Mikor felébredt, egy pillanatig nem tudott semmit. Aztán hirtelen elárasztották a fejét az emlékek. Az erő és a hatalom amit érzett, és amiből többet akart, olyan mohón és felelőtlenül használta, mert tudta, hogy végtelen mennyiségben áll a rendelkezésére. A fájdalom, ami a sebekből áradt szét benne, és végül annak a hangja, és szaga, - a félelem szaga- ahogy átharapta a másik sárkány torkát, és az kilehelte a lelkét. Majd Nigel, ahogy alakja összemegy Catrionáé mellett, és ahogy a földre dobja a koronáját, mielőtt arra kéri őt, az új királynőt, hogy ölje meg. Aztán az égett hús szaga, és a Roxfortiak rémült tekintetei. Perselus.

Akkor vette át az irányítást, mikor őt meglátta, és megérezte. Nem, nem foghatja rá Perselusra. Azért vette át az irányítást, mert akarta. Mert dühös volt, és meg akarta ölni a vörös sárkányt. És megtette. A vér és a halál keserű íze elöntötte a száját. Átsietett a fürdőbe, és a vécé fölé hajolva öklendezni kezdett, de semmit nem tudott kihányni. Elvégre semmit nem is evett tegnap. Erről ismét eszébe jutott a vér, ami lecsorog a torkán és két oldalt a szája szélén, és ismét fel kellett fognia a haját. Aztán lassan a zokogás kezdte rázni a testét, és könnyek csorogtak le az arcán. A teste görcsösen rándult össze újra és újra, ahogy sikertelenül igyekezett levegőhöz jutni.

- Ne...ne...-A haja az arcába hullott, és az ezüstösen világító szálakon keresztül meglátta a kezén a szinte teljesen begyógyult sebeket.

Nagy nehezen a falhoz kecmergett, és a hideg csempének döntve a hátát felhúzta a lábát a mellkasához, és átölelve a térdére szorította a homlokát.

Veszélyes. Közveszélyes. Ki tudja mikor változik át, és kezd gyilkolni.
Egy szörnyeteg.

Szörnyeteg.

- Tamara...

Szörnyeteg.

-Tamara!

Felnézett, és Perselust látta meg az ajtóban!

- Ne gyere közelebb! - A hangja szokatlanul magas volt, és remegett. - Nem akarlak bántani. - Bár felállni nem állt föl, de a kezét kinyújtotta, mintha ezzel megállíthatná a férfit - aki azzal a tekintettel lépett közelebb és guggolt le elé, amit a butaságokat szajkózó diákjainak tartogatott.

- Sosem bántanál. - A fekete szemekben meglátta a saját tükörképét.

- Nem tudhatod. - A hangja elcsuklott a sírástól, ami ismét a torkát fojtogatta.

Piton azonban nem válaszolt, csak leült elé, és átkarolta. Feje a férfi mellkasára bukott, és újult erővel kezdte rázni testét a megállíthatatlan zokogás.

Percekig ülhettek így. Tam sírt, Perselus pedig lassú, körkörös mozdulatokkal simogatta a hátát, és szavakat suttogott a fülébe, amiket nem értett, de lassan rendeződtek a lélegzetvételei, és ellazultak az izmai.

- Mikor először megöltem valakit, azt a cruciatus átokkal tettem. - A kezei megfeszültek a lány körül, de a hangja nyugodt maradt.- A halálfalósághoz szükséges beavatás része volt. Először nem történt semmi, és akik már megkapták a jegyet, kinevettek. Aztán eszembe jutott Potter és Black, és hirtelen működni kezdett a varázslat. Minden haragomat szabadjára engedtem, de hiába kínoztam, és hallgattam az ordításait, csak még dühösebb lettem. Egyre és egyre dühösebb. Aztán a varázslat egyszer csak megszűnt. Az illető meghalt, és pedig tele dühvel és keserűséggel, még sosem éreztem magam olyan üresnek mint akkor.

Tammy lassan emelte fel a fejét, és a férfi arcára emelve a tekintetét pontosan tudta, hogy most olyat hallott, amit előtte senki. És nem tudott mondani semmit. Mélységes csöndben néztek egymás szemébe, míg meg nem érezte, hogy a férfi a kezébe adja a pálcáját. A sajátját, nem Tammyét. Aztán lassan a halántékára vezeti a hegyét, és szemében a néma kéréssel vár.

- Legilimens. - Ott áll a Malfoy kúria ebédlőjében, ami most tele van sustorgó aranyvérűekkel. Előttük maszkok, szemükben idegesség halvány jelei.

