- Hogy mit csináltatok? - A Nagyterem egy emberként fordult Harry, Hermione és Neville felé, akik előtt Wood és Tamara állt olyan dühösen, amilyen dühösnek eddig csak Bolyhoskát látták.

- SZÁZÖTVEN PONT?! EGY ESTE ALATT ELVESZTETTÜK A KUPÁT!

- Hogy a kis barátotokról ne is beszéljünk. - Tam pont olyan hangosan beszélt hogy az közelről kiabálásnak hatott, a távolabb ülők pedig csak nehezen tudták kivenni mit mond. - Felfogtátok egyáltalán milyen veszélyes és meggondolatlan volt amit csináltatok? Ron még most is a gyengélkedőn fekszik, pedig akkor még kissebb volt. - Még sose látták így kibukni a lányt.

- A házkupa! Elvesztettük! - Wood őrjöngött.

- Nem hiszem el, hogy egyikőtöknek sem jutott eszébe legalább Dumbledorenak szólni. - Hajolt hozzájuk közelebb Tammy, még halkabban. - Nem rúgta volna ki őt. És még a köpenyt is a toronyban hagytátok! A mardekár szükséges áldozatnak tartja a mi ötven pontunkat, mert így is átvettük a vezetést. Ti viszont mostantól lapuljatok meg, és az istenért, vigyázzatok magatokra!

- Az nem lesz olyan könnyű Tammy. Malfoyt és minket büntetőmunkára ítéltek.

- És? - Egyenesedett ki a szőke.

- A Tiltott Rengetegben.

- MI? - Úgy tűnt a mardekáros robbanni fog. Aztán hosszan kifújta a levegőt, és lebegtetőbűbájjal egy krumplit hajított Harrynek.

- Miss Potter! Öt pont a mardekártól! És büntetőmunkára csatlakozik a többiekhez! - Csattant fel McGalagony. Tammy azt hitte ennél többet kell maj tennie, de a tanárnő vagy rossz hangulatban volt, vagy neki is hátsó szándéka volt.

- Mikor mentek a Rengetegbe? - Kérdezte halkan Hermionétól.

- Ma este tizenegykor.

Este Harry futva érte utol az egyik folyosón, a bejárai csarnokba vezető úton.

- Mógus. Piton kiszedte belőle, hogy jut túl az ő akadályán. Szerintem már azt is tudja, hogy bánjon el Bolyhoskával. És kérlek ne mondd hogy Piton a jófiú, mert Mógus teljesen padlón van.

- Rendben, nem mondom. Gondolom meg akarjátok előzni.

- Még nincs meg a pontos terv.

Frics kárörvendezve vezette ki őket Hagrid házáig. A két mardekáros az egyik, míg a három griffendéles a másik oldalán ment néma csendben.

- Valami gyilkolja a Tiltott Rengeteg egyszarvúit, másnéven unikornisokat. Látjátok azt a fénylő micsodát a földön? Az vér, vagyis valahol az erdőben van egy súlyosan megsebesült példány.

- És nekünk az a dolgunk hogy megmentsük, vagy hogy véget vessünk a szenvedéseinek? - Kérdezte Tamara szomorúan.

- Feltehetően az utóbbi. - Felelte Hagrid.

– De mi lesz, ha nem mi találjuk meg az egyszarvút, minket talál meg az a valami, ami megsebesítette? - vetette közbe Malfoy, aki most már nem is próbálta titkolni félelmét, és Tam jogosnak érezte a kérdést. Bármi is csinálja ezt, veszedelmes, gátlástalan ellenfél.

– Nincs az erdőnek olyan lakója, aki bánthatna titeket, ha velem vagy Agyarral maradtok - felelte Hagrid. - És soha ne térjetek le az ösvényről. Most pedig két csapatra oszlunk, és követjük a nyomokat mindkét irányba. Minden csupa vér ezek szerint a szerencsétlen már vagy egy napja kóborol fel-alá az erdőben.

– Én Agyarral megyek - jelentette ki Malfoy, a kutya hegyes fogaira pillantva.

