Csak ültem a lánymosdóban a földön. Már nem sírtam, de nem is gondolkodtam. Csak ültem, és néztem magam elé.

Egyszer csak megszólalt a nap utolsó csengőszója, de én nem akartam kicsúfolva lenni, hisz jól tudtam, hogy Emmáék mindenkinek elmondták azt, ami az előbb történt. Megkíméltem magam a kínos pillanatoktól, és megvártam, amíg mindenki elhagyta az iskolát. Kis idő múlva, rezgett a telefonom a zsebemben. Apa írt üzenetet: 

"Hol vagy, kicsim? Aria és Martin már az autóban vannak."

Mi a fenét keres Martin az autónkban? Nincs kedvem a közelében lenni.- gondoltam, és egy rövid üzenetet írtam apának:

"Azonnal ott leszek."

Lassan felálltam a hideg földről, kimentem a mosdóból, elvettem a cuccaimat, és baktattam egymagamban az üres folyósón, egyenesen az autónkhoz.

Útközben rápillantottam egy szürke autóra. Két személy ült benne, mindketten engem bámultak. Kis idő múlva jöttem rá, hogy a két személy nem volt más, mint Emily és Brock... az én Brockom...

Szóval Emily mégsem hazudott nekem.. mélyet lélegeztem, a szemem lehunytam, és próbáltam feltűnés nélkül továbbhaladni. Nem tudom, mennyire sikerült, hisz megláttam, amint Brock erőteljes csókot nyom Emily ajkaira.

De egy dologban biztos voltam: az én csókjaim szeretetteljesek és gyöngédek voltak, míg Emilyé kemény és vágyakkal teli.

Egy adott pillanatban elkaptam Brock tekintetét, aki bűnbánóan nézett rám. Mintha el akarná nyomni Emilyt magától. Viszont haragudtam rá, látni sem bírtam. Egyszerűen csak elfordítottam a fejem, mint akit nem érdekel a dolog.

Mögöttem hallottam Emily idegesítő nevetését, miután Brock a nevemen szólított. Természetesen, nem fordultam meg, csak folytattam utamat apám autója fele. Óvatosan kinyitottam a Range Rover-ünk ajtaját, bepattantam. Megint hamis mosoly csillogott arcomon, amint apámra néztem, és bekapcsoltam a biztonsági övemet. Mintha mindenki magyarázatot várt volna tőlem, amiért késtem.

Az út nagy részén mindenki csendben volt, viszont hírtelen kitört belőlem a következő mondat: 

-Mi a f@szért ül Martin ebben a rohadt autóban? -apám a szeme sarkából rámnézett, majd idegesen nézte tovább az utat.

-Mivan? -sipítottam.

-Ne légy udraviatlan, Bella! -szólt rám apa. 

-Én csak meg akartam tudni, miért van itt Martin, nem akkora bűn ez. Mindig velünk van, bárhová is megyünk. Kezd már elegem lenni a folytonos jelenlétéből.- válaszoltam határozottan, nem zavartatva magam amiatt, hogy Martin is az autóban ült.

-Bella, szívesen látjuk bárhol és bármikor Martint.- elemte fel a hangját apa.

-Jó, ez rendben van. Én csak tudni szeretném, miért lóg mindig rajtunk. Végülis, az az én házam is, ahová minden nap beteszi a lábát.

-Bella! -apa hangja tele volt haraggal, de nem tudtam abbahagyni.

-Jaj, apa. Te is tudod, hogy mindig nálunk van. Csak szabad tudnom, hogy miért.

-Bella! - szólt rám a húgom a hátsó ülésről, miközben halványan elmosolyodtam.

-Mivan?? Tényleg érdekel, hogy miért van mindig a nyakunkon.

-Sokszor csodálkozom, hogy egyes személyek mennyire féltékenyek tudnak lenni.- mondta, és megfogta Martin kezét.

-Hogy mit mondtál? - kérdeztem, miközben hátrafordultam az ülésen. - Mit mondtál?- kérdeztem, ezúttal hangosabban.

-Ugyan. Csak nézz magadra. Tisztán látszik, mennyire féltékeny vagy, mert nekem van valaki az életemben, aki szeret, neked pedig nincs. Amitől te és Brock nem lehettek együtt, attól Martin meg én tökéletesen megvagyunk.

-Ne vonj engem és Brockot egy beszélgetésbe, Aria! - mondtam, és azt kívántam, bárcsak ne lennénk ebben az autóban, hogy jól megtéphessem világos haját.

-Miért? Fáj az igazság, mi?- kérdezett vissza nagyképűen.

-Mit akar ez jelenteni? 

-Azt akarja ez jelenteni, hogy mi Martinnal meg tudjuk oldani a dolgainkat. Nem úgy, mint te Brockkal. Nem mered neki elmondani, hogy fülig szerelmes vagy belé, hisz te mindig elfutsz a problémák elől, nem mered felvállalni a saját érzéseidet.

-Pontosan, mint te és anya régen.

-Tessék? -sikította Aria.

-A mi anyánk meghalt, Aria. Ő HALOTT. Viszont te úgy teszel, mintha nem érdekelne. Sőt, egyre jobban kezdem azt hinni, hogy nem csak úgy teszel, hanem egyáltalán nem is érdekel.

-Lehet úgy teszek, mintha nem érdekelne, de az igazság az, hogy talán túlságosan is érdekel. És én ezt muszáj elrejtsem.- amint ezt kimondta, elengedte Martin kezét, kiugrott az autóból, és egyenesen a házba szaladt.

Az autóban csend uralkodott el. Senki nem szólt egy szót sem, mindenki csak nézett maga elé.

-Apa, én...

-Nem, Bella! - vágott a szavamba apám - Nem akarom hallani. Hogy lehetsz ilyen érzéketlen? Azt feltételezted a húgodról, hogy nem érdekli őt anyátok halála. Tényleg ennyire nem érdekelnek más emberek érzései?

-De... 

-Semmi de.- vágott megint a szavamba - kicsit el kéne gondolkodj a viselkedéseden.- túrt szürkés hajába.

-Nem fogom visszaszívni, amit mondtam. Igenis jogosnak látom, hogy kinyílvánítsam véleményemet.

-Nem is kértem, hogy visszaszívd.

-Mire kérsz akkor?- néztem rá kérdőn.

-Csak... kérj bocsánatot...

-NEM.- ráztam meg a fejem - nem fogok bocsánatot kérni csak azért, mert kinyilvánítottam a véleményemet. Nem, apa. Ne haragudj, de nem.-jelentettem ki határozottan, majd kivettem a csomagtartóból a táskámat, aztán bementem a házba.

Martin előttem beért. Lepakoltam a cuccaimat, majd Aria szobája ajtója elé mentem. Az ajtó zárva volt, de tompán hallottam, ahogy Martinnal beszélgettek. 

Berohantam a szobámba, bevágtam, majd bezártam az ajtót. Levetettem magam az ágyra, és elgondolkodtam a napomról. Szörnyű volt.Torkom szakadtából  ordítani tudtam volna, olyan hangosan sírni, ahogy csak lehet. Aztán egyszer mégis kitört belőlem a zokogás. És valóban olyan hangosan ordítottam, ahogyan csak lehetett. 

És, hogy ezt mégrosszabbá tegyem, arra gondoltam, hogy egy olyan személy távozott az életemből, aki mindennél fontosabb volt számomra.