Sziasztooooooook!!!!!!!!!!!!!!!!

Nem, nem haltam meg, és igen, ennyi idő kellett a harmadik rész megírásához. Tudom hogy már nincs tél, de azért ha valaki visszavárná (már ha van olyan) akkor itt a folytatás. Nyugalom, tisztában vagyok azzal, hogy sokak agyára megyek mert olyan lassan rakom föl a részeket. De hát kérem szépen, valamikor elmegy nyaralni az ihlet én meg loholhatok utána, van amikor nem bírom elkapni, van amikor van eszem taxit hívni és utolérni. Hát most nem kellett se futnom utána, se taxit hívnom, meghozta a húsvéti nyuszi, és idáig nyúztam, hogy meg tudjam írni ezt. Vagy simán az iskola nevezetű börtönre is lehet kenni.

Ott fönt azért azt a dalt raktam be mert 1: imádom, a kedvenc dalom 2: van benne egy olyan részlet, ami olyan, mintha Dérkisasszony szerepelne benne. Az egyik gyerkőc olyan mint akiről írom a sztorim. Na mindegy, nem csacsogok tovább, itt van, olvashatjátok.

(Izabella szemszöge)

Reggel volt. Már megint. Természetesen most is az ébresztőmre keltem hétkor, dög-fáradtan. De megérte, mert szerda volt! És mit jelent ez? Az utolsó sulinap a téli szünet előtt! Kipattantam az ágyamból és kikapcsoltam az ébresztőmet. Felálltam, bebújtam a papucsomba és kinéztem az ablakon. Gyönyörű volt a város. A háztetők fehérek, mindent hó takart. Felöltöztem, magamra tettem a hópelyhet, majd lementem reggelizni. Lora már megint top-fitt volt, amit nem tudtam elképzelni. Na, mindegy. Megettem a reggelimet, betettem az uzsonnám, felkaptam a tatyóm, elköszöntem a szüleimtől és Lorától majd kiléptem a hideg téli utcára. Néhol egy kicsit megfagyott a talaj és párszor majdnem sikerült pofára esnem.

Negyed órával a csengetés előtt beértem, amin csodálkoztam. Később Jázmin is ideért majd leült mellém.

- Ezaz! Utolsó nap! – köszöntöttem nagy lelkesedés közepette

- És aztán téli-szünet! – fordult felém a barátnőm – Hallottál Dérkisasszonyról? – megállt bennem az ütő. Honnan tudta? Jaj, én rövid távú memóriás hülye, benne voltam a tévében!

- Ömm... igen persze! Szerinted milyen?

- Szuper! Egyszerűen fantasztikus! Olyan jó hogy van valaki, aki fehér telet varázsol nekünk – nagyon megkönnyebbültem.

- Ja, ez tök jó.

- Igen. Ééés... - ajjaj, furán nézett rám. Ez nem tetszett – kicsit hasonlít is rád – ne, ne, ne, ne, kérlek, ne jöjj rá! – de te nem lehetsz az. Nincsenek olyan képességeid. Igaz?

- Há-hát persze hogy nincsenek! Örülnék is neki, ha lennének. Amúgy mit szólnál, ha ma elmennénk valahova? Úgy sincs holnap suli – tereltem a témát.

- Szuper ötlet! Mit szólnál a korcsolyához? Olyan hideg lett, hogy befagyott a tó, tudod.

- Aha. Király ötlet! Mikor mennénk?

- Három?

- Szupi, majd megkérdezem, hogy mehetek-e, de szerintem anyu meg fogja engedni – és ebben a pillanatban csöngettek. Elkezdődött az óra majd minden simán ment. Ma se kaptunk házit, aminek örültem. Mikor vége lett a tanításnak, körülnéztem, nincs-e itt Karolina, de szerencsére nem volt. Nem akartam volna még egyszer eljátszani, amit tegnap.

Hazaértem és finom ebéd várt rám. Evés közben anyu megszólalt.

- És, nehéz volt a suli?

- Rehheneheszen – játszottam el a hattyúk halálát teli szájjal - Ma mehetek korcsolyázni Jázminnal?

- Persze!

- Köszi, anyu! – majd befejeztem az ebédelést és mentem fel a szobámba. Leültem törökülésbe az ágyamra és magamhoz vetem a laptopom. Megnéztem a szokásos dolgokat, majd rápillantottam az időre.

