Sziasztok

Tudom már nagyon nagyon régen volt rész és tényleg sajnálom. De végre megjött az ihlet (egy hete XD) és el kezdtem írni a második részt. Elvileg január 24-én akartam kirakni, de nagyon nem sikerült. Pedig úgy szerettem volna. (Akkor volt a féléves Miraculous évforduló. Fél éve rajongok a Miráért. És a Wattpadot meg három hónapja ismerem.) De most itt van az új fejezet! Ismét köszönet SeilFanni-nak! <3 Remélem tetszik.

Add vissza! – kérleltem Karolinát és próbáltam elérni, de nem ment. Magasabb nálam és az ugrálás sem segített...

- Miután elmondtad miért olyan fontos neked ez a kis bizsu és miért akarod úgy visszaszerezni!

- Nem!

- Ó dehogynem! Szépen elmondod nekem – a fejemet ráztam válaszképp. Soha nem tudhatják meg a titkomat. Főleg nem ő. Az, akit a legjobban utálok. Aki kibeszélne mindenkinek, az alattomos kis dög. De nem akarta visszaadni a hópelyhet. Ami átváltoztat Dérkisasszonnyá. És anélkül, tehetetlen voltam. Várjuk csak! Hiszen megvan az első képességem így, ebben a formámban is! A hó fújás. Talán meg tudom győzni, hogy visszaadja, de ha nem használ, muszáj lesz használnom az erőmet! Nincs más választásom.

- Add vissza!

- Ki van zárva – biztosra vettem most már. Meg kell tennem.

- Te akartad – majd a kérlelő arcomat felváltotta egy harcias, ördögi vigyor. Éreztem, hogy hátrál, de nem mutatta ki. Nagy levegőt vettem - most már tényleg nincs visszaút - majd... KIFÚJTAM AZT! A hópelyhek rászálltak, és kis-híján megfagyott.

***

Reggel az ébresztőmre keltem. Mint mindig, anya a reggelimet és az uzsonnámat készítette, apa még aludt, Lora meg már reggelizett. Ő olyan élénk mindig. Sosem értettem hogyan képes ennyire hamar felkelni, anélkül, hogy álmos lenne. Mivel nem volt senki a szobámban, átgondoltam, ami az álmomban volt. A Bűvös Erdőben voltam és hirtelen egy fura helyen találtam magam. Aztán találkoztam az őrzőkkel, ha jól emlékszem Mirella és Ciprián volt a nevük. Adtak nekem egy hópelyhet. Azzal tudtam átváltozni. Választottam magamnak egy nevet, méghozzá a Dérkisasszonyt. Én voltam a télkirálynő. Furcsa egy álom volt, azon nem is csodálkoztam. De egyben jó is volt. Nevetve keltem föl, mert nem gondoltam, hogy ez megtörténne igaziból. Megnéztem az időt a telefonomon, ami az éjjeliszekrényemen volt. Természetesen nem az időn akadt meg a tekintetem.

- Ez... mit keres itt a hópehely? Akkor... nem csak egy álom volt? – teljesen ledermedtem. Felé nyúltam, azzal a céllal, hogy megfogom, tényleg ott van-e vagy csak beképzeltem magamnak. Állam már a padlón koppant a csodálkozástól, ugyanis tényleg ott volt. – Ezaz! – Felkaptam a ruhámat és azonnal magamra illesztettem a kitűzőt. Megnyomtam! Átváltoztam.

„Még mindig hihetetlen. De azért nem itt bent kéne hóembert építeni" gondoltam magamban. Ismét megnyomtam majd boldogan indultam lefele. Épp időben. Anya pont akkor tette le az asztalra a reggelimet. Miután megettem és elkészültem, adtam egy puszit a szüleimnek és elköszöntem Lorától. Elindultam a suliba, időben beértem szerencsére. Leültem Jázmin mellé, aki már javában leste, hol vagyok.

- Szia Jázmin!

- Szia! Mizu?

- Semmi. Veled?

- Sikerült hamar felkelnem visszaalvás nélkül. Amúgy semmi különös – miután leültem és jobban szemügyre vehettük egymást ismét megszólalt - De szép az a hópehely rajtad! – összerezzentem, de nem mutattam. Próbáltam valami hihető hazugságot kitalálni.

- Öö köszi! A nagymamámtól kaptam ajándékba.