Figyelmét az asztal végén ülő alak vonja magára. Az apja az, ez kétségtelen. Egy, talán két évvel lehet fiatalabb, mint a bukásakor. Külsején a fekete mágia összetéveszthetetlen nyomai, a szeme inkább vörös, mint zöld. A bőre hullasápadt, a haja pedig természetellenesen sötét. Körülötte fodrozódik a levegő, a mágia illata és energiája tölti ki. Jobbján üres a szék, azt nézi, ujjai a saját széke karfáján kopognak. Az arca azonban finomabb mint az álmaiban, valami érzés halvány nyomai látszanak rajta, ahogy megfeledkezik magáról.

- Perselus, ifjú barátom, eljött a te időd. - Voldemort hangja lágy volt, de erőteljes. Egyértelmű parancs volt.

Tam az asztal felé fordult, és az eddig árnyékban meghúzódó székből egy alak állt fel. Perselus volt, fiatalabb, és nagyon rémült, amit elszántsággal az arcán igyekezett leplezni. Eddigre biztosan elsajátította az okklumencia alapjait.

- Nagyuram...

- Ne várakoztass meg bennünket, Perselus! Elvégre mind azért vagyunk itt, hogy téged láthassunk. - Itt ismét az üres székre nézett, és Tam sejtése szerint tudattalanul, de végigsimított a karfán.

Perselus eközben kisétált a nagyobb, üres területre, és eltökélt arccal felvetette a fejét. Tam egészen elfeledkezve arról, hogy egy emlékben van, elé sietett, és az arcát kezdte pásztázni.

- Ha akkor így néztél volna rám, nem teszem meg.- A sarokban állt a valódi Perselus, az árnyak közt. Az arca semmit nem árult el.

- Ne okklumentálj. Előttem ne. - Ellépett az emlékbeli Perselus elől, alig megállva, hogy reflexszerűen végig ne simítson a karján, vagy a vállán, és megállt az igazi előtt. Lenézett, de csak addig, amíg össze nem fonta az ujjaikat, majd ismét a férfi szemébe nézett.- Szeretlek, és bármit is fogok látni, úgy szeretnélek magam mellett tudni, hogy tudd, nem kell elrejtőznöd az okklumencia pajzs mögé.- Néhány pillanatig semmi nem történt- aztán a fekete szemek megteltek félelemmel és szégyennel, a fekete talár mögött a mellkasból kiszakadt az eddig benntartott levegő, és a kezek enyhén remegni kezdtek Tammyéi között.

A lány nem szerette használni a mágiáját. Illetve, épp az volt a baj, hogy nagyon szerette, olyannyira természetesen, hogy mindig attólt félt, egy nap majd nem tudja elfojtani.

Perselusra sosem hatottak sem a valentin-napi érzelemáradatok, sem az ének, ami mindenkinek elhomályosította az elméjét, sem a kibontott haj, ami vonzotta a tekinteteket. Mióta a lány érezte az őket összekötő elszakíthatatlan aranyszálat, ami mindig elvezette a férfihoz, a vélák mágiája minden formában hatástalan maradt. Volt egy azonban, ami talán csak azért működhetetett, mert a lány szolgáltatta, nem pedig népe adománya volt. Ez pedig az a megnyugtató melegség és biztonságérzet volt, ami bármikor körülölelhette őket, ha Tam úgy akarta.

A férfi érezte, hogy a Malfoy kúria hűvössége másodpercek alatt semmivé foszlik, és ő megnyugszik, ahogy egy láthatatlan kéz végigsimít az arcán. A rosszindulatú gondolatok semmivé lettek, és néhány pillanatig teljes ürességben sodródott abban a tökéletes világon kívüli valóságban, ami mindig megváltást jelentett.

Mikor visszatért a kúria falai közé, azt hitte ez eltűnik. Ehelyett testet öltve ott állt vele szemben, fogta a kezét, és a zöld szemek úgy siklottak végig az alakján, mintha begyógyítantó sebeket keresnének.

- Máskor nem ilyen.

- Most szándékosan csináltam.- A szőke enyhén elpirult, és zavartan lesütötte a szemét. Piton kifejtette ujjait a lányéi közül, és a derekát átfogva közelebb húzta magához a lányt, és átölelte.