- 14:52?! El fogok késni! Jázmin már biztos ott van – felkaptam a kabátom, teló a zsebbe, zacsi, bele a korcsolyák, cipő, sapka, kesztyű és nyomás! – Elmentem, majd telefonálok!

- Rendben kicsim! Szia!

Rohantam a tó felé, és megpillantottam a barátnőmet.

- Hát, ilyen se volt még. Pont háromra értél ide – nézett a karórájára – na, húzzuk fel a korikat és menjünk!

- Máris – felvettem azokat és odatotyogtam a tóhoz. Ráálltam, majd csúszkálni kezdtem – bemelegítés... pipa! Mehetünk?

- Aha! Bemutatjuk a világnak, hogy milyen profik vagyunk!

- Azért ne túlozz ennyire, de... oké benne vagyok – majd egyszerre kezdtünk elindulni ugyanolyan gyorsan, majd olyan kecsesen koriztunk, mint még soha. Egymás tükörképei voltunk. Amikor megálltunk, mindenki, aki ott volt el kezdett tapsolni. Mikor abbahagyták, arrébbmentünk egy eldugott helyre, ami épp elég volt egy pár „mutatványra" és eléggé el volt takarva. Kisajátítottuk magunknak azt a helyet. Odaértünk és beszélgetni kezdtünk miközben csúszkáltunk a tó befagyott jegén.

- Bemutatod a saját különleges koreográfiádat? Olyan szép! – kérlelt Jázmin

- Persze – nagy levegőt vettem, átgondoltam magamban a mozdulatokat, majd felvettem a kiindulási helyzetem. Elindultam. Felgyorsultam, majd hirtelen megfordultam és mondogatni kezdtem a koreográfiám lépéseit.

- Hátrafelé csúszás, ugrás, dupla-fordulás a levegőben, tökéletes leérkezés, egy lábon tripla forgás, lassítás és egy spárga a végére.

- Wow! Gratulálok, gyönyörű volt!

- Köszi! – még egy kicsit dumcsiztunk és csúsztunk, majd rendes talajra helyeztük a lábunkat. Nagyon jó volt. Felhívtam anyát és mondtam, hogy indulok haza. Összepakoltam a cuccomat és hazamentem.

Otthon lepihentem, majd amikor újra erőt gyűjtöttem, kinéztem az ablakomon. Nem esett a hó, pedig olyan jó lett volna. Úgy döntöttem változtatok ezen és Dérkisasszony leszek. Megnyomtam a hópelyhet majd kiugrottam az ablakomon. Kerestem egy magas háztetőt, majd felrepültem rá. A magasba emeltem a karjaimat, majd a hűvös szellő átjárta a testemet és szép lassacskán el kezdett havazni.

- Tökéletes! – most már úgy nézett ki a táj, mint egy mesében. Kedvem támadt megint korcsolyázni. De nincs korcsolyám és nem akarok haza menni. Akkor... csinálok! Megpróbálom.

Elmentem a Bűvös Erdőbe, addig se nézik az emberek,ahogy befagyasztom a lábam.

Felrepültem egy faágra majd leültem rá.

- Kérlek, kérlek, kérlek, korcsolya legyen – majd felemeltem a lábaimat és óvatosan el kezdtem fagyasztani. A kezemmel korcsolyát formáztam, majd amikor úgy éreztem kész, kinyitottam az eddig becsukva tartott szemeimet. Azta! Még sosem láttam ilyen szép korikat! Hófehérek voltak és csak úgy csillogott rajtuk az a rengeteg hópehely! Egyszerűen lélegzetelállítóan festett. És elsőre ilyen jól sikerült. Néha elcsodálkozom magamon és a tudásomon. Most egy ilyen pillanat volt.

- Oké, ez megvan. Most már csak el kell mennem a tóhoz.

Nagy nehezen, de mégis sikerült elrepülnöm oda, ahol mindig is szoktunk lenni Jázminnal. Ismét bemelegítettem. Eddig jól megy az új korcsolya.