- Tényleg szép – pfú ezt megúsztam. Valahogy egész végig úgy éreztem, mintha figyeltek volna. De nem igazán törődtem vele. Csengetésig mindenféléről dumcsiztunk és vihogtunk, ahogy szoktuk. A nap nem volt nagy szám, a jó, hogy elmaradt a hetedik óra valami megbeszélés miatt. Annál jobb volt nekünk.  ;)

Már éppen indultam haza, amikor valaki megfogta a karomat és erősen a suli mögé ráncigált ahol senkise volt. Ránéztem arra, aki odavitt. Neeeeeee!!! Ez Karolina!

-Aúú ezt miért kellett? – kérdeztem miközben a karomat fogtam a fájdalomtól és a figyelmetlenségemet kihasználva elvette a kitűzőmet! Bravó. – Hé! Az, az enyém! Add vissza! – kérleltem őt és próbáltam elérni, de nem ment. Magasabb nálam és az ugrálás sem segített...

- Miután elmondtad miért olyan fontos neked ez a kis bizsu és miért akarod úgy visszaszerezni!

- A nagymamámtól kaptam!

- Tuti hogy nem. Akkor mit is tud ez az izé?

- Semmit!

- Nem hiszem el. Nos?

- De nem mondhatom el!

- És vajon miért?

- Közöd?

- Kit érdekel. Tudom, hogy van benne valami különös. Láttam, ahogy takarod, és nem akarsz róla nagyon beszélni – „Á, szóval ezért volt az a fura érzésem" – Na, ki vele!

- Nem!

- Ó dehogynem! Szépen elmondod nekem – a fejemet ráztam válaszképp. Soha nem tudhatják meg a titkomat. Főleg nem ő. Az, akit a legjobban utálok. Aki kibeszélne mindenkinek, az alattomos kis dög.

- Ezt akarod? – majd lejjebb emelte a kezét, benne a hópihével, majd el kezdte lengetni az orrom előtt, én meg csak néztem bambán. Amikor kapcsoltam, gyorsan meglendítettem a kezem, de ő még gyorsabb volt és újra a levegőben volt. Utálom, amikor ezt csinálják velem!

- Add már ide Karolina!

- Azt lesheted!

Nem akarta visszaadni a hópelyhet. Ami átváltoztat Dérkisasszonnyá. És anélkül, tehetetlen voltam. Várjuk csak! Hiszen megvan az első képességem így, ebben a formámban is! A hó fújás. Talán meg tudom győzni, hogy visszaadja, de ha nem használ, muszáj lesz használnom az erőmet! Nincs más választásom.

- Kérem vissza! Ez az én tulajdonom.

- Ki van zárva.

- Ne akard, hogy megtegyem!

- Ugyan mit? Hogy hívod apucit? Ne nevettess már! – itt már beláttam magamnak, hogy nincs más választásom.

- Te akartad – majd a kérlelő arcomat felváltotta egy harcias, ördögi vigyor. Éreztem, hogy hátrál, de nem mutatta ki. Nagy levegőt vettem - most már tényleg nincs visszaút - majd... KIFÚJTAM AZT! A hópelyhek rászálltak, és kis-híján megfagyott. Inkább nem is akartam belegondolni, mekkora büntetést kapok azért, amit csináltam.

- Ááááááá! Mi történik?!? – miközben ,,ledermedt" egy pillanatra, gyorsan elvettem a hópelyhemet. Visszatűztem a ruhámra. Gondolkodás nélkül elfutottam. Nem tudom, mit csináljak. Nem hagyhattam ott. És haza se vihettem. De ha elmondja mindenkinek, hogy mit csináltam? NEM! Bele se gondolhatok. „Elviszem Mirellához és Cipriánhoz. Remélem, ők majd tudnak segíteni." Visszafutottam. Reméltem, hogy még ott lesz. Megkönnyebbültem, mert nem egy centit sem mozdult el. Arca kék volt a hidegtől, haja tiszta fehér volt, teljesen beterítette őt a hó és nagyon vacogott. Már kicsit sajnálni is kezdtem... de megérdemelte! Na, mindegy. Megfogtam a kezét és elrángattam őt az erdőig. Pont, ahogy ő csinálta velem. Egészen odáig futottam és csodák csodájára elbírtam vele. Mondjuk, mert lefagyott egy kicsit... de éreztem, hogy erőlködik, mégsem hagytam. Szerencsére közel van a suli is a Bűvös Erdőhöz. Mikor odaértünk és beljebb hatoltunk, megfordultam és rávetettem egy pillantást.

- M-mégis m-mi ez az egész I-Izabbella?!? – kérdezte tőlem vacogó és ijedt hangon egyszerre

- Túl sokat tudnál, ha elmondanám – valahogyan megértette, amit nehezen hittem el– De tovább kell mennünk – Eléggé csodálkoztam magamon, még sosem hallottam ennyire komolynak magam.

