Jinyoung: Végignézek a félig már üres szobán. Egyik felében dobozok, másikban a poros íróasztal, a francia ágy, két oldalán egy egy éjjeliszekrénnyel. Még kint van a közös képünk. Az asztalhoz lépek, kezembe fogva a rózsaszín keretes fotót. Egy meleg, tavaszi nap volt. Virágos ruhát, és egy üde színű kalapot viselt, utóbbit azért, hogy még a korai napsugaraktól is megvédje tejfehér bőrét. Alapvetően hamar barnult volna, így mindig nagyon odafigyelt rá, hogy ez ne történhessen meg. Akkoriban mondta azt is, én vagyok az életében az első férfi, akit bármikor szívesen megajándékozna egy kisgyermekkel. Elszoruló szívvel teszem a képet a többi közé, a dobozba, amit egy ideig azt hiszem nem fogok tudni kinyitni. Meghasadna a szívem. 
Mivel az autóval tíz perc múlva itt vannak értem, iparkodnom kell. Gyorsan még elteszem a kint maradt holmijaimat, amikhez eddig még nem volt lélekerőm hozzáérni, majd nagyot sóhajtva nézek végig a lakáson. Kiürült, de még így is minden rá emlékeztet. A hűtő, ami nemrég még tele volt hűtőmágnessel, mert akárhol jártunk, hozni kellett egyet, hogy ha majd öreg korunkban végignézünk rajta, láthassuk mennyi helyen jártunk. Öreg kor. Megdörzsölöm szemeimet, majd a csaphoz hajolva kortyolok egy kis vizet. Ekkor szólal meg a telefonom. Megérkeztek.

Jaebum: Átveszem a pilóta oktatói kártyámat, majd szem magasságba emelem, hogy jobban szemügyre vegyem. Egy apró szusszantással teszem végül zsebre, és indulok vissza a parkolóba, ahol beszállok a terepjárómba, aminek hátsó ülései már előre le vannak hajtva. Nem tudom, hogy mennyi cucca van Jinyoungnak, de úgy hiszem, kelleni fog a hely. Bár Mark is azt mondta, hogy jönnek segíteni, nem tudom, hogy ez az ő esetében mennyire elhihető információ. Benyomom a rádiót, miközben beindítom a motort, és elindulok a megadott címre. Nem is tudom, hogy mikor jártam ott utoljára. Elég régen... A repülőtértől nagyjából fél óra az út, bár most, hogy kora reggeli csúcsforgalom van, lesz egy óra is. Mikor végre átszenvedem magam a városon, leparkolok a nagy, régi építésű panelház tövében, és kiszállok, hogy felcsöngessek a lakásba.

Jinyoung: Mark hív, hogy még csak nemrég indult el, úgyhogy legalább egy negyed óra, húsz perc amíg ideér a kocsival. Megköszönöm, hogy informált, majd le is teszem, mikor megszólal az ajtócsengőm. Biztosan Jaebum az. Azonnal megnyomom az kapunyitó gombot, hogy feljöhessen. Ketten fogunk pakolni. Élvezet lesz minden egyes körnél be-ki zárogatni a lakásomat. Mikor felér a lakásba látom arcán, hogy legszívesebben magához rántana, hogy megöleljen, de még győzködi magát vajon mi segítene, és mi ártana jobban. Remélem nem festek azért annyira szánalmasan, mint ahogy érzem magamat. - Már mindent összepakoltam. - intek a háló felé, ahol a dobozok többsége található. - Mark hívott, hogy minimum tizenöt perc még, mire ideérnek. - teszem még hozzá, régóta először nézve szemébe. Igazából akárkiébe.

Jaebum: Az a töménytelen fájdalom és keserűség! Soha életemben nem láttam Jinyoungot ennyire meggyötörtnek. Pedig ismerem már, mióta az eszemet tudom. Nagyon szeretném magamhoz szorítani, és csak tartani, amíg újra nem látom szemében a megszokott ragyogást, de azt hiszem ennek még nincs itt az ideje. - Pakolok addig, te csak maradj, hogy ne kelljen szenvedni az ajtóval folyton. - mosolyodom el halványan, miközben fel is kapom az első két nagy dobozt, el is indulva vissza a kocsimhoz. Remélem, hogy Mark lassan tényleg ideér, mert amennyit eddig láttam a lakásból, nagyon nem lesz elég csak az én autóm.

