Csendes lesz nélküled az iskola. - feleltem a fiúnak. 

- Hidd el, annyi minden fog itt történni... Észre sem fogod venni, hogy nem vagyok itt. - próbálta oldani a feszültséget a fiú. 

- Ne mond ezt. - néztem a szemeibe. Charlie hosszú szempillái árnyékot vetítettek a szeplős arcára és bár ajkain mosoly ült, szemei szomorúan pislogtak vissza rám. 

- Oké, tudom mivel dobhatom fel a hangulatod. - lelkesedett a fiú, majd izgatottan szembe fordult velem és előkapott egy fényképet a zsebéből. - Nézd meg, ő a legújabb családtag. - nyomta a kezembe a képet, amin egy gyönyörű, koromfekete kölyöksárkány próbált tüzet fújni életében talán először. 

- Hihetetlen. - ámultam el a képet nézegetve. - Hogy hívják? - kérdeztem a fiútól, aki mosolyogva felvonta a szemöldökét. 

- Nevezd el te. - mondta. - A fiúk nem találtak még ki semmit. De nagyon heves és borzasztóan makacs. Eszembe juttat róla egy bizonyos személyt, de nem hiszem hogy örülne neki, ha elneveznék róla egy sárkányt. - nevetett Charlie, meglökve a vállamat. 

- Nem is vagyok makacs! - nevettem el magam a fiú mondatán, majd visszanéztem a képre. - Komolyan elnevezhetem? - kérdeztem. 

- Persze. - felelte. - Eljöhetnél néha meglátogatni is. - tette hozzá csak úgy mellékesen, mire mosolyogva néztem rá. 

- Őt, vagy téged? - nevettem, mire Charlie a karjai közé húzott és megcsókolt.

- Is-is. - suttogta a fülembe. 

- Legyen Minuit. - biccentettem. - Éjfél, franciául. - simítottam végig a fényképen, majd felnéztem Charlie csillogó szemeire. 

- Imádom. - felelte a fiú lágyan. - Majd mesélek neki rólad. 

- De csak jókat! - tartottam fel az ujjam fenyegetően. - Még a végén megéget mikor odamegyek elé. - nevettem. 

- Nem ígérhetek semmit. - viccelődött a fiú, mire ráugrottam és egymást csiklandozva kezdtünk nevetni a csillagos éjszaka alatt. És ebben a percben képes voltam elfelejteni minden bánatomat. Mert ahogy nevetni hallottam a fiút, ahogy láttam az őszinte mosolyát... Az mindennél boldogabbá tett. 

De hiába, hiszen a boldogságnál törékenyebb dolog nincs a világon. És egyetlen pillanat, egyetlen másodperc, vagy éppen egyetlen ember képes tönkretenni a boldogságunkat. És másnap reggel az én boldogságom is elillant. Mintha soha nem is létezett volna, mintha az egész értelmetlen lenne. Mert nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, ami a szemeim elé tárult. Nem tudtam mit kezdeni az érzéssel, a gondolataimmal, a könnyeimmel. 

- Charlie, hoztam ká... - nyitottam ki a fiú szobájának az ajtaját másnap reggel, széles, szeretetteljes mosollyal az arcomon. Amikor hajnalban kiléptem a szobájából, ő még mélyen aludt, belegabalyodva a takarójába. De most... 

- Olyan jól csinálod... - hallottam a fiú mély, gyönyör teli hangját, ahogy felnyög. A levegő azonnal megállt a tüdőmben, ahogy remegő ujjakkal beljebb löktem az ajtót és megláttam őket.

- Jobban mint ő? - csengett Colette hangja kéjesen, miközben körmei belemélyedtek Charlie hátába. És a két arc egyszerre felém fordult. 

- Charlie? - jött ki a csendes hang a torkomon, mintha csak nem is az enyém lenne. És a fiú gúnyosan elmosolyodott, mintha csak erre a pillanatra várt volna egész életében. 

- Sokkal jobban. - nyögte Colette szájába, erősen beleharapva a lány ajkaiba. Izzadt, meztelen testük a MI takarónk alatt fonódott össze, miközben lihegésük betöltötte az egész szobát. És az én kezemből hirtelen kiesett a kávé, aminek csészéje hatalmas csörömpöléssel tört össze a padlón. 