- H-hova é-és mi-miért? M-mit akarsz csi-csinálni? Nem értem... engedj el! H-haza akrok m-m-menni! – kiabálta már a végét

- Azt akarod, hogy újra megtegyem? – elhallgatott és egy kicsit lehajtotta a fejét. Jaj, de nem szeretek így zsarolni... de most muszáj volt. Sajnos. Tovább haladtam vele. Az erdő közepéig. Nem futottam, csak gyorsan sétáltam. Erősen fogtam a karját, nehogy elszökjön. Ki tudja, mit csinálna akkor. Közben mindig azon járt az agyam, hogy vajon tudnak-e segíteni rajta. Nagyon reménykedtem benne. Időközben megérkeztünk a bejárathoz. Kívülről átlagos, belülről modern. Kívülről egy fa, belülről egy lift. Odatettem a szabad kezem a fa törzsére, majd kinyílt egy ajtóféleség. Bementem rajta és Karolinát is behúztam nagy nehezen. Becsukódott az ajtó, beütöttem a kódot (mivel az is van hozzá) és a lift már süllyedt is. Újra kinyílt előttünk az ajtó, és ismét láthattam a varázslatos helyiséget. A megszokott méret, a sötétkék falak.

- Mirella! Ciprián! Kéne egy kis segítség... - kiabáltam, várva, hogy megérkezzenek.

- Á, itt is van. Pont, ahogy minden alkalommal történt.

- Miért? Volt már hasonló helyzet korábban? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel Ciptől

- Igen drágám, majdnem mindig ugyanaz volt az elődeidnél – felelte Miri.

- Óh... „nem gondoltam volna. És nem értem, hogy, hogy lehettek ennyire optimisták. És amennyire nyugodtan kezelték ezt, pedig nem mindennapi hogy az ember különleges képességek során lefújja hóval az egyik legnagyobb ellenségét az átlagos életéből a szeme láttára és már a második napján ekkora hibát követ el. Mekkora balek vagyok." gondoltam magamban, mire elszomorodtam – rájöttem, hogy még itt van Karolina is. Szuper :-/

- Izabella, m-magyarázatot! M-m-m-most r-rögtön! – nem tudtam semmit se kinyögni, kerestem a megfelelő szavakat, de mind hiába. Féltem, hogy még rosszabb lesz, ha elmondom. Cip a segítségemre sietett.

- Az van, hogy te most nagyon álmos vagy... - mutatóujját felemelte, majd elkezdett a szeme előtt körözni, ő pedig követte a szemével – a szemeid lecsukódnak és... ALSZOL! – csettintett egyet miközben kimondta az utolsó szót és a lány elhagyta magát. Ha Cip nem kapta volna el, a földre esett volna. Kicsit arrébb ment, leült törökülésbe, majd valami érthetetlen szöveget kezdett el mormolni a lány fölött. Azt gondoltam, kiolvasztja vagy valami hasonlót csinált. Ezután pedig Mirella felé fordultam.

- Nagyon sa-sajnálom. Tudom, óriási bajt tettem. Már ilyen hamar. Én vagyok a legrosszabb tél királynő. Nem érdemlem meg ezt a hópelyhet – a kitűzőért nyúltam, majd levettem és felé nyújtottam. Fejem féloldalt fordítottam, hogy ne lássam őket, és hogy takarjam a könnyeimet. A szemem sarkából láttam, hogy Mirella felém lép. Becsuktam a szemem. A keze közelített az enyémhez. Elvette. Vagy mégsem? Az ujjaimat befelé hajlította, és rátette a kezét az enyémre. Most már szorítom a hópelyhet a markomban. Nem értettem miért tette, amikor ezt okoztam... felé fordultam válaszokat találni.

- Kedvesem, számítottunk erre és semmi óriási bajtnem csináltál. Sőt, büszkék vagyunk rád, hogy megvédted magad és a kitűzőt. Hihetetlen,hogy ennyire bátor voltál és visszaszerezted. Láttuk mind a ketten. Tudjukmilyen volt veled. Nem csodálkoztunk ezen egy csöppet sem.

Tartsd csak meg nyugodtan. A tiéd, és senki másé. Bebizonyítottad, hogy megérdemled – hogy mivan??? Megbocsát? Ez, ez, ez csodás érzés. Letöröltem a könnyeimet és örömmel visszahelyeztem a helyére a hópelyhemet. Az enyémet! Ismét egy ölelő rohamot kaptam és megöleltem Mirit. Eközben Cip is odajött hozzánk.