Jinyoung: Kicsit bánom, hogy nem tudok segíteni pakolni a saját holmijaimat, de így tényleg egyszerűbb lesz, illetve Jaebum izmosabb is nálam, így érthető egy bizonyos szempontból, hogy nem én rohangálok föl le a lépcsőházban. Oké, lift az van. Mark végül tényleg megérkezik (Jackson társaságában) 14 perccel az után, hogy hívott. Velük együtt aztán sokkal hamarabb sikerül is befejezni a kacataim leszállítását a kocsikba. Gondolkodtam azon, hogy mi legyen ezzel a lakással. Mivel nem örökre költözök Jaebumhoz, nem tartottam először épelméjű megoldásnak az eladását, vagy kiadását, ám most, hogy érzem, tisztában vagyok azzal, hogy képtelen lennék még egy éjszakát ott tölteni, vagy legalábbis aludni biztosan nem tudnék, erősen elgondolkozom rajta. De vajon nem akarnék visszajönni ide néha? Nem hiányozna a lakás? Elvégre ez az egy ami megmaradt, és... Kettős érzések viaskodnak bennem. Így nem tudok még dönteni.

Jaebum: Miután minden cuccot lehordunk, érzem, hogy az összes izmom feszül és ég. Azt hiszem egy hétig nem leszek képes értelmesen megmozdulni. De most az a fontos, hogy már úton vagyunk a lakásom felé, ahol remélhetőleg Jinyoungnak sokkal jobb lesz, mint egy emlékekkel teli lakásban. - Szerintem ne add el a lakást. - szólalok meg, mire olyan rémülten kapja felém a fejét, mintha a gondolataiban olvastam volna. - Ha egyszer túl leszel rajta, és el akarsz majd költözni tőlem, jól fog jönni, hogy van. Egy biztos pont. Mostanság a lakás nagy érték, okosabb, ha megtartod. - magyarázom, nem nézve rá.

Jinyoung: Hümmögök egyet válaszként. Hihetetlen, hogy felhozta a lakás-témát, mikor éppen ezen gondolkoztam! Csak nem ki is mondtam valamit? Csak nem, annyira nem ment még el az eszem, ha el is bambultam talán kicsit. Egész úton nem szólalok meg, bámulok ki az ablakon. Szeretek utazni. Szerettem. Eddig. Előrehajolva kapcsolom be a rádiót, majd halkra állítva, szemeimet lehunyva hallgatom az egymás után leadott dallamokat. Azt hiszem elszundíthatok, mert olyan dolgok kezdenek történni, amiket már egyszer átéltem. Ismerős, de amíg fel nem ébredek arra, hogy valaki rázza a vállamat, nem jövök erre rá. Jaebum már leparkolt, de a motor még jár. Vékonyan metszett szemeit aggódva húzza össze, ahogy arcomat figyelni. "Minden rendben?" - kérdezi. - Beszéltem? - kérdezek vissza, ő arcát figyelve. Nem akarom, hogy értem kelljen aggódnia folyamatosan.

Jaebum: Megrázom fejem Jinyoung kérdésére. Nem akarom, hogy még rosszabbul érezze magát azért, mert beszél is álmában, így egyből tudom, hogy rémálma volt. Elméletileg külön szobát akartam neki adni, mert van egy teljesen fölösleges szobám, amit csak dobozok tárolására használok. Ezt ki is ürítettem neki, és terveztem, hogy veszek oda egy ágyat, mivel francia ágy nem férne be, de egy személyes ágyam nincs. Most azonban más ötletem támad. - Figyelj csak, arra gondoltam, hogy aludhatnál az én szobámban. Tudod, régen is mindig együtt aludtunk. - vigyorgok rá, hogy ne tudjon nemet mondani az ajánlatra. - Persze a kisebbik szoba a tied lenne, oda berendezkedhetnél, meg átvinném oda az íróasztalom, amit úgysem használok soha, csak szemét gyűjtésre. És akkor lenne egy külön kis dolgozó szobád, ahol szerkeszthetnéd a magazinod, meg ilyenek. - pislogok rá teljesen ártatlanul és cukin. Remélem bele megy a tervbe.

Jinyoung: - Óh, köszi. - bólintok meglepetten. Nem gondoltam volna, hogy még az íróasztalát is nekem fogja adni. - Engem nem zavar, hogy együtt alszunk, de te biztos vagy benne, hogy jó lesz ez így neked? - kérdezek rá kételkedve. Honnan tudta, hogy rosszat álmodtam? Nem fogom éjszakánként is felébreszteni? Lehet csak az arcomon látta... - Úgysem nagyon szeretek egyedül aludni. - vonok végül vállat rámosolyogva.

