Drágám, egy nagyon fontos dolgot jegyezz meg! Az első repüléskor a sárkány fog irányítani. Ahogy minden továbbinál is, hacsak át nem adja a gyeplőt, vagy te erővel el nem veszed. Ez igen veszélyes. Soha ne legyenek körülötted ekkor! Meg fogsz részegülni a hatalomtól, az erőtől, ami a bőrödet belülről feszíti. Légy egyedül!

Kora reggel, mikor behajtotta maga mögött a hálószoba ajtaját, még nem tudta mi vár rájuk aznap. Tam még odabent aludt, az elmúlt két hétben kicsit mintha a saját gondolatai foglalták volna le, de most ismét elkezdett feloldódni.

- Milyen elragadó. - A szoba közepén állt meg, a pálcáját kihúzva, mikor megértette, hogy a hang a fejében szól.

- Te Tarion vagy igaz? Tamara beszélt rólad.

- Tudom.

- De hogy tudsz hozzám is beszélni?

- Te csak egy ember vagy - horkantott a sárkány - én pedig egy ősi és nemes faj egyik uralkodója. Ahogy Hercegnő is.

- És mit szeretnél?

- Megnyerni egy háborút. Még inkább elkerülni, de azzal elkéstünk. Most azonban csak azt, hogy ma ne hagyd el a pincét.

- Miért?

- Hercegnő el fogja mondani, ha itt az ideje. De ha a Trónbitorló megérzi a titeket összekötő mágiát, azt fel fogja használni. Maradj itt!

- Ki az a Trónbitorló? - De hiába szólongatta a sárkányt, az már elment. Az elméjét védő pajzsokat pedig mintha soha nem is játszotta volna ki senki.

Eközben Dumbledore a Csillagvizsgáló torony tetején állt, mintha meg sem érezte volna a hideget, és a szelet. Persze az is lehet, hogy már nem érzett semmit tőlük. Úgy kalkulált, hogy a véláknak ma kell érkezniük. Megszervezhette volna máshová is a találkozót, de az sokkal nagyobb figyelmet jelentett volna kívülről, ráadásul így ő is ráhatással bírhatott az eseményekre. A Tiltott Rengeteg egyik tisztását rendezték be a tárgyaláshoz, és most fények mutatját odáig az utat. Ha minden igaz, a kentaurok is elkerülik ma. Hacsak nem változik valaki sárkánnyá, és gyújtja fel az erdőt, semmi olyan nem fog történni, amit ne lehetne kezelni némi kedvességgel, és türelemmel.

A tisztás a Tiltott Rengetegben számos sátor felverésére alkalmas volt, amik belülrős egy kissebb hadsereget is el tudtak volna szállásolni. A legdíszesebb pedig, ami közében helyezkedett el, egyetlen asztalt tartalmazott, székekkel körülrakva, éppen eleget, hogy a törzsfők plusz Tammy, le tudjanak ülni.

Ennél az asztalnál állt az említett lány is. Érezte, hogy percről percre egyre közelebb érnek. Ma már repült egyet, de úgy érezte, hogy a benne tomboló feszültséget legalább egy óra békés vitorlázás és azt váltó hihetetlenül gyors szárnyalás tudná csak elűzni. Utána egy jó báránysülttel. Összefutott a nyál a szájában a gondolatra, és a hasa is nagyot kordult. Ha nem lett volna olyan erős hányingere reggelinél, biztos hogy a fél asztalt végigeszik Zambini-vel.

- Hidd el, még hálás leszel azért, hogy nincs semmi a gyomrodban.

- Nem is értem, hogy vettél erre rá.

- Úgy, hogy nem volt választásod.

- Perselus fura volt reggel. A te mancsod van benne?

- Az ő érdekében történt.

- Téged az kicsit sem érdekel.

- Akkor a te érdekedben. Minél kisebb támadási felületet kell hagynod.

A paták és lábak dobogása egyre közelebbről hallatszott. Tammy kilépett a sátorból, pont mikor az ösvény végén feltűnt az első lovas csapat. Végül, mikor a szőke már a tisztás közepén álló sátor előtt türelmesen megvárta, hogy a harcosok és a szolgák a tisztás peremén megalkossák a kört, ami egyszerre zárta be őt, és mindenki mást ki, megjelent három hintó. Ezek a lovas csapat mögött jöttek, a többi érkező mind őket kerülte ki. Egy halványbarna, bronz díszítéssel, egy kék, ezüst hullámokkal, és a legnagyobb, egyben - legalábbis Tammy ízlése szerint legcsicsásabb - egy tűzpiros, arany lángokkal. A hintók ajtajait kinyitották, és három nő szállt ki belőlük.

A ruháik alapján könnyű volt őket azonosítani, ha nem ismerte volna fel, melyik hintó melyik törzshöz tartozik.

Ő maga egy fehér, az anyja naplója alapján időtlen fazonú és stílusú ruhát viselt. Arra tippelt, ez a vélák "kis feketéje".