(Jázmin szemszöge)

Miközben hazafelé bandukoltam a korcsolyáimmal, megnéztem mennyi az idő. A karórám mellett ott szokott lenni mindig a karkötőm. De most nem volt a helyén! Emlékszem már! Letettem a padra, amikor korcsolyáztam, aztán biztos ott maradt.

- Jaj, ne! Feltétlenül vissza kell mennem a szerencsekarkötőmért! – majd megfordultam és elkocogtam a tóig – Hol lehet? Én ide tettem erre a padra! – alánéztem és szerencsére ott volt a hóban – Meg is van! És most haza! – már épp indultam volna, amikor siklásokat hallottam, de nem akárhonnan! A mi titkos helyünkről! De Izabella már otthon van. Akkor ki lehet az? Mert erről csak mi ketten tudunk.

Halkan odaléptem a fához, ami takarta azt a helyet. Óvatosan, lassan bepillantottam, és nem hittem a szememnek. Dérkisasszony korcsolyázott! Megdörzsöltem a szemem, de még mindig ott volt! Ez nem képzelődés. (De mondjuk, már nem csodálkoztam azon, hogy ő volt itt, mert hát repülni is tud meg minden és akkor biztos látta ezt a helyet... vagy valami ilyesmi.)

Olyan kecsesen siklott, órákig tudtam volna nézni. És az a ruha... gyönyörű. Amikor meg fordult, akkor csak úgy csillogott-villogott a rajta levő hópelyhek miatt. Megpillantottam a korcsolyáját. Az egész jégből volt. Biztos ő csinálta magának.

Hirtelen olyat tett, amire nem számítottam. Megállt és felvett egy kiindulási helyzetet elkezdett menni, majd megszólalt.

- Hátrafelé csúszás, ugrás, dupla-fordulás a levegőben, tökéletes leérkezés, egy lábon tripla forgás, lassítás és egy...

- Egy spárga a végére – szólaltam meg és kiléptem a takarásból.

(Izabella szemszöge)

Korcsolyáztam, korcsolyáztam, majd eszembe jutott valami. Szívesen kipróbáltam volna a koreográfiámat így, Dérkisasszonyként. Meg is tettem. Már csak a spárga hiányzott.

- Hátrafelé csúszás, ugrás, dupla-fordulás a levegőben, tökéletes leérkezés, egy lábon tripla forgás, lassítás és egy... - majd valaki félbeszakított.

- Egy spárga a végére – Jázmin volt az! Jaj, ne... ne, ne, ne, ne, ne, ne, neeee! Kérlek, mondd, hogy ő nincs itt és nem fogja kitalálni, hogy én vagyok Izabella! – Igaz Dérkisasszony? – nem, még mindig itt van. Rettentően megrémültem, nem tudtam mit kezdjek. Mit mondjak neki? Mit tegyek? Mit kéne ilyenkor válaszolnom?

- I-i-igen... h-hát, tu-tudod ez nem az, mi-mint amire go-gondolsz – nyögtem ki végül, de legszívesebben elsüllyedtem volna. Hogy nem gondoltam rá, hogy valaki megláthat! Én hülye! Nagy hiba volt ez Dérkisasszony, szégyelld magad!

- Csak egyvalaki képes ezekre a mozdulatokra. A legjobb barátnőm, Izabella – teljesen lefagytam. Miért van minden nap valami gond? Miért? – Dérkisasszony! – felemelte a hangját. Ez sem tetszett - Változz vissza! – hogy mi? Nem kérheti ezt tőlem. Főképp nem itt, ahol megvan az esély rá, hogy meglátnak. Nem követem el még egyszer ugyanazt a hibát.

- Nem. Ezt nem tehetem. Legalábbis nem itt. Elviszlek az erdőbe és majd ott – mondtam olyan nyugodt hangon, hogy én magam is csodálkoztam rajta. Remélem, beleegyezik ebbe.

- Oké – az egyik kő leesett a szívemről.

Elmentünk a Bűvös Erdőbe, elvittem a közepéig, majd megálltam. Felé fordultam és vártam, amit mondani akart.

- Nos? Visszaváltozol? Megígérted.

- Rendben – nagyot sóhajtottam, mert belegondoltam, mit fog mondani. Nem akartam elveszteni a legjobb barátnőmet. Féltem, hogy meg fog ijedni, és nem lesz köztünk barátság, ami nagyon rossz lenne. De muszáj volt visszaváltoznom. Csináljuk! – Biztos ezt akarod?