- Van egy feladat a számodra – halál komolyan hallgattam, nem akartam semmi ilyesmit újra átélni – Kísérd el őt az erdő széléig és hagyd ott. Néhány perc múlva magához fog térni és azt fogja hinni, hogy nem történt semmi. Ugyanis már nem fog emlékezni erre a kis „incidensre".

- De, de ezt hogy csináltad? Hogyhogy nem fog tudni emlékezni erre?

- Megvannak a titkaink nekünk is – megértettem majd mosolyogtam – Azt fogja tenni amit, mondasz neki. Csak ügyesen! – kihasználhattam volna ezt az alkalmat, hogy bosszút álljak rajta és az eddigi csínytevésein, amit velem űzetett, de az nem én lennék – Karolina, állj fel és kövesd Izabella utasításait! – hihetetlen volt, tényleg fölállt – Most pedig menjetek!

- Rendben. Kövess Karolina!

Utánam jött. A kijárat felé mentünk. Ismét a Bűvös Erdőben voltunk. A suli felé vettem az irányt. Egy lélek sem volt már ott. Vagy órán voltak, vagy otthon, ahol nekem is kéne lennem. De ezt akkor is végig csinálom. Odavezettem arra a helyre, ahol utoljára voltunk. Otthagytam és elbújtam. Fél perc várakozás után magához tért.

- Mit csinálok én még itt? Hány óra? – megnézte az időt velem együtt. Fél kettő múlt három perccel. Ez hihetetlen! Csak három perce csöngettek ki a hatodik óráról? Már megint, pont, mint tegnap. Legközelebb, amikor megyek Mirelláékhoz, megkérdezem, hogy mi ez az egész. Mintha megállítanák az időt, vagy legalábbis lelassítanák. Fura. Visszatekintettem Karolinára, aki már indulni készült haza. Megkönnyebbülten fellélegeztem. Vége van, megoldottam, sikerült! Dolog elfelejtve. Legalábbis remélem.

- Nekem is mennem kéne. De azért nem így... utoljára csak az erdőben tevékenykedett Dérkisasszony. Ezen változtatunk! – kicsit beljebb mentem az erdőben, egy megfelelő fát keresve. Amint megtaláltam, mögé bújtam, körbe néztem, nehogy meglásson valaki, majd megnyomtam a hópelyhet. Éreztem, ahogy a hideg átjárta a testemet. De egy kicsit sem fáztam. Ismét kinyitottam a szemem és a hosszú, fehér ruhámban találtam magam, a maszkom is a helyén volt, minden tökéletesen ugyanaz, mint legutóbb. Felrepültem a fa ágára, ami sokkal jobban ment, mint az előző alkalommal. Most egy ideig nem fogok havat fújni, inkább az igazi havat babrálom meg jobban. Amióta eljöttünk, el kezdett havazni. És még jobban, amikor Karolina magához tért. Valószínűleg a jókedvem miatt havazott olyan szépen. Kihasználtam ezt. Fölemeltem a karjaimat és óvatosan megpróbáltam a havat irányítani. Sikerült! Most pedig havat készítek... megint éreztem a szellőt, ami kicsit csiklandozta a karjaimat. Ismét hó szállt, egyre erősebben, pont, ahogy akartam.

- Próba, pipa! Most jöhet a város – mivel még nem tudtam egyszerre repülni és havat készíteni, inkább csak a háztetőkre szálltam – „Ezt gyorsan elintézem, aztán megyek haza. Már aggódhatnak értem." gondoltam magamban. Kieszeltem egy tervet, ahhoz, hogy hogyan legyen fehérebb a napunk. Így hangzik: megpróbálom, azt, hogy sűrűbben essen a hó. Ehhez létre kell hoznom a havat és „kipréselni" a felhőkből. Próbálom kerülni a feltűnést. Juj, nagyon izgulok.

- Khm, uralkodj magadon! Hiszen te vagy Dérkisasszony, a tél királynője! – próbáltam biztatni magam – Menni fog, menni fog! – már egyre jobban lehet látni az arcomon a mosolyt, és ez erőt adott. Már nem izgultam annyira. „Essünk neki!"