Ekkor a körből kivált egy szemüveges férfi. Azt sikerült megfigyelnie, hogy még a harcosok között is meglepően sok nő van, ráadásul az előbb említett véla egyszerű, fekete ruhát viselt, díszítés nélkül, bár láthatóan személyre szabott volt, és kellően elegáns ahhoz, hogy a lány biztos legyen benne, az egyik uralkodó személyes körébe tartozik.

- Őfelsége, Őfelsége és Őfelsége köszöntik önt, ... - itt láthatóan habozott. - Fenség.

- Megtiszteltetés vendégül látni mindannyiótokat! - A lány emelt hangon szólalt meg, a tisztás minden jelenlévője tisztán hallotta. - Öröm lenne számomra, ha a tárgyalások alatt a kíséret teljes kényelemben pihenné ki a hosszú út fáradalmait. - A sátrakból isteni illatok szálltak ki. A három uralkodó egy gyors pillantást váltott egymással, majd a katonai vezetőikkel, végül engedélyt adtak a harcosaiknak, akik sorra el is tűntek a sátrakban. Egyedül az uralkodók személyi testőrségének szűk köre maradt a nők körül, annak ellenére, hogy háromból kettőnél is fegyvert látott, illetve a fekete ruhás férfi.

- Mi pedig szintén visszavonulhatunk. A tárgyalás mellett lehetőségünk van némi ennivaló elfogyasztására is. - Villantott merészen mosolyt Tam.

A sátor visszafogott zöld színekben játszott, mintha csak az erdő része lenne. Mind helyet foglaltak a kör alakú asztalnál. A testőrség és a fekete ruhás véla pedig megállt mögöttük. Egyedül Tammy volt az, aki kíséret nélkül állt neki a procedúrának.

- Kezdhetnénk bemutatkozással.- A levegő vélák királynője szólalt fel. Az ő ruhája volt a legegyszerűbb, és ő tűnt a legközvetlenebbnek. - Alleria vagyok, a lég vélák királynője.

- Lamia, a mélység vélák királynője.

- Catriona. Pontosan tudod, ki vagyok.

- Tamara vagyok, a tűz vélák jogos uralkodója. - Egy pillanatra megfagyott a levegő. Végül Alleria mintha visszafojtott volna egy mosolyt, Lamia pedig a székén hátradőlve felvonta az egyik szemöldökét. Ami Catrionát illeti, ő gyűlölettől izzó tekintettel szuggerálta Tammyt, aki úgy mosolygott rá, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

- Akkor talán kezdjük. Catriona kezdeményezte az ülést, úgyhogy talán közölje, mit szeretne.- Lamia futólag Tamre, pillantott, majd a vörös ruhás királynőre.

- Remek. Mint tudjuk, az itt jelenlévő Tamara, az előző trónörökös lánya, hamarosan eléri a koronázáshoz szükséges kort. Alkalmatlansága okán azonban úgy ítéltem meg, hogy bölcsebb lenne rá ruházni egy birtokot, és ezzel kompenzálni az esetleges céljait a trón felé, melyek - és ezzel bizonyára ti is egyetértetek- irracionálisak.

- Nem látom be, miért volnának irracionálisak. Az ő édesanyja volt a trónörökös. A te édasanyád pedig sajnálatosan már szintén nincs köztünk. Ha valóban trónigényét nyilvánítja ki, az tiszta, és világos. - Alleria az odakészített kancsóból öntött a kupájába.

- Ezen kívül azonban valóban van igazság abban, hogy Tamara nincs tisztában számos olyan dologgal, amelyek elengedhetetlenek az uralkodáshoz.- Vetette ellen Lamia.

- Bocsáss meg felség, de ezzel kénytelen vagyok vitatkozni. Bizonyára tisztában vannak azzal, hogy az édesanyám jól felkészült volt az uralkodásra.

- Valóban, minden szempontból megfelelt, de ez mégis hogy jön ide?

- A távozása után mindent amit tudott, leírt nekem. Mindent amit tudott, átadott nekem. Én pedig megtanultam. - A ruhái redői között megbúvó zsebből kihúzta a naplót, és az asztalra helyezte. Lamia fellapozta, és beleolvasott néhány helyen.

- Az ő írása. Eredetinek tűnik.

- A sárkány pedig, akivel az életem hátralevő részében osztozni fogok a testemen és az elmémen, történetesen nagy tudással bír. Catriona megerősítheti, hogy az uralkodók sárkányainak a többi sárkány engedelmességgel tartozik.

- Nos, ez esetben könnyű dolgunk van. - Dobott egy szőlőszemet a szájába Alleria. - Ha Catriona sárkánya engedelmeskedik a tiédnek, akkor tied a trón. Ellenkező esetben Catrionáé. - Az említettek egymásra néztek. Merőben más volt érvekkel dobálózni és szónokolni, mint élesben kipróbálni magukat. Ráadásul, bár születési jogán Tammyt illeti a trón, most Catriona ül rajta. Ki tudja, melyikőjük minősül valódi uralkodónak a sárkányok törvényei szerint?

- Tarion?

- Várj egy kicsit Hercegnő. Karach-al beszélek.

- Akkor ő...

