Nehezen ébredt, és kicsit sem lelkesen. A zöld fölső, ami a nap elején még tiszta volt, most fűfoltosan és földesen lógott rajta, el is szakadt mikor elesett, így egy gyors reparora lett volna szüksége. A hajához emelte a kezét, de az szabadon hullott alá. Pánikba esett, de ekkor megpillantotta az ágy mellett az éjjeliszekrényen. Ekkor vette észre, hogy mindeddig egy mardekárzöld ágyneművel borított matracon feküdt. Nem tudta, pontosan mennyi ideig volt elkábítva, de mivel senki nem volt a szobában, valószínűleg a varázslat egy idő után magától megszűnik.

A cipője az ágy mellett állt, és mikor a pálcával a kezében fölvette, megjavította a fölsőjét és körülnézett, nem tartott sokáig, hogy rájöjjön hol van.

Gyakorlatilag bárhova nézett, a Malfoyok címerét látta. Tehát a nő aki elkábította, Narcissa volt.

Kintről beszélgetést hallott, majd néma csöndet, és ismét beszédet, ezúttal csak egy hangét. Majd ismét csönd, rövid válasz, és egy szék csikorgása. Az, akié az utolsó szó volt, ismét megszólalt, majd léptek közeledtek a szoba ajtajához, amiben Tammy állt.

Mikor Narcissa benyitott, épp csak azt látta, hogy az ágy üres, majd hátrarepült, a háta keményen a falhoz csapódott.

Az asztal körül álló halálfalók, köztük a frissen érkezett Perselus Piton ezután az ajtón kilépő Tamarát pillantották meg, kezében a pálcájával. Akik itt voltak, tudták ki ő, eszükben sem volt hát elővenni a sajátjukat.

A néma csendben egyedül Narcissa zihálását lehetett hallani, ahogy a tüdejéből kiszorult levegőt igyekszik pótolni.

- Amelyikük megpróbál megállítani, az nagyon megbánja. - Az arca alig rezdült, mikor Perselust megpillantotta az asztalnál, de nem is tudta elszakítani róla a tekintetét. És nem is indult el.

- Találtál egy ismerős arcot? - A susogás a háta mögül érkezett. Megpördült, és az átok amit kilőtt ártalmatlanul foszlott szét a pajzson, ami Voldemort előtt lebegett.

Hátrált néhány lépést, csípője az asztal szélének ütközött.

Tervei voltak, mikor, milyen körülmények közt találkozik majd az apjával, de erre nem készült fel. Nem ilyen hirtelen, nem így...

- Tudod, hogy ki vagyok?

- Igen.

- Honnan?

- Gyerekkorom óta minden éjjel látok egy emléket. A estét, mikor megölted Lily és James Pottert. Összeraktam a képet.

- Valóban nem tűnsz meglepettnek. De nem is félsz.

- Csak remélem, hogy nem bántanád a saját lányod. - Voldemort vörös szemei nem eresztették a lány zöldjeit.

- Perselus.

- Igen, Nagyuram?

- Az iskolaidőben rád bízom a lányom felügyeletét, és külön oktatását.

- Megtisztelő, Nagyuram, köszönöm.

- Nincs szükségem bébiszitterre. - Több halálfaló is elkerekedett szemekkel figyelte az ellenkezést.

- Nem bébiszittert adok melléd, hanem valakit, aki bevezet a fekete mágia finom titkaiba, mivel a nyári szünetet nem töltheted itt.

- Elolvastam a könyvet amit küldtél.

- Ennek örülök. De mint azt te is tudod, a fekete mágia annál jóval összetettebb, és nehezebb.

- Dumbledore észre fogja venni.

- Ha jól tudom, most is veszel Perselustól különórákat. Ha a továbbiakban azért mellőznéd ezeket, mert zavar, hogy nem jöttél rá ő is hűséges halálfalóm, megnyugtatlak: maga Albus Dumbledore se jött rá. - Voldemort elégedetten elmosolyodott.

- Mégis mit vársz tőlem?

- Hogy lássalak az oldalamon, ahogy kivívjuk azt a mágustársadalomnak, ami jogosan jár nekünk! - Tam hallgatott, úgy, mintha csak tépelődne, majd határozottan elmosolyodott.