- Igen! – és olyan komolyan nézett rám... ezt az oldalát még nem is ismertem. Kezdtem egy kicsit tartani tőle. De muszáj volt. Sikerülni fog! Lesz, ami lesz. Becsuktam a szemem, mert nem akartam látni, ami ez után történik. Végül meggyőztem magam és megnyomtam a hópelyhemet. Viszont most kicsit sem voltam boldog, amikor éreztem azt a hűvös szellőt, ami akkor megy végig rajtam, amikor visszaváltozok. De megtettem! Most már nem tudok ezen változtatni. Ennyi, megtudta. Nincs visszaút.

Kinyitom a szemem és egy értetlen fejjel találtam szembe magam. Tátva maradt a szája, nem pislogott és nem mozdult. Nem minden nap látni ilyet...

- Jázmin? Mi-minden rendben? – tudom hülye kérdés, de ha nem tettem volna fel, holnap estig így maradt volna szerintem.

- Izabella? Te vagy Dé-Dérkisasszony? Tényleg te vagy az? – könnyek gyűltek a szemébe, majd az egyik könnycsepp útnak indult, és amikor földet ért a hideg hóban, megfagyott. Lenéztem a fagyott könnycseppre, amiben magamat láttam. Magamat Dérkisasszonyként, amint karba teszem a kezem és lassan megrázom a fejem. Még a saját tükörképem is haragszik rám. Vagy lehet, hogy ezt csak beképzeltem magamnak? Tekintetem újra a barátnőmre emeltem. Féloldalasan fordította fejét, hogy letörölje könnyeit, nehogy még megfázzon emiatt. Nem akartam válaszolni, de mégis megtettem a hatásszünet után.

- Igen én vagyok – szomorúan lehajtottam a fejem és félszemmel figyeltem a reakcióját. Nem vártam semmi jót. Lassan, közelebb jött hozzám. Fél méterre tőlem megállt. Egy percig így voltunk, majd hirtelen megölelt. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt fogja tenni. Nem tudtam felfogni, amit tett... majd amikor észbe kaptam, visszaöleltem. Kis idő után eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen.

- Soha nem gondoltam volna, hogy te vagy ő. Ez... olyan fantasztikus! A legjobb barátnőm egy szuperképességekkel rendelkező hős, aki azért van, hogy megóvja a telet és fehérré varázsolja azt a pár fontos hónapot.

Annyira megkönnyebbültem, hogy azt nem lehetett volna elmondani.

- Azt hittem elveszítelek. Mert megijedsz tőlem vagy ilyesmi. Nagyon féltem, hogy mi lesz a reakciód – majd nekem is könnyek gyűltek a szemembe és el kezdtem sírni, ezért Jázmin megint megölelt. Valahogy meg tudtam nyugodni a közelében és le tudtam törölni a könnyeimet.

- És ha nem baj, akkor... megmutatod a képességeidet? – nézett rám boci-szemekkel. Az nem válik be nálam, mégis belementem.

- Aha! De ahhoz meg kell mutatnom, hogy hol fogom azt csinálni – természetesen kérdőn nézett rám, de majdcsak megérti. Elvezettem őt is ahhoz a fához, ami belülről a lift. Kinyitottam, majd magam elé engedtem a barátnőm.

- Csúcs! – nézte meg alaposan a liftet kívül-belül

- Ha ez tetszik, majd el fogsz ájulni attól, ami ott lent vár rád.

- Lent? – bólintottam egyet, majd én is beszálltam a liftbe. Beütöttem a kódot majd megindult lefelé. Mikor megérkeztünk, kinyílt az ajtó és a szokásos sötétkék, csillogó falak üdvözöltek. Jázmin olyan volt, mint én, legelső alkalommal. Szája ismét tátva maradt, össze-vissza, nézelődött és bevallom őszintén, hogy vicces volt. Ezután pedig megjelentek az őrzők.