– Rendben - bólintott Hagrid -, de figyelmeztetlek, hogy Agyar gyáva, mint a nyúl. Akkor hát Harry, Hermione és én leszünk az egyik csapat, Draco, Tamara, Neville és a kutya pedig a másik. Na már most: aki megtalálja az egyszarvút, zöld szikrákkal jelez a többieknek. Vegyétek elő a pálcátokat, és gyakoroljátok - így ni. Aki pedig bajba kerül, piros szikrákkal hívhat segítséget. Legyetek óvatosak. Indulás!

Tammy furcsán otthon érezte magát az erdőben, de egy pillanatra sem lankadt az ébersége. Ő és Agyar mentek elöl, a fiúk pedig mögöttük.

Semmit nem hallottak, ami nem tartozhatott az erdőhöz. Tam néha a fák fölé pillantott, várva a szikrákat, de csak a sötét égbolt ásított fölötte üresen.

- Erre. - Suttogta az ezüstös-kékes cseppekre mutatva, de néhány perc múlva feltűnt neki, hogy valami nem stimmel. A pálcája bizseregve jelezte a veszélyt; legalábbis Tammy arra gondolt, ezt akarja vele közölni. Rájött mi a baj: a háta mögül mindenki eltűnt, még Agyar is. - Fiúk! - Nem akart kiabálni, és magára vonni az erdő figyelmét, ezért is gyűrte a holdfényben ezüstösen vibráló haját egy mardekárzöld sapka alá, meg persze megfagyni sem akart. Ha most elkezdene kiabálni, azzal nemcsak magát sodorná veszélybe, de le is buktatná magukat az unikornisuk gyilkosa előtt. Vissza kellene mennie oda, ahol utoljára együtt voltak. De ebben a pillanatban egy panaszos nyerítés ütötte meg a fülét.
Az egyszarvú!

A pálcáját maga előtt tartva, a legnagyobb csendben indult a hang és a vércseppek után. Úgy száz méterrel később egy tisztás szélére ért, ahol élete leggyönyörűbb és legszívszorítóbb látványában lehetett része. Az unikornis lassan emelkedő és süllyedő teste mellé futott, az állat pedig ráemelte csillogó szemeit. A vér lassan csordogált le a hófehér szőrén, hogy aztán a föld mohón beigya a cseppeket.

- Gyógyító bűbáj. Gyógyító bűbáj. - Kétségbeesetten kutatott az emlékezetében, de csak az égési sebekre tudott néhányat. Lecsavarta a sálát, de mielőtt a sebre tekerhette volna, egy nagy durranást hallott, a mellette lebegő pálcája pedig egy lágyan vibráló pajzs mögött álló alakra mutatott, majd a lány dermedt kezébe lebegett. Tammy még térdelve emelte fel kissé a kezeit.

- Nem akarok harcolni. Csak ki szeretnék jutni ebből az erdőből. - Az alak bólintott, és hessegető mozdulatot tett a kezével. Az unikornis lehunyta a szemét, a lábai kicsavarodva az égnek meredtek, és nem lélegzett többé.

Tam farkasszemet nézett az alak arca helyén tátongó sötétséggel, úgy hátrált lépésről lépésre. Az alak nem törődött vele többé, és mikor az állat fölé hajolt, hogy inni kezdje a vérét, rémült ordítás hangzott fel mögölük. A csuklyás felkapta a fejét, Tam pedig mikor hátrafordult, csak azt érezte, hogy elemelkedik a földtől, majd egy fának csapódik, oda, ahol a kiáltás is felhangzott. Köhögve esett a hátára nem kapott levegőt, és csillagokat látott a fájdalomtól. Szédülve igyekezett levegőhöz jutni, és érezte, hogy a nehézkes levegővételektől belehasít a fájdalom, de olyan erővel, hogy majdnem elájult. Patadobogást hallott, majd köpeny suhogását.

- Tammy, jól vagy?

- Prímán. - Suttogta csukott szemmel a szőke, de minden akaraterejét össze kellett szednie ahhoz, hogy felkaparja magát a földről, és a fájdalom az oldalában csak rosszabb lett, plusz szinte biztos volt benne, hogy összeszedett néhány vágást és horzsolást az arcára. - Harry... agyrázkódásom van, vagy az ott egy kentaur?

- Firenze vagyok. Ti pedig a Potter fiú és a Véla. Menjetek vissza Hagridhoz, veszélyes hely lett az erdő. Különösen a te számodra. - nézett Harryre- Tudtok lovagolni? Úgy gyorsabban haladnánk. - Ereszkedett a mellső lábaira, hogy a gyerekek felmászhassanak a hátára.