- Azt hiszem, ez megoldható.

-*-

A felesége pont olyan volt, mint mikor megismerte. Az arc, ami azt suggallta, a nő pontosan tudja, hogy mindenkinél felsőbbrendűbb. A száj, ami mindig készen állt egy finom, de pimasz mosolyra. A szemek, amik mindent láttak. A titkokat, a félelmeket, az igazságot. A haj, ami a legfinomabb selymet is túlszárnyalta, és csillogó fehér lepelként omlott le a nő mellkasán. A kedvenc ruháját viselte, amit mindig, ha jó kedve volt. Ezúttal nem mosolygott. A tűz előtt ült, vele szemben.

- Ma ismét láttam a lányunkat. - A szavak nehezen jöttek. A halála napja óta látta a feleségét, azóta, hogy amaz egy tűzfallal kivédte a halálos átkát, majd egyszerűen elhagyta a kúriát. De a kapuig sem jutott, mikor a megtört szíve végzett vele, és hamuvá omlott szét, amit elfújt az őszi, rideg szél.

Ezért nem lehetett most valódi a nő, aki számonkérőn méregeti őt, egyetlen szót sem szólva.

- És? Milyen? - Törte még végül mégis a csendet a fantazmagória.

- Olyan mint te. Makacs. Büszke. Okos.

- És miben olyan, mint te? - A felesége elmosolyodik.

- Erős. Ravasz. Kegyetlen.

- Csak a legjobb tulajdonságainkat örökölte igaz? - A nő röviden felnevetett, Voldemort erősen gyanította, hogy az arcon, amit vágott. - A lányunk túl fog szárnyalni bennünket.

- Velem kell maradnia. Így is túl sok időt vesztettem.

- Te vesztettél túl sok időt? - A nő javára váljon, hogy a hangja nem volt olyan gúnyos, mint hitetlenkedő. - Szerelmem, megöltél engem, csak mert féltél, hogy kisajátítom őt magamnak! Lemaradtam az első szaváról, az első lépéseiről, az első bűbájáról, az első iskolanapjáról. Az első repüléséről. - Az elkínzott hang nem illett a nőhöz. Emiatt csak még jobban fájt hallania a szavait.

- Én is lemaradtam ezekről.

- És erről ki tehet?

- Harry Potter.

- Nem! - A fények egy pillanatra kihunytak a szobában, míg a kandalló lángja felerősödött. - Te tehetsz róla, Tom! A lányunk miattad lett árva! Szóval a minimum amit megtehetsz, hogy mindent megadsz neki amit tudsz, és életedben először, nem magadra gondolsz!

- Nem - de mire felnézett, a nő eltűnt. Egyedül ült, szemben a kandallóval, fejében a felesége szavaival.

Eközben beszélgetésük tárgya Dumbledore irodájában viaskodott a háborgó gyomrával, és az jutott eszébe, hogy Perselus általában nem ilyen sápadt.

Az igazgató az ujjaival malmozva hunyorított rájuk félhold alakú szemüvege mögül.

- A Sötét Nagyúr maga mellé szeretné emelni önt, Miss...

- Potter. És igen.

- És erről mi az ön véleménye?

- Azt kérdezi, átállok e Apám oldalára? - Az ablak előtt egy sárkány alakja látszódott, ahogy a varázslény tovarepült. Még nem csitultak el azóta, hogy a királynőjük visszatért.- Szeretném megspórolni önnek a keresztkérdésekkel és utalgatásokkal tarkított beszélgetést, mert bármennyire is élvezném, szívesebben lennék a testvéremmel. Pontosan tudom, hogy senki másnak nincs annyi esélye Voldemort közelébe jutni, mint nekem. Tudom, hogy Piton professzor kettős ügynök, és mindketten tudjuk engem is be akar szervezni. Más esetben kérnék valami fizetséget, de most mindketten tudjuk, hogy Harryről van szó. Megelégszek azzal, hogy információkat kapok. - Dumbledore hosszan hallgatott.

- Üdv a Főnix Rendjében, Miss Potter.