- Á, remek! - Voldemort hangja olyan váratlanul érte őket, hogy mindketten összerezzentek, és Tammy hirtelen hátralépett, majd megfordult. Érezte, hogy Perselus közelebb lép hozzá, majd a férfi testének melegét is hátán. Ismét összekulcsolta a kezüket, amik most lazán lógtak mellettük.

Féregfark lépett be az ajtón, pálcájával maga előtt vezetve egy férfit.

- Nem kell végignézned, nem akarlak erre kényszeríteni. - A feszültségtől egészen megemelkedett a szőke hangja.

- Nem kényszerítesz semmire.

Féregfark összekötözte a varázsló kezeit. A fogoly lábai rogyadoznak, és egyszer el is esik. Pettigrew pálcamozdulattal felrántja. Arca büszke, félelem nélkül mered az asztalfőn ülő varázslóra, nem úgy fogvatartója, aki láthatóan retteg, hiába leplezné, és folytonosan úgy néz körbe, mint aki a kiutat kutatja.

- Nos, ifjú barátom- folytatja derűsen Voldemort- ha valóban körünkbe kívánsz tartozni, és megkapni a Sötét jegyet, akkor tudod, mi a dolgod. - Többen felnevetnek, a helyükön fészkelődnek, vagy izgatott mosollyal várnak a műsorra.

Az emlékbeli Perselus megacélozza magát, a valódi pedig kicsit jobban magához húzta a szőkét, aki nagy levegőt vett.

- Crucio! - Semmi nem történt. A fogoly egy kissé meglepődött, de nem csak ő, hanem az emlékbeli Perselus is. A halálfalók felnevetnek, Voldemort pedig finoman, de gúnyosan elmosolyodik.

Tammy látja a lassan eltűnő okklumencia pajzs mögött a szégyen és a düh undok csápjait, amik ezúttal nem más felé csapnak, hanem mintha a gazdájukat fonnák körül, mintha őt magát akarnák megfojtani.

Aztán a fiú ujjai megfeszültek a pálca körül, és az eddiginél határozottabban, dühösebben szólalt meg:

- Crucio! - A fogoly összeesett, először fogát összeszorítva, görcsbe rándulva küzdött, de csakhamar ordítani kezdett, ide-oda gurulva a földön.

A sikolyok lassan összeolvadtak a fülében, majd keveredni kezdtek Catriona sárkányának rikoltásaival.

Hirtelen a fogoly elhallgatott, a szájából csupán egy apró füstfelhő szállt fel, ahogy megmerevedett tagokkal, hátán feküdve, üres szemekkel meredt a fölötte álló alakra.

A nő mintha Tammy idősebb változata lett volna, bár az ő haja egyenes volt, nem hullámos, a szeme pedig barna, nem pedig zöld. Hosszú, fekete ruha volt rajta, és egy fekete palástra hajazó elegáns köntösszerűség. Cipőt nem viselt, ahogy sminket sem. A haja szabadon kiengedve omlott a hátára.

- Kedvesem! - Voldemort arca hirtelen kisimult, egész testtartása megváltozott. Kevésbé volt feszült, és figyelme teljes egészében a nőre irányult.- Nem kellett volna egy magafajtára pazarolnod az erődet.- Lépett a nő mellé, fél kezét hátul a nő tarkójára téve, míg másik kezével egy szőke tincset kezdett csavargatni. A hölgy mindkét karját összefonta a férfi háta mögött.

- Felébredtem a hangzavarra. Egyébként sem volt sok hátra neki.- Pillantott le a holttestre, amit az emlékbeli Perselus is meredten bámult. Láthatóan a párocska egy szavát sem fogta fel.

- Anya...- Tam ekkor bírt csak bármit is mondani. Elszakadt Perselustól, és a szülei mellé lépett. Az anyja feszültsége szürkéskéken kavargott körülötte, de egyébként semmi jelét nem adta, hogy bármi zavarná. Sokkal jobb színésznő volt a lányánál.

- Ülj vissza az asztalhoz, Perselus. - Még ő is kihallotta a mágiát a hangjából, nemhogy a halálfalók. Az emlékbéli Perselus azonban nem mozdult. - Ez érdekes. - Gyűrődött ráncokba a nő homloka. - Mindig működik, hacsak...- Tammy tudta, mi a mondat vége. Hacsak nem szerelmes egy másik vélába. És viszont.

- Perselus, ifjú barátom, térj vissza társaid közé! Az első kínzás felemelő, hát még az első kiontott élet! De majd arra is sor kerül, ne félj! - Az anyja körül megszaporodtak a kékesszürke pamacsok, gyakorlatilag körülölelték az alakját.