Ekkor patadobogás hangzott fel a tisztás túloldala felől. Kisvártatva a két másik kentaur vágtatott ki a fák közül, hullámzó horpasszal, tajtékozva.

– Firenze! - harsogta az egyik. - Mit művelsz!? Embereket vettél a hátadra! Nem szégyelled magad? Mi vagy te, közönséges öszvér!?

– Nem látod, hogy ki ez? - vágott vissza Firenze. - A Potter fiú! El kell tűnnie az erdőből, amilyen gyorsan csak lehet.

– Mit mondtál neki? - dühöngött a másik. - Ne feledd, Firenze,
megesküdtünk, hogy nem szállunk szembe az ég akaratával. Kiolvastuk a bolygók járásából, hogy mit hoz a jövő, nem emlékszel?

Az első nyugtalanul kapálta a földet patájával.

– Biztos vagyok benne, hogy Firenze jót akart - szólt szomorkás, mély hangján.

A másik dühösen kirúgott.

– Jót akart! Mi közünk nekünk jóhoz és rosszhoz! Mi kentaurok csak azzal törődünk, ami a csillagokban áll! Nem az a dolgunk, hogy szamarak módjára rohangáljunk az erdőben kószáló emberek után!

Firenzét elfutotta a méreg, és felágaskodott. Harrynek meg kellett kapaszkodnia Tammy vállában, hogy le ne essen, mire a lány halkan felszisszent.

– Nézd meg azt az egyszarvút! - kiabálta Firenze. - Hát nem érted, miért kellett elpusztulnia? Vagy a csillagok nem avattak be ebbe a titokba? Én bizony szembeszállok az erdőben ólálkodó gonosszal, és ha kell, akár emberekkel is szövetkezem!

Azzal Firenze sarkon fordult, és társait faképnél hagyva beporoszkált Harryvel és Tammyvel a fák közé.

– Miért volt olyan dühös Goron? - kérdezte a fiú. Szóval a második kentaur neve Goron. - És mi volt az, amitől megmentettél?

Firenze lassított. Figyelmeztette őket, hogy óvakodjanak az alacsony ágaktól, de nem válaszolt a kérdésre. Olyan sokáig léptettek némán a fák között, hogy Tammy már azt hitte, a kentaur nem akar többé szóba állni velük.

Mikor azonban elérkeztek egy fákkal különösen sűrűn benőtt részhez, Firenze váratlanul megtorpant.

– Harry Potter, tudod te, hogy mire való az egyszarvú vére?

– Nem - felelte Harry. Hallattszott, hogy csodálkozott a különös kérdésen. - Csak a szarvát és a farokszőrét használjuk bájitalórán.

– Ez azért van, mert szörnyű gaztett lemészárolni egy unikornist - mondta Firenze. - Csak az tesz ilyet, akinek nincs vesztenivalója.

- Gondolom hatalmat ad. - Fintorgott a lány.

- Így van. Az egyszarvú vére életben tartja a halandót, bármily gyenge… de szörnyű áron. Aki megöl egy tiszta és védtelen lényt, hogy ő maga megmeneküljön, arra átok sújtotta, fél élet vár, attól a pillanattól fogva, hogy az egyszarvú vére az ajkához ér.

Tammy rámeredt Firenze tarkójára. A kentaur haját ezüstös fénybe vonta a hold.

– De hát ki szánná rá magát ilyesmire? - töprengett fennhangon. - Átkozottként élni rosszabb, mint meghalni.

– Rosszabb - bólintott Firenze. - Kivéve, ha az illető csak azért akar életben maradni, hogy ihasson egy másik italból, ami visszaadja a régi erejét… ami halhatatlanná teszi. Harry Potter, tudod-e, mit őriznek odafent az iskolában?

– A Bölcsek Kövét! Hát persze - az életelixír! De nem értem, hogy kicsoda…

– Nem ismersz olyan embert, aki réges-rég foggal-körömmel ragaszkodik nyomorult életéhez, és csak arra vár, hogy visszanyerhesse a hatalmát?