Jaebum: Magamban kis örömtáncot járok, amiért elfogadta az ajánlatomat. Remélem, ha velem alszik majd, fokozatosan elmúlnak a rémálmai. - Remek! - bólintok elégedetten, kipattanva a kocsiból, ugyanis Mark és Jackson már türelmetlenül várnak minket az utcán, befelé nézve a kocsimba, hogy mi a fenét szarakodunk már ennyit. - Máris megyek nyitni a lakást! - pattanok ki, felkapva egy bőröndöt is, úgy indulva el a lakásom felé, hogy kinyissam azt. Ismételten Jinyoung marad a lakásban, hogy el tudja pakolni a már felvitt cuccokat, és őrizze a lakást, amíg mi föl-le futkosunk a lépcsőházban, mint három mérgezett egér.

Jinyoung: Kezdem magam hercegnőnek érezni, így, hogy megint úgy jött össze, hogy egy dekát nem kell felhoznom. Az is igaz, hogy amíg feljöttem, felhoztam egy csomagot, de annyi. A srácok igen hamar felhordják a csomagjaimat, már csak a kipakolást kell majd befejezzem. Nem akarom, hogy Jaebum lakásában én okozzam a kupit (bar ez előbb-utóbb így lesz, ha nem figyelek eléggé, barátomat ismerve), egyszóval még ma el akarok mindent tenni a helyére. Remélem tényleg ki fogunk jönni, és nem fogom zavarni a jelenlétemmel. Meg... Remélem nekem sem lesz furcsa megint ennyi időt tölteni vele.

Jaebum: Nem tudom még, hogy jó ötlet volt-e ez az egy ágyban alvás dolog, de ha már azért harcoltam ki, hogy hozzám költözzön, hogy jobban legyen, akkor mindent meg is fogok tenni ennek érdekében. A szituáció tényleg nem lesz új, hiszen az egész gimis időszakot kb egymásnál töltöttük, és mindig egy ágyban aludtunk, csupán az utóbbi pár évben, amióta kevesebbet találkoztunk, nem volt ilyenre lehetőség. Mivel ma Jackson is költözik Markhoz, nincs arra időnk, hogy neki lássunk kipakolni, ugyanis megígértük, ha ők segítenek nekünk, akkor mi is nekik.

Jinyoung: Amint felhordták a cuccaimat, azonnal megyünk is tovább Jackson cuccaiért, hogy Markhoz szállítsuk őket. Furcsa párosítás. Igazából majdnem tökéletesen összeillenének (mint lakótársak) ha nem ismerném annyira jól mindkettejüket. Hiába Mark az egyik legjobb barátom, mégis Jacksont féltem jobban. Amilyen kis idétlen, még képes, és komolyan veszi Mark minden szavát. Pedig nem szabad. Mark hangulata éppen olyan kicsapongó, mint az életmódja. Még ha jó ember is, és alapvetően nem állna szándékában bántani senkit, ha belehabarodik, miközben Mark nem fog összejönni egy fiúval (ahogyan ezt már sokszor kifejtette a jelöltek mindegyikének); csak remélni tudom, hogy minden rendben megy majd köztük is. Hamar megérkezünk Jackson régi lakásához. Most Jacks marad a lakásban, és én segítek pakolni. Asszem fogok tudni aludni, legalább ma este... Mikor felajánlottam a segítséget, megfeledkeztem arról, hogy Jacksonnak konditerme van, így tele van a táskája súlyzókkal.

Jaebum: Legszívesebben Jackson helyett én maradnék fent a lakásban, annyira fájnak már az izmaim, de nem akarok gyengének tűnni, úgyhogy tisztességesen segítek neki pakolni. Szerencsétlen srácot kitették az albérletéből, és a köcsög főbérlő adott neki egy hetet, hogy találjon másik helyet. Ilyenkor szerencse, hogy a barátod egy kőgazdag kis amcsi srác, aki egyből felajánlotta kis kastélya egyik szobáját. Mark lakása alapvetően akkora, hogy az én lakásom vagy háromszor elférne benne. Mondjuk azt el nem tudom képzelni, hogyan fognak kijönni egymással, de remélem nem lesz gáz.