- Jázmin, ők itt Mirella és Ciprián, őrzők, ő meg a barátnőm Jázmin – mondtam a gyors bemutatást. De sajnos amilyen gyorsan jött a jókedvem, olyan gyorsan el is szállt. Mert rájöttem, hogy senkinek nem szabad tudnia a személyazonosságom az őrzőken kívül. És ő megtudta – Tudom, hogy nem szabadna, de mi lenne ha... ha ő tudná, hogy ki vagyok? Hogy tudja a barátnőm, hogy én vagyok Dérkisasszony? – az őrzők összenéztek, majd amikor döntésre jutottak, felénk fordultak.

- Egy feltétellel – majd Miri közelebb lépett Jázminhoz – ha megesküszöl, hogy nem mondod el senkinek Izabella titkát! – majd a barátnőm gondolkodás nélkül felelt

- Esküszöm, akár az életemre is!

- Nos, akkor rendben van – válaszolt Cip.

Köszönjük! – és az eddig visszatartott ujjongásom most tört ki belőlem, majd Jázmin is bekapcsolódott – és, ha meg lehet oldani, akkor, megmutathatom a képességeim neki?

- Persze! – mondta mosolyogva Mirella. Tudtam mi következik. Tapsol kettőt és a szimulációs terem a Bűvös Erdő alakját veszi fel. Így is tett. Halkan odasúgtam a barátnőmnek egy „na, most figyelj" mondatot, majd arrébbmentem. Lassan azokat a fákat lehetett látni, mint fönt, és egyre reálisabb lett minden. Természetesen az őrzők is eltűntek, de ezt egyáltalán nem bántam. Jázmin lassan az ájulás szintjén volt, de megakadályoztam ebben, azzal, hogy megfogtam a vállát és észhez térítettem. Mikor végre volt annyi ereje, hogy beszélni tudjon, el kezdtünk sétálni és elmagyaráztam neki a dolgokat. Természetesen a legelején kezdtem, majd jöttek az izgalmasabb részek.

-... és akkor pont, mint most, eltűntek és egyedül maradtam ebben a teremben. Azt mondták, fedezzem fel azt, ami bennem van. Magam elé emeltem a kezeimet és akkor vettem észre ezt – megálltam, majd kicsit kifújtam a levegőt és a hópelyhekre mutattam – ez volt az első, amit felfedeztem, tehát a hó fújást bármikor, akár így, - mutattam magamra – Izabellaként is tudom használni. Megmutatom mire képes a hófújás. Csak ahhoz kérlek, állj mögém – majd azt tette, amit mondtam, én meg nagy levegőt vettem. Most már nem félek használni ezt. Kifújtam minden irányba a benntartott levegőt és máris fehérebb lett a táj. Amikor hátra néztem a barátnőmhöz, elképedve ment elém és guggolt le. Megfogta a havat, majd felállt. Nézte, nézte, majd hirtelen megdobott vele! – Hé! Ez így nem éri! – majd egy rövid hógolyó-csata folyt le közöttünk. Miután abbahagytuk, közelebb hívtam magamhoz – Figyelj, ha azt akarod, hogy megmutassam a többi dolgot is, akkor ahhoz Dérkisasszonynak kell lennem.

- Csináld! De... egyáltalán hogyan változol át?

- Meg kell nyomnom ezt a hópelyhet, itt – majd a mellkasomon lévő kis brossra mutattam.

- Oké. De tedd meg, mert már alig várom! – elmosolyodtam, majd ismét megnyomtam a rajtam lévő kitűzőt. Végigszaladt a jól ismert szellő a karomon, majd Dérkisasszonnyá váltam – Wow... – ennyit tudott kinyögni. Bár megértem. Nem mindennapi látvány az ilyen.

- És ez még csak a kezdet volt Jázmin! – majd felemeltem a karjaimat és el kezdtem irányítani a szálldogáló havat. A barátnőm felé vittem, majd, mint egy hulla-hopp karika körülötte megpörgettem, amit nagyon élvezett.

- Fel tudsz oda repülni? – majd a fölöttem lévő faágra mutatott

- Aha! Csak figyelj! – majd amilyen ügyesen, felrepültem és onnan fentről nyújtottam le neki a kezem. Felhúztam őt és leültünk az ágra. Kicsit elmerengtünk a táj szépségében, miközben lóbáltuk a lábunkat. Majd ismét megszólaltam – Maradj itt és megmutatom a többit is.

- Oksi!