Tammy úgy érezte, mintha hideg acélujjak markolnának a szívébe. A zörgő ágak között a fülébe csengtek a szavak, amelyeket Hagrid szájából hallott első találkozásukkor: "Sokan úgy tartják, meghalt. Szerintem szó sincs róla. Meghalni csak emberek tudnak, de benne nem volt már semmi emberség."

– Azt akarod mondani - szólt Harry rekedten -, hogy az imént az a valami nem volt más, mint Vol…

– Harry! Tammy, nem esett bajotok?

Hermione szaladt feléjük az ösvényen. Hagrid ott szuszogott a nyomában.

– Jól vagyok - felelte Tammy. Csak nagy nehezen tudta összeszedni a szavakat. - Az egyszarvú elpusztult, ott van a teteme a tisztáson, ahonnan jövünk.

– Itt elválnak útjaink - morogta Firenze, mikor Hagrid elsietett, hogy megnézze az egyszarvút. - Most már biztonságban vagytok.
Harry lecsusszant a kentaur hátáról, Tammy pedig esetlenül követte.

– Sok szerencsét, Harry Potter. Te pedig maradj a jó úton Tamara. - búcsúzott Firenze. - Velünk, kentaurokkal is előfordult már, hogy félreértettük a bolygók üzenetét. Remélem, ezúttal is így történt.

Azzal megfordult és elporoszkált, magára hagyva a rémülten pislogó gyerekeket.

Madam Pomfrey megállapította, hogy Tamnek megrepedt két bordája, majd adott neki egy hálóinget, és az éjjeliszekrényére rakott két pohár bájitalt.

- Az ott rendberakja a bordáidat. A másik fájdalomcsillapító, mert nagyon nehéz estéd lesz. Reggel kapsz majd még, és megint mehetsz órákra.

- Köszönöm. - Megitta a két bájitalt, de nem jött álom a szemére.

Ott állt vele, szemtől-szemben, aztán egyszerűen hozzácsapta őt egy fához, mert el akarta vágni Harryék útját. Tekintete a tükör felé vándorolt, azon gondolkodott, mennyi hasonlóság lehet köztük. A haja abszolút a vélákra volt jellemző, leszámítva az ezüst árnyalatot. A zöld szemei viszont...

- Elképesztő nem? - Ijedten markolt rá a takarón heverő pálcájára, és rémülten szegezte a vele szembeni ágyon ülő Dumbledore-ra, majd mikor felfogta kit lát, visszaejtette maga mellé a kezét. A bájitalok hatni kezdtek, de így is belenyilallt a fájdalom a hirtelen mozdulattól. - Bár sokan alaptalanul csak a külsőt látják a vélákban, de el kell ismerni, hogy a gyors regeneráció, már ami a külső sérüléseket illeti, valóban az egyfajta... szoborszerű szépség megőrzésére szolgál, pont mint a korai érésért cserébe a késői öregedés.

- Mit keres itt?

- Meddig menne el Mr. Potterért?

- Bármeddig. - Tammy nem értette a kérdést, de a válasz kristálytiszta volt előtte. - Bármilyen árat megfizetek, ha azzal megvédhetem. Ha pedig magának ez nem egyértelmű, és azonnali válasz, akkor vagy egyke, vagy a legrosszabb testvér a világon. Nem árulnám el, hiába kerültem a mardekárba, és hiába nem látjuk ugyanúgy a világot, ha erre céloz.

- Ez szép öntől, de valójában azt akartam megtudni, hazudna e neki, ha ez szolgálná az érdekeit?

- Az ő érdekeit? Vagy az enyémeket?

- Az övéit.

- Igen. Ha muszáj lenne, habozás nélkül tenném meg. De ha nem amiatt kérdezi ezeket mert mardekáros vagyok, akkor miért?

- Tudja Tamara, öregkoromra hajlamos lettem a pozitivitásra, és a derűlátásra, de nem merem elhinni, hogy Voldemort eltűnt a színről. És tudnom kellett, maga a sakktábla melyik oldalán fog állni, ha újra feltűnik.

- És mire jutott?

- Hogy jobb ha mihamarabb meggyógyul, mert közelednek a vizsgák. Jó éjszakát Tamara.

A lány nem is látta mikor sétált ki az igazgató az ajtón, mert a szemhéja elnehezült, és nyugtalan, felszínes álmokba süllyedt.