Mark: Nem vagyok hozzászokva, hogy ennyit pakolásszak. Már Jinyoung kismillió ruhás bőröndje és doboza után kifáradok, hát még mikor a leendő lakótársam, Mr. Izomisten Puppy Wang bőröndjeit, és ezer kilós súlyzóit. Jinyoungot nem fogom érte cseszegetni, mert anélkül is rottyon van, de Jacksont... Amint az utolsó bőröndjét is felhoztuk a lakásomra, nem foglalkozva azzal, hogy a srácok is látják, megpaskolva fenekét hajolok füléhez, hogy belesúgja. - Remélem tudod, hogy ezért kétszer annyit kell dolgozz rajtam. Úgyis eleget pihentél. - kacsintok rá vigyorogva. Oké, hogy én ajánlottam fel, hogy maradhat ő a lakásban amíg felhordjuk a cuccokat, hogy addig pakolászhasson, de nem számít. Úgysem fog ellenkezni.

Jackson: Tudtam, amikor beleegyeztem abba, hogy Markhoz költözzek, hogy ez egy megállapodással jár. Méghozzá azzal, hogy amíg nála lakok, amikor ő úgy akarja, lefekszem vele. Minden kötelezettség és érzelem nélkül. Belementem. Azért, mert kellett egy hely, ahol lakhatok. Meg azért is, mert Mark jó barátom, kedvelem, és jól is néz ki. Oké, hogy nem akar tőlem komolyan semmit, de legalább nem olyan srác, akitől undorodnék. Lehet, hogy mások szerint hülyeséget csináltam, de szerintem így, hogy csak a rezsibe kell befizetnem, de alapvetően ingyen élek a nyakán, nagyon is jó üzlet volt. Hálásan köszönöm meg a srácoknak, amiért segítettek, majd mikor Mark a fülembe súg, elpirulva kezdek kuncogni. Jinyoung kérdőn felvonja szemöldökét, de nem szól semmit. Felnőttek vagyunk, nem fog kioktatni minket az életünkről. Még egyszer elköszönünk mindenkitől, majd Mark felé fordulok, mikor már csak ketten vagyunk. - Előbb ne együnk valamit? Én egészen megéheztem a sok pakolástól! - simogatom meg teljesen lapos, izmos hasam.

Mark: - Mondanám, hogy ha éhes vagy kezdhetsz a szopással... - nevetek. - De, persze én sem most azonnal gondoltam. - veregetem hátba, közben hasára simuló fölsőjét figyelem. Piszok jó teste van. Nem vagyok meleg, talán bi. Éppen ezért is tűnt kényelmes megoldásnak magam mellé költöztetni Jacksont. (A baráti gesztust leszámítva.)

Jackson: Nagyot nyelek a szopás gondolatára. Egyszer, egy elég durva bulin összegabalyodtunk Markkal, de abból nem sokra emlékszem, mert rengeteg alkohol volt bennem. Arra viszont határozottan, hogy másnap reggel a merev pénisze érintésére ébredtem fel, ahogy combomnak feszül. Ezt azóta is nehezen felejtettem el, így szinte most egyből, égetően agyamba villan. - A-akkor rendelünk valamit? - makogom, elcsukló hangon, miközben igyekszem nem azon kattogni magamban, hogy vacsora után milyen élményben lesz részem. Valójában... Mark több, mint jó pasi. Iszonyatosan szép. Persze nem lányosan. Olyan... megmagyarázhatatlanul. Mikor vigyorog, azt hinné az ember, hogy csupa vattacukor, és bűbáj. Csak egy óra társalgás után bukik ki, hogy valójában mekkora badass.

Mark: Jackson egyre nagyobb zavarban van tőlem, így barátságosan hátba veregetem. - Ugyan haver. - vigyorgok rá, kipirult arcába csípve. - Ne legyél ennyire zavarban, mert a végén még azt fogom hinni, már most belém zúgtál. Az pedig nem volt benne a megállapodásunkban. - kacsintok rá. - Na gyere, keressünk valami jó kis amcsi kaját a neten, hátha nem baszták el a szorgos kis koreaiak. - indulok el a szobám felé, ahol a laptopomat tartom. Mióta itt élek folyton csak azt hallom, ne egyek olyan sósan és fűszeresen, mert árt az egészségnek. Tény, hogy azóta öt kilót leadtam mindenféle diéta nélkül.

