dernière danse
❪ fájdalmas jövő ❫

056

- Jó reggelt! - mosolygott rám Fred és Geroge a konyhapulton könyökölve. Odakint már javában zajlott az élet. A novemberi égbolt szürkén fedte be a tájat, elárasztva a virágágyásokat esővel. A szél szinte már fájdalmasan tépte a fák ágait és miközben én félig csukott szemekkel morogtam valami jó reggelt féleséget, az első villámok becsaptak a falu végébe.

- Nem szereti a reggeleket. - világosította fel testvéreit Charlie, miközben a kezembe nyomott egy bögre gőzölgő kávét. Hálásan néztem fel a magas fiúra, aki már szinte kívülről fújta a reggeli rutinomat, majd felmásztam a bárszékre és a lábamat lóbálva ébredezni kezdtem. 

- Honnan szerzel kávét iskola közben? - vonta fel a szemöldökét Ron, aki ugyancsak nagyon nehezen viselte a reggeli hangzavart. Meg úgy a reggeleket összességében. 

- Charlie szokott hozni nekem a konyháról. - vontam meg a vállam, mire a vörös felnézett bátyjára. 

- Lehetek én is a barátnőd? - kérdezte halálos komolysággal, mire Charlie rákacsintott. 

- Csak ha teljesíted a vele járó kötelezettségeket. - viccelődött a fiú, miközben finoman átkarolta a derekamat és hátulról nyomott egy puszit a nyakamba. 

- Szerintem mind hallottuk, hogy Elara milyen jól teljesíti a kötelezettségeit! - jegyezte meg Bill csípősen, mire a torkomon akadt az életmentő kávém és hangosan prüszkölni kezdtem a mondattól. Bill pedig az orra elé húzta a napi újságot, hogy elrejtse a mosolyát. 

- Én mondtam, hogy vékonyak a falak Charles! - csaptam gyomron a fiút, aki értetlenül meredt a bátyjára. 

- Nem is hallottál semmit, igaz? - meredt rá Charlie, mire Bill hangosan felnevetett. 

- Nem. Tényleg nem. De legalább éberséget varázsoltam a barátnőd szemeibe. - mutatott rám nevetve a fiú, arra célozgatva, hogy végre teljesen felébredtem. Én pedig összeszűkült szemekkel néztem a legidősebb Weasley gyerek felé és fojtogatni kezdtem a tekintetemmel. 

- És mi a napi program? - könyökölt a pultra Harry, megtörölve ujjlenyomatos szemüvegét. 

- Nos, ilyen trágya időben nem tudunk kviddicsezni. - biggyesztette le az ajkait Fred, majd hirtelen rám nézett. - NEM IS AKARTUNK! FÚJ KVIDDICS! - emelte fel a karjait védelmezően, én pedig a szemeimet forgatva kezdtem rajta nevetni. 

- Rendbe tehetnénk a lakást anyukátok helyett. Biztos jól esne neki, mikor hazajönnek a kirándulásból... - vetette fel Hermione, mire egy perc néma csend telepedett a társaságra. 

- Vaaaagy... Társasozzunk! - csapott az asztalra Charlie, mire az ikrek már el is rohantak a tömérdek mennyiségű mugli társasjátékért, ami a szekrényükben rejtőzik. - Utálok takarítani. - fintorgott a fiú elborzadva, mire lágyan felnevettem és magamhoz húztam, hogy megölelhessem. A többiek pedig lassan bevonultak a nappaliba, hogy kiválasszák a játékokat.

- Pedig egyszer kénytelen leszel rászokni. Mert én is utálok takarítani. - temettem az arcom az izmos mellkasába, mire Charlie kicsit eltolt magától és nyúzott fejjel nézett rám. 

- Figyelj, Ellie. Valamit el kellene... - kezdte a mondandóját, mire George türelmetlenül kiáltott utánunk. 

- Gyertek már! - szólt a hangja. Én pedig rámosolyogtam a barátomra, majd behúztam őt a nappaliba. A Weasley csemeték (kivéve Percy, aki a szobájában dolgozott valami hihetetlenül fontos minisztériumi dolgon), Harry és Hermione egy széles körben ültek a szőnyegen.

- Enyém a kacsa! - ugrottam be középre, amint felismertem a játékot. 

- Ugyan kérlek... A kacsa senkinek nem kell. - húzta fel az orrát Fred. - Nekünk anyáék saját figurákat csináltak. - hencegett, majd a kezébe kapta a hiénát és George kezébe nyomott egy prérifarkast. 

- Dobd a sárkányt. - hajolt át rajtam Charlie, hogy a kezébe vehesse a szépre faragott állatot, majd körém fonta karjait és a vállamra hajtotta fejét. 

- Sárkányról jut eszembe! - kapott a fejéhez Bill. - Elkezdted már tervezni az utat? - nézett Charliera a fiú, mire lefagyott az arcomról a mosoly. 

- Milyen utat? - hajoltam Charliehoz, aki idegesen meredt a bátyjára. 

- Mindjárt vége az első próbának, szóval gondolom Cha... - kezdte Bill, majd belenézett a szemeimbe. - Te nem mondtad le neki? - döbbent le a fiú, a szobában pedig halálos csend állt be. 

- Mit nem mondtál el? - fordultam teljesen Charlie felé, aki idegesen rágta a szája szélét. 

- Ellie, én el akartam mondani! Már többször is, de nem akartam, hogy rossz kedved legyen vagy... - kezdett magyarázkodni, mire Bill felé fordultam. 