Így is tettem. Leszálltam a faágról és megismertettem vele a „trükkjeimet". Most már ő is tudja, hogyan tudok szél - és hóviharokat okozni, havas esőt, hóvihart csinálni meg persze fagyasztani. Megmutattam még neki, hogy csináltam a korcsolyáim. Nagyon jól érezte magát. Miután minden tudásom átadtam neki, visszaváltoztam Izabellává. Aztán hirtelen megszólalt.

- Úristen! Nekem már otthon kéne lennem!

- Nyugi! Nem kell félned. Ezt még nem is mondtam, de fent nem telik el annyi idő, mint itt. Majd meglátod.

- Ömm... oké, de akkor is siessünk egy kicsit!

- Rendi – mivel Mirelláék megmutatták, hogy hol lehet véget vetni a szimulációnak, odamentem a falhoz, oda is beütöttem a kódot (azt, amelyiket a liftnél is használok), majd megnyomtam a VÉGE gombot. Lassan pixelesebbé váltak a fák és eltűntek, majd ismét a sötétkék falakkal találtam szembe magam. Jázmin már úgy nagyjából megszokta a helyzetet, aminek örültem. Megjött Mirella és Ciprián, majd elköszöntünk tőlük.

- Viszlát! – köszönt a barátnőm

- Nyugodtan mondhatod azt is nekünk, hogy „szia"– mondta kedvesen Miri.

- Nos, akkor, sziasztok!

- És köszönjük még egyszer! – mosolyogtam rájuk

- Ugyan nincs mit...

Odamentünk a lifthez, beszálltunk, majd az felvitt minket az igazi Bűvös Erdőbe. Körbenéztünk, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy nem lát-e meg valaki, majd miután tiszta volt a terep, kiszálltunk. Jázmin csak nézett nagyokat, ugyanis (az itteni idő szerint) öt perc sem telt el azóta, hogy visszafordult volna a szerencsekarkötőjéért. Én persze csak kuncogtam.

Hazafelé ballagtunk, majd eszembe jutott, hogy én „elvileg" a szobámban vagyok, szóval, amikor a házunkhoz értünk, kerestem egy búvóhelyet az átváltozáshoz és berepültem a nyitva hagyott ablakomon. Visszaváltoztam és integettem az otthona felé baktató barátnőmnek. Mivel megbíztam benne, nyugodt szívvel terültem el az ágyamon, azzal a tudattal, hogy megtartja a titkomat. Épp jókor jöttem vissza, mert anyu abban a pillanatban nyitott be a szobámba.

- Nem zavarlak drágám?

- Dehogy!

- Szeretnél teát és sütit?

- Milyen kérdés ez? Persze!

- Akkor hozom egy pillanat – válaszolta anyu, majd lement a finomságokért.

Leültem az ágyamra, majd az ölembe vettem a gépemet. Megnézem a szokásos híreket, majd hozta anyu a tálcát, azon a sütit és a teát.

- Köszi, anyu!

- Szívesen. Szólj, ha kell valami.

- Oksi! – anyu kiment, én meg elvettem egy sütit és rágcsálni kezdtem. Aztán belekortyoltam a teámba, de majdnem kiköptem! – Ez forró! – majd fújtam rá egy kis havat és azonnal kihűlt. Most kezdtem el inni, majd megállapodtam, hogy pont jó a hőmérséklete. Mikor az utolsó kortyot nyeltem le, átsuhant a fejemben valami nyugtalanító. Régen mindig melegen ittam a teát. Minden alkalommal, szinte forró volt, amit most nem bírtam ki. És amikor „lehűtöttem" akkor majdnem elérte a nulla fokot. És úgy ittam meg! Valami itt nincs rendben... majd megkérdezem az őrzőket, hogy vannak-e mellékhatások. Mert szerintem van, és ennek nem nagyon örülök. Na de azt majd holnap, akkor úgy is szünet van. El is felejtettem egy pillanatra. A lényeg, hogy itt a téli szünet és bármikor mehetek a Bűvös Erdőbe. És mivel tél van, Dérkisasszony sem maradhat ki a buliból, szóval vigyázzatok, jövök! Ez lesz életem legszebb tele. Érzem...

(20.000 szó ha ezt a mondatot nem számítjuk bele)

Ennyi mára, remélem tetszett

Puszi: Miraculili <3

Miraculous mindörökké!