Jackson: Nem mondom, hogy nem leszek jobban zavarban Mark viselkedésétől. Hiába vagyunk régóta jóban, még sosem töltöttünk együtt úgy egy éjszakát sem, mint lakótársak, fogalmam sincs, hogyan fogunk tudni együtt élni. Minden esetre remélem, hogy jól meg leszünk. Miután Mark kiválasztotta, hogy mit akar enni, én fintorogva keresek magamnak, valami mást. Mint személyi edző, nem tehetem meg, hogy ilyesmiket egyek. Sajnos a sok só és zsír alapvetően tabu nálam. Mark persze arra húzza az orrát, amit végül én választok, de azért leadjuk a rendelésünket, majd várjuk, hogy a kaják megérkezzenek. Közben bekapcsoljuk a hatalmas TV-t, és kapcsolgatni kezdünk az adók között valami nézhető műsor után.

Mark: Most veszem csak észre mennyire különbözünk mi ketten Jacksonnal. Borzasztóan. Azon majdnem összeveszünk, hogy mit nézzünk. Végül egy poénos tv műsornál maradunk, ahol különböző feladatokat kell csinálnia sztároknak. Aztán átkapcsolok egy amerikai tv csatornára, ahol végül egy hasonló felépítésű műsort kezdünk el nézni, mindössze annyi különbséggel, hogy nem koreai sztárokkal. Jackson is igazán jól beszél angolul, úgyhogy ebből a szempontból semmi akadálya a vágyaimnak. Aztán megunom a tv-zést, és random kikapcsolom azt. - Sonnie-yah... Unatkozom. - pillantok rá nagyot sóhajtva, kivételesen igyekezve cukinak tűnni. Nem akarok megint ráparancsolni, hogy szopjon le, mert amilyen zavarba jött legutóbb is, hacsak nem Ő az, aki felajánlja, soha nem fog megtörténni. Azt reméltem, ha már fasziról van szó, nem fogjuk ezt játszani. Hogy zavarba jön. Elvégre... Ez neki nem lehet furcsa, hozzá van szokva, hogy szopjon, ha már meleg, nem?

Jackson: Mark nyafogó, cuki hangjának nagyon nehéz ellenállni, és ha ahhoz a trükkhöz folyamodik, hogy ezt az oldalát bevesse, biztos lehet benne az ember, hogy nagyon akar valamit. Rápillantok, ahogy szétterpesztett lábakkal, végtelenül kényelmesen döglik mellettem, és ahogy észre veszem, hogy egyik kezével belső combját simogatja lustán, rögtön rájövök, mit akar. Öntudatlanul nyalom meg szám szélét, mire szemei vadállatként villannak meg. Tudja, hogy tudom, már nem lenne értelme eljátszani, hogy nem. Hát megadom neki, amit akar. - Leszopjalak?

Mark: - Óh, igen! - Csapom össze kezeimet reflexből. Talán nem kellett volna ilyen heves reakció, de egyszerűen csak úgy előtört a torkomból. Legalább hallhatja mennyire kívánom. - Úgy értem borzasztóan jól esne, gondolatolvasó vagy. - billentem oldalra fejem bűbájosan, felállva a kanapéról, hogy ledobja melegítőalsómat, majd visszahelyezkedjek alsógatyában.

Jackson: Aprót kuncogok heves reakcióján, de hát mégis mit vártam? Markról van szó, aki mindig megkapja, amit akar. Nézem, ahogy visszaül a helyére, most persze azért élénkebben kihúzva magát, csillogó szemekkel várva, hogy neki kezdjek kényeztetésének. A szopás nem tartozik a kedvenc dolgaim közé, nagyon kevés embernek szoktam megtenni, de Mark kivétel. Apró szusszanással döccenek térdel a földre, majd elé helyezkedem, kicsit nagyobb terpeszbe tolva lábait, hogy kényelmesebben elférjek, aztán alsónadrágján keresztül finoman simogatni kezdem, hogy felizgassam. Már most érzem, hogy nincs teljesen nyugalmi állapotban, de ahogy dolgozik rajta tenyerem, egyre keményebb és nagyobb lesz. Sajnos a méreteire fájdalmasan jól emlékeztem...

Mark: Lehunyva szemeimet sóhajtok fel, és nyúlok tarkójához. Mikor aztán letolja boxeremet, és elővéve szájába fogad, előrerándul csípőm. Ez isteni. istenien gyakorlott és huncut szája van a gyereknek. Azt hiszem igen jól jártam vele.