Hirtelen elkezdett rázni a hideg és az egész testem megállíthatatlanul remegett, hogy erősen becsaptam az ajtót és rohanni kezdtem. De nem tudtam hová. A lábaim önkénytelenül vittek magukkal, miközben a látásomat elhomályosították a könnyeim. Hogy tehette ezt velem? Hogyan? Én azt hittem szeretett! Hogy neki is olyan fontos vagyok, mint ő nekem! És pont vele? Pont Colette??

- Hé! - kapott el hirtelen egy erős kéz. - Hé, Rory, mi van? - meredt rám Draco aggodalmasan, de én ellöktem a kezét. 

- Csak hagyj békén, jó? - tartottam fel remegő kezeimet, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy visszafojtsam a könnyeimet. 

- Ro, mi történt? - fogta meg a vállaimat Draco, majd elkomorodott az arca. - Ő volt az? Mit művelt? Bántott? Aurora, szólalj már meg! - emelte meg a hangját idegesen, mire összerándultam. Nem tudom kimondani. Egyszerűen nem tudom kimondani, amit láttam. Nem megy. Hogy lehettem ilyen naiv? Hogy hihettem el, hogy egy ilyen fiúnak pont én kellek? 

De miért csinálta ezt velem?

- Ő... - eddig jutottam el. Mert a szemeim előtt újra megjelent a kép, ahogy ujjaik összekulcsolva feszülnek a matracnak és ahogy... Zokogva omlottan Draco mellkasának, aki egy pillanatig azt sem tudta mit is tegyen most, majd kezei erősen fonódtak a derekam köré. 

- Nincs baj, Rory. - suttogta a fülembe, miközben határozottan simogatni kezdte a hajamat. - Hé... Rory... Nézz rám. - fogta meg a fejemet, hogy hátrébb húzzon és a szemembe tudjon nézni. - Mi történt? - kérdezte. Én pedig meglepetten néztem rá. Mert a hangjában nem volt gúny. Sem káröröm. Semmi gonoszság. Csak együttérzés és aggodalom. 

- Én... Láttam őt a szobában... - szipogtam értelmetlenül. - Colettel. - törtek elő belőlem a könnyek még jobban, Draco pedig döbbenten meredt rám. 

- Megcsalt? - vonta fel a szemöldökét hitetlenül, tőlem pedig csak egy erőtlen bólintás tellett. - Megölöm. - meredt rám a fiú. - Megölöm, esküszöm megölöm. - sziszegte ökölbe szorult kézzel. 

- Draco kérlek... Ne avatkozz bele ebbe! - fogtam meg a kezét erőtlenül. 

- Aurora, ez egy idióta! Nálad tökéletesebb embert soha nem fog találni és mégis képes volt... - mérgelődött hangosan. - Mégis hova tette az eszét?! - kiáltotta el magát értetlenül, én pedig letöröltem a könnyeimet és ketté hasadt szívvel néztem rá. 

- Eljönnél velem Oliviához? - kérdeztem. - Nem... Nem akarom neki egyedül elmesélni. - kértem meg, magam sem tudom miért. Jól esett az együttérzése. És a tudat, hogy mellettem van. Hogy képes félretenni minden sérelmét, mert erre van szükségem. 

- Persze. - karolt belém a fiú, majd lassan elindultunk az étkező felé. De ott... - Jól vagy? - meredt rám Draco, amint meg pillantottuk Charliet az asztalunknál, lelkesen beszélgetve Oliviával. A lábaim pedig egy pillanatra megrogytak a fiú látványától. Nem tudom elhinni. Még csak egy cseppnyi bűntudat sincs az arcán! 

- Menjünk. - feleltem halkan, könnyben úszó szemekkel.

- Végre már! - üdvözölt minket mosolyogva Olivia, de arcáról azonnal lehervadt a mosoly, ahogy meglátta az arcomat Charlie pedig értetlenül bámult rám, nem értve mit keres Draco keze a derekamon. - Kölyök? Mi van veled? - csúszott odébb a lány, hogy Charlie és közé tudjak ülni. De én nem mozdultam. 

- Semmi. - ráztam a fejem idegesen. 

- Ellie? Miért sírtál? - ráncolta a szemöldökét Charlie, majd felém nyúlt, hogy megfogja a kezem. Én pedig elrántottam azt, hogy ne érjen hozzám. Mi a franc baja van ennek? Nem tűnt fel neki, hogy megcsalt? Vagy mi a halál?! 

- Ro, együnk máshol? - kérdezte Draco, mire Charlie egyre zavarodottabban nézett rám. 

- Na jó, valaki baromi gyorsan mondja el mi történt, mert semmit nem értek. - sóhajtott Olivia, hármunk között kapkodva a fejét. 