Csendesen sétáltak egymás mellett, míg Perselus be nem húzta őt egy sötét beugróba, és ki nem szórta a disaudio bűbájt. Odakintről behallatszott egy sárkány rikoltása.

- Ezt komolyan gondoltad?

- Mégis mit?

- A kémkedést! A Rendet! Az egészet! - A feszültség szikrái megállíthatatlanul pattogtak a férfi körül.

- Tudom, hogy veszélyes. Hogy nem úszom meg egy karcolással. - A lány kezét a bájitalmester vállára simította, míg a másik továbbra is úgy tartotta a derekánál fogva, mintha a vélának lenne szüksége támogatásra.- De erre senki más nem képes.

- Nem veszíthetlek el. - A szavak tompán, és gyengén hagyták el a férfi száját, mintha nem lett volna elég levegője kimondani őket.

- Nem fogsz elveszíteni. Soha. - A szőke lábujjhegyre enelkedett, és összeérintette a homlokukat. - Megígérem.- A csók olyan könnyed volt, hogy Tammy abban sem volt biztos, tényleg megtörtént e.

- Nos, bármilyen megindító is ez, ideje lenne megnyugtatnod a néped. - Tarion hangja mindkettőjüket elérte, egyszerre rezzentek össze, majd egy sóhaj után Tam távolodott el először.

- Szeretlek. - Nyomott rövid csókot Perselus arcára, aki komoran nézett utána egészen addig, míg a szőke tincsek el nem tűntek a sarkon. Csak ekkor indult vissza a lakosztályába.

A lány pedig, alighogy kilépett a park füvére, egy ugrással átváltozott.

- Hiányoztál. De az időzítésed egyszerűen rettenetes.

- Csak mert királynő vagy, ne hidd, hogy pranacsolhatsz egy sárkánynak.

- Csak azt mondtam, épp volt egy bensőséges pillanatunk, te meg elrángattál onnan.

- Ne aggódj, nem telik sok időbe. Az egész este és délelőtt a tiétek. Heverészhettek az ágyban, és egyebek...

- Jobban belegondolva, nem is hiányoztál annyira.

A vélák és a sárkányok is visszatértek a birtok területéről, hogy lássák, valóban jól van a királynőjük. Akik pedig az ellentétében reménykedtek, jól titkolták.

- Felség, mi történt? Egyszer csak... nem éreztük Önt.

- Nem is tudtam, hogy a vélák érzik az uralkodót.

- Te is megérzed, ha egy véla közelít hozzád. Képzeld magatokat úgy, mintha egy körben állnátok. Egyeseké nagyobb, másoké kissebb. A tied eleve nagy volt, hisz királyi sarj vagy. Mióta én felébredtem, majd átvetted az irányítást, és elérted a megfelelő kort, majd megkoronáztak, ezek mind növelték a körödet. Ezért érzed a népedet is, és ők is téged. Ezen kívül a köröd idomul a fészekhez is. Tehát mikor úgy döntöttél, hogy a Roxfort lesz a fészked, akkor ezt minden királyság megtudta, és most a néped is itt él. Amint megérezték, hogy a kör meggyengül, mivel te nem voltál itt, pánikba estek. A kör mindig is státuszt jelentett, és védelmet. Ezért nem jutottak közel a kutatók sem a fészkekhez. Olyan, mint a mugliriasztó bűbájok és effélék.

- Szóval ha nem vagyok a fészekben, akkor az a népet veszélyezteti.

- Pontosan.

- És a nyári szünet?

- Ezt érdemes megbeszélned az igazgatóddal.

- Semmi különös. - Válaszolt Erosnak. - Elnézést, Tarion most tért vissza, van mit pótolnunk. - Előfordulhat, hogy el kell mennem a nyárra. Az nagy problémát jelentene?

- Nem örülök, hogy ezt kell mondanom Felség, de igen. Látja, mi történt itt néhány óra alatt. Majdnem három hónap... el sem merem képzelni.

- Gondoltam. És ha néhány naponta idejönnék?

- Az esetleg megoldás. De egyszerűbben is megoldhatjuk a dolgot.