Jackson: Élvezettel kényeztetem tovább számmal, mikor meghallom önkéntelen, jóleső nyögéseit. Szeretem, ha valaki őszintén értékeli, amit érte teszek. Bár sosem szoktam hagyni, hogy a számba élvezzenek, kezdem érezni, hogy ezt Marknál nehéz lesz megtenni, ugyanis egyre erősebben tarja ágyékánál fejemet. Ha el akar rántani, mikor elélvezne, elég durvának kell majd lennem. Mikor az első keserűbb csöppöt megérzem nyelvemen, már tudom, valamit ki kell találnom, hogy el tudjak menekülni élvezete elől. Mark szerencsére mostanra teljes révületbe esett, ahogy ő is érzi, közeledik az orgazmusa, így végül enged a szorításon, így elhúzva fejemet, kezemmel sikerül átlendítenem a gyönyör határán.

Mark: Ahogy egyre inkább feszül alhasam, miközben elgyengülten tartom fejét, míg végül a karjára kell fognom, mire kiereszt szájából. Egyszer kétszer még megrándul egész altestem, mielőtt végre magamra tudok élvezni. Kéjesen sóhajtozva simítok végig magamon, illetve félig csuklóján, ahogy még kezében tart. - Jackson... - sóhajtom, még nem egészen józanul, homályos szemekkel az élvezettől, ami még mindig fogva tart - Csókolj meg! - hagyom nyitva számat. Egy mocskos nyelves csók az amire vágyok most, meg arra, hogy ezt követően rám üljön. Ezt majd meglátjuk menni fog-e neki egyik pillanatról a másikra.

Jackson: Megdöbbenek rajta, mikor azt kéri, csókoljam meg. Valahogy... valahogy nekem a csók már túl intim. Túl meghitt. Abba vannak érzelmek. Mivel továbbra sem nyitja ki szemét, csak vár, félig nyitott szájjal, felállok lábai közül, majd fölé hajolva, alsó ajkára csókolok, de csak éppen hogy. Mielőtt szerencsére felfoghatná, hogy nem leszek hajlandó megcsókolni, csöngetnek az ajtónál, én pedig kirohanok, hogy átvegyem a rendelt kajáinkat. Azt hiszem nehezebb lesz eleget tenni az egyességünknek, mint gondoltam.

Jaebum: Mire visszaérünk Markéktól, jócskán későre jár. Jinyoung nagyon el van merülve a gondolataiban, nem szeretném kizökkenteni, azonban én éhes vagyok, így megkérdezem tőle, kér-e ő is enni. Halványan elmosolyodva bólint. Fogadni mernék, hogy nem is reggelizett! Egyből a konyhába megyek, miután levettem kabátomat meg cipőmet, és neki látok összeütni valamit. Mivel nincs kedvem nagy főzőcskézéshez, a kimchis omlett mellett döntök. Közben szólok Jinyoungnak, hogy keresse elő az alvós cuccait, hogy vacsora után egyből ágyba tudjunk bújni. Ágyba bújni... ez kissé más értelemben szerepelt eddig a szótáramban, de lévén, hogy Jinyoung hetero, biztosan nem lesz köztünk semmi. Nem is lehetne. És ez így van rendjén. Én csak a legjobb barátja vagyok, aki segíteni fog neki átvészelni egy nehéz időszakot.

Jinyoung: Hallgatva Jaebumra, azonnal bemegyek a hálószobájába, behúzva magammal az egyik ruhás bőröndömet. Úgy emlékszem ebbe tettem el a pizsamáimat is. Ahogy kinyitom, máris megtalálom az éjszakai öltözékemet, amit ki is rakok az ágyra. Aztán a kis cipzáros zsebbe nyúlok, hátha oda rejtettem el a fogkefémet, de nem. Egy apró díszdoboz akad a kezembe. Nagyon jól tudom mi van benne, így ki sem nyitva dobom vissza, hogy felpattanva a bőrönd mellől nézzek szét a szobában. Valamivel el kell tereljem a figyelmemet. Ekkor esik pillantásom Jaebum szekrényére, ahol pár díjat, vagy kitüntetést helyezett el, illetve az ajtó melletti komód fölötti, bekeretezett képre. Egy repülőgép, ahogy suhan a lemenő, vöröslő égbolton. Érzem, hogy szédülni kezdek. Nem. Én ezzel a képpel képtelen leszek egy szobában aludni. Létezni. Lélegezni. Felkapva a pizsamám megyek ki Jaebumhoz a konyhába. - Jaebum, meggondoltam magamat, nem alszom abban a szobában veled. Nem akarok! - lélegzek mélyeket, hogy lenyugtassam magamat kicsit.