- Mit nem mondott el? - kérdeztem a fiút, aki tanácstalanul nézett a testvérére. 

- Visszamegyek Romániába. - nyögte ki Charlie hirtelen, majd lesütötte szemeit. Bennem pedig hirtelen megfagyott minden és egyszerűen nem tudtam felfogni a szavait. 

- Jó oké, gondoltam, hogy egyszer vissza fogsz menni. Mikor jössz vissza? - néztem rá értetlenül, de már kezdtem érezni, hogy ez a téma nem ilyen egyszerű. 

- Srácok... - nézett körbe Charlie. - Beszélhetnék kicsit Ellievel? - húzta el a száját, mire a többiek néma csendben, együtt érző mosolyokkal a szájukon álltak fel és mentek ki a konyhába. 

- Charlie, mi ez az egész? - ráztam meg a fejem egy értetlen mosollyal az arcomon. 

- Ellie... - sóhajtott. - Én vagyok a befogók vezetője. Én szervezek meg szinte mindent és... Szükség van rám a sárkányoknál. - fogta meg a kezeimet óvatosan, mintha csak nem merne hozzám érni. 

- Jó, de... Eddig is visszajártál, nem? Mármint... - makogtam, miközben megéreztem azt a fojtogató érzést a torkomban. 

- Igen. Nyaranta. - mondta ki a szót, engem pedig egyszerre elkapott az émelygés. - Nem tudok sűrűbben jönni, Ellie. Rengeteg dolgom van ott és a minisztérium már így is rossz szemmel nézi, hogy több hónapja itt vagyok. - magyarázta a fiú, én pedig megéreztem az első könnycseppet az arcomon. 

- És mi lesz velünk? Mégis mikor akartad közölni, hogy elmész a világ másik felére? - néztem rá remegve. 

- Fogalmam sincs, de el akartam mondani! - rázta meg a fejét. - Fiatal vagy, Ellie. Nem kötelezhetlek arra, hogy olyan kapcsolatban élj, ahol csak évente három hónapot látjuk egymást. Nem kérhetlek arra sem, hogy hagyj itt mindent és gyere velem. - törölte meg könnyes arcomat, miközben az ő szemébe is könnyek szöktek. 

- De. De kérj meg rá! Kérj, hogy menjek veled... - csuklott el a hangom fájdalmasan. - Mert veled megyek. - szorítottam össze az ajkaimat, újabb könnycseppeket hullajtva összekulcsolt kezeinkre. 

- Tudod jól, hogy nem lehet. - mosolyodott el a könnyei között. - A szüleid sosem mennének bele. Sem az enyémek. És te... Olyan fiatal vagy még. Meg fogod bánni, ha miattam itt hagysz mindent. - ismételte mondatát, engem pedig hirtelen elöntött a kétségbeesett méreg. 

- Ne mond már ennyiszer, hogy fiatal vagyok! - csattantam fel a talpamra állva. - Szerinted nem tudok gondolkodni? Nem tudok olyan döntést hozni, ami nekem jó? Lehet, hogy fiatal vagyok, de ne hidd azt, hogy jobban tudod mit fogok megbánni! Mert ez nekem nem egy fiatalkori kaland! - mutattam magunkra, mire Charlie némán felállt a földről és szorosan a karjaiba zárt. 

Én pedig hangosan zokogni kezdtem, miközben ő a hajamat simogatta. 

- Tudom. Tudom, hogy nem az. Nekem sem csak egy kaland, Ellie. Nézz rám. - emelte fel a fejemet, hüvelykujjával letörölve könnyeimet. - Szeretlek. És hidd el, ha tehetném nem mennék sehova... - suttogta, homlokát az enyémnek nyomva. 

- Nem akarom, hogy elmenj. Nem akarom, hogy itt hagyj... Meg tudjuk oldani, nem? Majd... Majd elmegyek hozzád minden hónapban és... És te is tudsz jönni pár napot!  - szipogtam fájdalmasan, ő pedig szorosabban húzott magához, hogy elnémítsa könnyeinket. 

- Sajnálom... Ellie, Édesem, annyira sajnálom... Nem kellett volna hagynom, hogy ilyen mély legyen ez a dolog közöttünk... - törölte meg az arcát erősen. 

- Sajnálod, ami kettőnk között van? - ráncoltam a szemöldököm a sírástól remegve. 

- Nem. - rázta a fejét. - Te vagy a legjobb dolog az egész életemben! Én azt sajnálom, hogy megbántottalak. És hogy miattam sírsz! Sosem akarlak sírni látni... - suttogta elgyötörten a fiú. 

- Soha ne sajnáld. - mondtam neki. - Mert én nem fogom. Szeretlek, Charlie és... Sajnálom... - törtek elő belőlem a könnyek olyan erősséggel, hogy abba kellett hagynom a mondatomat. 

- Teljesen megértem, ha ezt most itt abba akarod hagyni, de tudnod kell... - mutatott magunkra, mire megráztam a fejem. 

- Nem akarom abbahagyni. - vágtam a szavába. - Veled akarok lenni amíg el nem mész. - mondtam határozottan, letörölve kétségbeesett könnyeimet az arcomról. 

- Biztos vagy benne? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel, mire határozottan bólintottam. 

És ahogy ott álltunk, és a tudtomon kívül megszorítottam a kezed, úgy éreztem, soha többé nem akarom elengedni. Soha! De idővel mégis meg kell tennem és ez a gondolat jobban fájt, mint ezer kés gyötrelmes szúrása...