- Hogyan?

- Egy egykori uralkodó rajongott a hosszabb távú vadászatokért, és kitalálta, hogy nem tűnik fel a népének a távolléte. Sajnos a terv befuccsolt, és a terven dolgozó tanácsadók tragikus, és brutális halált szenvedtek el, így ezt nem javaslom. A következő ötlet egyszerűbb volt, és hatásosabb.

- Mi volt az?

- Beszélt a néppel. Elmondta, hogy néhány napokra el fog menni, de visszajön.

- És elfogadták?

- Nem volt választásuk. A király apja is rajongott a vadászatért. Mikor nem mehetett el, a népét kezdte vadként használni, ezért hamarosan meglincselték.

- Van olyan uralkodónk, aki nem volt teljesen bolond?

- Reméljük, Ön majd ilyen lesz. De az utókor sajnos nem sok jóról emlékszik meg. A meglincselt király gyönyörű erdőségekkel bővítette a birodalmat, én mégsem ezt említettem először. A fia a varázslatokra vonatkozó biztonsági előírásokat és tippeket reformálta meg a tanácsadói tragédiája után, és a mélység vélák azóta is nem egy ilyet használnak, mind a mai napig.

- Szóval mindenki a baklövéseimet használja majd intő példaként, de a műveltebbek azt is tudni fogják, mit csináltam jól.

- Igen. Nézze csak meg az édesanyját! Sosem ült a trónra, de a politikai érzékét soha el nem vitatva, mindig az Ön édesapja miatt emlegetik. Vele riogatják az anyák a lányukat, mikor azzal jönnek haza, hogy megismerték életük szerelmét.

- Viszont apám tényleg az igaz szerelme volt.

- Ki tudja mi lett volna, ha az édesanyját is egy hasonló történettel fogadják otthon.

- Mondjuk egy zsarnok lenne most a királynő. A tanácsadók mindig csak riogatnak. Az a dolguk, hogy kidolgozzák a lehető legrosszabb forgatókönyvet, aztán kitalálják, hogyan hiúsítsák meg.

- Köszönöm.

- Remek. - Eros felsegítette az emelvényre, ami előtt tolongtak a vélák. - Üdv Mindenkinek! - Úgy tárta szét a karját, mintha mindenkit magához ölelhetne. - Igazán nehezemre esett hallani és látni, min mentetek keresztül az utóbbi néhány órában. Valóban elhagytam a fészket, de ismét itt vagyok! - Örömujjongás hangzott fel. - Ezért fáj annyira, hogy közölnöm kell, holnap ismét elutazom. - A tömeg néma, döbbent csendbe burkolózott. - Ez azonban nem jelenti azt, hogy védelem nélkül maradtok! A Roxfort mindig is egész Nagy-Britannia legbiztonságosabb helye volt. Sosem veszélyeztetnélek titeket. Ha nem volna itt biztonságos, nem tettem volna meg ezt a helyet a fészkünknek! A varázslatok megtörése lehetetlen. A harcosaink erősek, és jól képzettek! Nincs senki, aki nálatok nagyobb biztonságban lenne. A tanácsadóim értesíteni fognak, ha bármi változik. Ha a nyár folyamán bárki, bármikor úgy döntene háborgat titeket, egy törzsnyi sárkányt háborgat, ezt ne feledjétek. Legkésőbb szeptemberben találkozunk! - Kicsit késve, kicsit meglepetten, de engedelmesen meghajoltak felé, mikor távozott az emelvényről.

Az érzelmeik főként félelemből és nyugtalanságból álltak, de ahogy végignézett rajtuk, egyre több helyen ütötte fel fejét a büszkeség, majd az elhivatottság aranyló pirosa. Eszükbe jutott, hogy harcosok. Megvédig ami az övék.

- Nos? Mit gondol Felség?

- Minden rendben lesz.-Nézett végig rajtuk mosolyogva.

- Honnan tudja?

- Látom rajtuk. Összetartóak. Szívósak. Csak eszükbe kell juttatni. Van rá egy egész nyaruk. - Mosolygott Erosra, majd hátat fordítva a tábornak, visszatért a kastélyba.