Jaebum: Már éppen kitettem a tányérra a második adag omlettet, amikor Jinyoung beviharzik, és egyből tudom, hogy baj van. - Jinyoungie, mi történt? - lépek elé, rámarkolva vállaira, ezzel kényszerítve, hogy szemembe nézzen. Szemei egyből könnybe lábadnak, próbálja elfordítani fejét. Nem erőltetem tovább, elengedem, és ő egyből a kis szobába fut. Nagyot nyelek. Nem értem, miért gondolta meg magát. Bemegyek a szobámba, hátha rájövök. A bőröndje nyitva áll a szobám közepén, a ruhák tetején egy kis doboz. Csak sejtem, mi lehet az. Jinyoung kezén a temetés óta nem láttam a jegygyűrűjét... Aztán a falamra téved a tekintetem, és megvilágosodásként hasít belém a felismerés. Felszisszenve lépek egyik kedvenc képemhez, viszonylag óvatosan szedve le a falról, és rejtve a szekrényembe. Majd a kis szobához kullogok, halkan bekopogva. - Jinyoungie... eltettem. Szeretném, ha velem aludnál. - mondom csöndesen, csak remélve, hogy hallja szavaimat.

Jinyoung: Utálom ennyire szánalmasan gyengének mutatni magamat előtte. Régen még nem voltam ilyen. Mielőtt még a baleset történt volna... Nagy levegőt veszek, és megtörlöm az arcomat. Hallgatózok egy kicsit az ajtóban, hogy vajon itt ácsorog-e még, de mikor nem hallok semmit, kinyitom az ajtót. El akarok menni a mosdóba, hogy megmossam az arcomat, hogy kevésbé legyen majd látható, hogy máris sírtam. Azonban nem figyeltem elég jól, mert Im Jaebum még mindig az ajtóm előtt strázsál, így ahogy lehajtott fejjel kikullogok a szobából, egyenesen neki is sétálok feszes mellkasának. Igyekszem kikerülni, de most nem úszom meg ölelés nélkül. Érzem, ahogy remegni kezdek a visszafojtott sírástól. - Engedj, kérlek. - suttogom alig hallhatóan. - Az istenért Jabum, így is annyira...! - elcsuklik a hangom, és bár egy erőtlen csapást sikerül mérnem mellkasára egyik öklömmel, nem tudok tovább ellenkezni. Talán ez az első, hogy így, ilyen nyíltan sírok előtte az óta. Egészen eddig próbáltam egyedül megoldani a problémámat, elzárkózva. Hát... úgy tűnik ez Jaebummal egy lakásban többé nem lesz megoldható.

Jaebum: Szorosan ölelem Jinyoungot, egy szó nélkül. Én nem tudok neki megnyugtató szavakat mormolni, igazából fogalmam sincs róla, hogyan kellene egy síró embert megnyugtatni, de úgy érzem, hogy az ölelés segít. Legalábbis anyukám mindig azt mondta, hogy egy igazi, szívből jövő ölelés mindig segít. Bár úgy tűnik, mintha évtizedekig sírna, és sosem akarna elmúlni, a remegése sem csillapodik, mégsem eresztem. Aztán egyszer csak, mintha elvágták volna, abba hagyja. Szépen, fokozatosan engedek szorításomon, míg végül teljesen eleresztem. Még az arcát törölgeti, de már csak szipog. - Mosd meg az arcod, hozok zsebkendőt. - simogatom meg hátát szelíden, majd magára hagyom, hogy teljesen le tudjon nyugodni. Mire visszaérek, már megmosta arcát, és éppen a törölközőt teszi vissza a helyére. Felé nyújtok egy zsebkendőt, csendben elveszi, majd kifújja orrát. - Feküdjünk le aludni. Kimerültél. - terelem vissza szobámba. látom, ahogy a falra pillant, de nincs már ott, amitől fél, így megfeszült vállai azonnal elernyednek. Finoman elmosolyodom. Rendbe fogom hozni. Képes leszek rá. Csak idő kérdése, és sok oda figyelésé.