Kiszemeltem egy háztetőt, ami magasan volt, majd rárepültem. Körbenéztem. Alig egy pár fehér folt. Felnéztem az égre. Szép nagy felhők sorakoztak arra várva, hogy kiengedjék magukból a havat. Minden erőmet összeszedtem, majd a felhőkre koncentráltam. Ismét megemeltem karjaimat úgy, hogy fölfelé nézzenek. Összpontosítottam majd szépen lassan lejjebb emeltem őket. A hó szintén hulldogált. Még egyszer megpróbáltam, de ezúttal gyorsabban, erőteljesebben. Amint elvégeztem azt a gyors mozdulatot a karommal föntről lefelé, a hó is olyan sok és nagy pelyhekben hullott, olyan sebesen, hogy két perc alatt már minden fehérlett. Pár utcányival arrébbmentem majd ott is elvégeztem a dolgomat. Kicsit rásegítettem a hó létrehozásával ugyanis „kicsináltam" a felhőket, de ettől eltekintve, jól jött ki a lépés. Leszálltam a földre és már éppen indulni is akartam haza, de letámadott egy riporter legalább három kamerával. Felém nyújtotta a mikrofont és össze-vissza, kérdezett.

- Mondja csak ki maga? Hogy csinálja ezt? Mire képes még? – hátráltam, de azért illedelmesen válaszoltam, amire tudtam.

- Nos, a nevem Dérkisasszony, és havat tudok csinálni, irányítani tudom, fagyasztani is képes vagyok. Én felelek azért, hogy idén is fehér legyen a tél – természetesen még nem ért be ennyivel és még egy csomó, kérdést tett fel, de azokra már nem válaszoltam – Elnézést, de több információval most nem tudok szolgálni – majd fölrepültem a tetőkre és mentem az erdő felé ahol nem találhatnak rám, majd visszaváltoztam.

- És most nyomás haza!

Hazafelé valami okon gondolkoztam, hogy mit is mondhatnék anyáéknak, mert ilyen későn értem csak haza. Végül megérkeztem elfáradva.

- Sziasztok! Bocsi, hogy ilyen későn jöttem haza csak a tanárom lefoglalt.

- Semmi baj kicsim, úgyis csak most készült el az ebéd. És milyen volt a suli?

- A szokásos. Semmi érdekes nem volt – azért, nem mondhatom el mi is történt igazából... milyen lenne az már?

Miközben ebédeltem, anya bekapcsolta a híradót és nem hittem sem a szememnek, se a fülemnek.

- Égi csoda csapott le közénk. Megjelent egy nagyon különleges személy – most átkapcsolták rám a kamerát a tévében

- A nevem Dérkisasszony, és havat tudok csinálni, irányítani tudom, fagyasztani is képes vagyok. Én felelek azért, hogy idén is fehér legyen a tél.

- Nos, ahogy azt hallhatták, nem hazudott Dérkisasszony, ugyanis városunk fehérségbe borult. Még nem volt ennyire fehér a tél eleje. Ő tényleg csodákra képes – anya végre megszólalt

- Hát ez csodálatos nem?

- Igeeen! Majd megyünk hóembert építeni? Légyszi légyszi lééégysziii!!! – kérlelte anyát Lora majd beadta a derekát.

- Rendben, majd ebéd után mehettek!

- Köszi! – és olyan gyorsan kezdett el enni a hugim, mint még soha.

Megebédeltünk, felöltöztünk és a Bűvös Erdőbe mentünk, a búvóhelyünkre, amit még mindig annyira szeretünk. Ott kezdtük el építeni a hóemberünket. Még mindig havazott és a friss hó a legjobb. A legalsó testrészével megvagyunk, arra gondoltam, hógolyózhatnánk egyet. Stikában gyúrtam egy hógolyót és Lora felé hajítottam.

- Hé! Nem éri! – majd ő is gyúrt egyet és nekem dobta. Ahhoz képest, hogy öt éves, elég jól tud célozni és dobni.

Tíz perc hógolyózás után megegyeztünk egy döntetlenben, visszatértünk a hóemberhez. Végül elkészült és nagyon cuki lett. Hazamentünk, levettük a vizes kabátunkat, csizmánkat, kesztyűinket és mentünk a szobánkba.

Elgondolkoztam a történteken, meg a híradón, Karolinán és a többi fura dolgon. Mivel ma nem volt házi, arra gondoltam, hogy pihentetem az agyam. Miután jót pihentem, kinéztem az ablakomon és minden csupa fehér volt. „Most már azért ennyi elég." Gyorsan átváltoztam, majd hó-szünetet csináltam. Megnyomtam még egyszer a hópelyhemet majd ismét Izabella lettem. Ez a keddi nap is eltelt. Már csak egy iskolanap és téli szünet! Hurrá! És akkor többet fognak hallani Dérkisasszony felől.  : )

Nos, ennyi mára...

Puszi: Miraculili <3

Miraculous mindörökké!