- Chralie nem mondta? - meredtem a fiúra. 

- Mit? Mit kellett volna mondanom? - nézett rám zavarodottan, mire megjelent az asztalunk mellett a szőke démon. 

- Szia, Charlie. - köszönt bájosan a fiúra Colette. 

- EZT! - kiáltottam el magam. - EZT! - mutattam Colette felé, akinek gúnyos mosoly ült az arcára.

- Valami baj van, Ellie? - használta a nevemet, amit csak Charlie szokott...

- Mi a szar folyik itt? - ráncolta orrát Charlie és most már Draco is értetlenül meredt ránk. 

- Haver, most már ideje bevallani. Aurora látott titeket. - ráncolta a szemöldökét a szőke fiú. 

- Kivel? Mi van? - kérdezte szinkronban a vörös és Olivia. 

- Rátok nyitottam a reggel! Nagyjából 10 perce? Nem rémlik, hogy megcsaltál?! Hogy a fenébe... Hogy gondoltad ezt? És egyáltalán miért és... - keltem ki magamból, mire Olivia felállt és hátrébb tolt a fiútól. 

- Kölyök, miről beszélsz? - nézett rám. 

- Ellie, én ne... - állt fel Charlie értetlenül, mire Olivia feltartotta a kezét. 

- Kuss, most én beszélek. - mondta a lány aggodalmasan nézve a szemeimbe. - Mit láttál és mikor? - kérdezte, én pedig elmeséltem neki az "élményeimet", folyamatosan Charlie döbbent szemébe bámulva. 

- Mi történik itt? - lépett oda mellénk Theo és Blaise, érdeklődve figyelve az eseményeket. 

- Kölyök, Charlie már vagy fél órája itt van és velem beszélget. Éppen neked szerveztünk egy meglepetést. Ő nem lehetett a szobában, amikor te ezt láttad. - mondta a lány összeráncolt szemöldökkel. 

- Ellie, én nem tudom miről beszélsz. Soha nem lennék képes ilyenre! Tudod, hogy szeretlek! - lépett elém a fiú, kezeimet remegő kezébe véve. Én pedig zavarodottan néztem a szemébe. Mi történik itt? 

- Mi lesz most, Ellie? - mosolygott rám Colette. - Megcsalt a pici barátod? Szegénykém... - biggyesztette le az ajkait, miközben szemei hihetetlen gyorsasággal váltakoztak a piros és a kék szín között. És akkor megértettem... 

- Te voltál... - motyogtam. Ez a vélák egyik ereje! Merlinre, hogy nem jöttem rá?! - Bementél a szobába, igaz? Betörtél a szobájába, csak azért, hogy a bolondját járasd velem! - morogtam a lány arcába egyre mérgesebben, a fölöttünk lévő gyertyák lángja pedig sorra kialudt. 

- Nem tudom miről beszélsz, édesem. Biztos az agyadra ment a megcsalás. - mosolyodott el a lány, de ekkor már nem volt hova menekülni. A szemei vörösen villogtak rám, leleplezve a lány haragját. Én pedig egyre mérgesebb lettem. 

- Végig erre ment ki az egész?! Hogy azt higgyem képes lenne megcsalni és összetörjek? - kérdeztem a lánytól, miközben Charlie feszülten húzott hátra, szemeit folyamatosan köztem és a véla lány között ugráltatva. 

- Colette, most menj innen. - sziszegte a fiú. - Menj innen amíg szépen kérem. - Charlie kezei megfeszültek mellettem, készen arra, hogy bármi van, el tudjon kapni, ha esetleg ki szeretném kaparni a lány szemeit. 

- Valaki elmondaná miről beszéltek?? - mérgelődött Theo, mire Olivia feltűrte az inge ujjait. 

- Ez a kibaszott véla... - tekerte a nyakát a lány, ökölbe szorított kezekkel. - Megigézte a legjobb barátnőmet, hogy egy olyan képet lásson, ami nem valós... - vett mély levegőket a lány.

- Vagy csak nehezen tudjátok elfogadni, hogy bármelyik fiút az ujjaim köré tudom csavarni. Charlie, Theo, Draco... - sorolta elégedetten, a mögöttünk lévő festmények pedig remegve zuhantak le a falról. 

Aztán Olivia és én szinte egyszerre rugaszkodtunk el a padlóról, Colette pedig megmutatta valódi énjét és előhúzta karmait. 

- Elara, ne! - hallottam Charlie kiáltását...

- Olivia, hagyd abba! - kapott a lány után Theo...