Az emlék homályosodni kezdett, és Tam kétségbeesetten kapaszkodott az anyjába. Nem engedheti el!

Hirtelen egy szobában találta magukat Perselussal.

A krémszínű bútorok elegánsak, és megnyugtatóak voltak. A szoba közepén egy bölcső feküdt.

Ez már nem Perselus emléke. - Döbbent rá a szőke. Ez az övé.

A kiságyból sírás hangzott fel, mire az anyja belépett a másik szobából. Krémszínű pulóvert és nadrágot viselt, cipőt ezúttal sem vett fel, de a haját lófarokba fogta a tarkóján.

- Ne, ne, ne! Kérlek, ne sírj megint! - Vette ki a csecsemőt a bölcsőből. - Az előbb etettelek meg, raktalak tisztába, mégis mit szeretnél? Csak mondd meg, és megkapod! - Ringatta a babát körbesétálva a szobában.

- Talán csak hiányolt. - Nyílt ki az ajtó, és lépett be Voldemort, mosolyogva.

Hihetetlen volt látni, ahogy az anyja arca kisimul, és fáradt mosolya beragyogja a szobát. Ő volt a leggyönyörűbb nő, akit Tam valaha látott.

Az apja felé nyúló apró karok sikerrel jártak, hamarosan már korának legsötétebb varázslója tartotta őt. A baba sírása helyébe lelkes kalimpálás lépett, az apja pedig apró mosollyal fordult el tőle, hogy az anyjára villantson egy farkasvigyort.

- Mi az? - A nő felnevetett, de idegesen, és tekintete a gyerekükre siklott.

- Meséltem már, hogy ahogy mindenki más, úgy én is meg voltam győződve róla, hogy képtelen vagyok szeretni?

- Persze. De aztán találkoztunk.

- Igen. - A szórakozott mosolyt az követte, hogy a férfi talárja ujjából a kezébe csúszott a pálcája. - És szeretlek is, de van valami, ami felett nem tudok elsiklani.

- Valóban? Akkor add vissza Tamarát, és meséld el mi az!- Tammy dermedten figyelte a beszélgetést.

- Azon gondolkodtam, hogy vajon a lányunk kit fog jobban szeretni. Vagy hogy szeretni fog e engem egyáltalán.

- Tom, mindkettőnket szeretni fog. Nem kell választania.

- Nem, valóban nem. - A pálca a nő mellkasára mutatott.

- Tom, ez őrültség! Nem akarhatsz bántani! - Miért nem használja a mágiáját, ahogy Perselus emlékében? Miért nem védi meg magát?

- Valóban nehéz döntés volt. De ha csak én leszek a Hercegnőnknek, akkor csak engem fog szeretni. - Egy pillanatra lemosolygott a karjában fekvő babára. - És nem kockáztathatom, hogy ezt bármi vagy bárki megakadályozza. Ahhoz túlságosan szeretem Őt.

- Ez nem szeretet. - Az anyja hangja rekedt volt, a tekintete megtört, de mégis kihúzta magát, és egy lépést sem hátrált.

- Mindketten tudjuk, hogy lassan belehalnál a magányba. Ha nem törődnék veled, még hagynám is. - Biggyesztette le az ajkát Voldemort.- De nem akarom, hogy a lányom anyja lassú halált haljon.- Tam egy pillanattal előbb mozdult, mint hogy a vakító zöld fény betöltötte volna a szobát, de nem tehetett semmit. Mielőtt meglátta volna mi történt, az emlék véget ért.

Nem tudta, hogyan hagyta el a fürdőt, majd a lakosztályt, végül a kastélyt, csak azt, hogy a levegő az arcába vág, ahogy a birtokon fut, majd néhány hosszú ugrás után végleg a levegőbe emelkedik, és erőteljes szárnycsapásokkal hajtja magát előre.

Nem érdekelte kik látják meg, vagy hogy hány ponton sérti meg a törvényeket, ahogy átrepült a Tiltott Rengeteg fölött, még hallotta odalentről a vidám ünneplést, érezte a sülő hús illatát, és hallotta a lábak dobogását.

A birtok határán a bűbájok enyhe fuvallatként indították útjára a sárkány távozásának hírét, ami másodpercek alatt eljutott Dumbledoreig. Aki ekkor már az ablakban állva figyelte a hatalmas alak reptét, azon gondolkodva, mi vette rá a lányt ilyen rövid idővel azután, hogy megölt valakit sárkányként, hogy ismét átváltozzon.