- A Trónbitorló sárkánya, igen. És most egy kicsit maradj csöndben.

- Nos, a sárkányok most tárgyalnak. - Simította le a ruháján a ráncokat Catriona. - Nem tehetünk mást, mint hogy várunk.

- Na és sikerült berendezkedni a vulkánmezőn?

- Lázadoznak. - Fintorgott Catriona. - Szerették az erdőt.

- Akkor minek költöztetted el őket?

- Ahhoz semmi közöd.

- Megvan a döntés.

- Tarion szerint döntöttek.

- A sárkányok szerint egyetlen mód van a biztos döntés meghozására. A halálig tartó párbaj.

- Hogy mi? - Úgy tűnt, Catriona most tudta meg a hírt.

- Én még sosem csináltam ilyet.

- Nem is te fogod csinálni. A halálig tartó párbaj a sárkányok közt zajlik. Csak fogak és karmok.

- Szóval ha veszítesz...

- Meghalsz.

- A sárkányok a halálig tartó párbaj mellett döntöttek.

- Ma este.- Catriona hangja tárgyilagos volt, de valami furcsa, sötét öröm ütött ki belőle. Ahogy Tamre nézett, amaz látta körülötte a gyűlölet sötét csápjait, ahogy minduntalan felé csapnak. Hátrébb dőlt a székén.

- Másoktól távol.

- Félsz, hogy mit fognak látni?

- Szeretném elkerülni, hogy bármit is lássanak, ami nem az ő szemüknek való.

- Vagy talán attól félsz - Catriona orrlyukai kitágultak, ahogy előredőlt, mint a szagott fogott vadászkopó- hogy egy bizonyos valaki látni fog?

- Ettől neked kellene tartanod nem? - Alleria derűsen felvonta a szemöldökét. - Ha lehet hinni a híreknek, az utóbbi évek legerősebb szála köt össze titeket Nigel-el.

- A király. Catriona férje.

- De persze ez akkor se gond, ha vesztesz. Abban az esetben előbb-utóbb új király lesz. Nem igaz Tamara?

- Ahhoz előbb egy jelölt is kellene a posztra. - Jegyezte meg a lány finom mosollyal.

- Az emberek azt hiszik, nincs is egyszerűbb dolga egy vélának, mint hogy találjon maga mellé valakit. - Fintorgott Lamia - Ha tudnák, hogy a minőséget tartjuk fontosnak, nem a mennyiséget, rögtön visszavennének. - Catriona felderült, míg Alleria elkomorult.

- Nem tudnak. - Vigyorgott kárörvendőn Catriona.- A gyenge kis elméjük nem tudja befogadni egy felsőbbrendűbb varázslény létét.

- És gondolom ezért kezdtek ránk vadászni. - Tam megjegyzésére ráfagyott a mosoly a két véla arcára.

- Hát persze. Miért is nem lepődöm meg? - Dobta hátra egy hosszú hajfonatát Catriona. - Te, gondolom az ő pártjukat fogod.

- Egy szóval sem mondtam ezt. De ha jól tudom, az őseink tettek néhány megkérdőjelezhető dolgot. Hajók elsüllyesztése, olthatatlan tüzek, fosztogató óriás madarak. Én csak azt mondom, nekik is van egy nézőpontjuk, és egyik fél sem volt hajlandó a másik oldalról is megszemlélni az eseményeket. Ha egy kicsit bizakodóbbak, mi pedig egy kicsit visszavettünk volna az arcunkból, lehet, hogy nem bújkálva kéne élnetek.

- Mond valamit. - Lötypölte körbe az italát a kupájában Alleria. - Kifejezetten hasznosnak tűnik egy olyan valaki véleménye, aki mindkét népet behatóan ismeri. De persze ez most mind nem időszerű. Ápolgathatjuk az egónkat napestig, ahogy a tanácsosaink, ahelyett hogy ellentmondanának nekünk ha rossz ötleteink vannak, vagy akár fel is készülhettek a viadalotokra, és elbúcsúzhattok akitől akartok.

- Felesleges búcsúzkodnom. - A farkasvigyor ami Catriona arcán szétterült legkevésbé sem volt udvarias, vagy szemérmes. Inkább szólok a katonáknak, hogy a viadal után abban a kastélyban fogunk megszállni, ahol ma este vacsorázunk.

- Szeretném, ha tiszta vizet öntenénk a pohárba.- Tam tudta, hogy a másik nő célja az, hogy őt felidegesítse, de már ez sem érdekelte. - Szó szerint a holttestemen keresztül teheted be a lábadat a Roxfortba. Soha nem ülhetsz le azokhoz az asztalokhoz, vagy alhatsz az ágyakban. És ha mégis megpróbálod, a fejed egy kandalló fölött fog lógni kitömve, mint trófea. Remélem, elég világosan fogalmaztam.

- Nos... a tűzvélák általánosan úgy vélik, egy kis temperamentumosság része a lényünknek. De valamiért ragaszkodnak hozzá, hogy a királynő hűvös legyen. Szerintem te jobban illesz közéjük, mint a palotám falai közé.

- Úgy érted, az én palotám falai közé? - Ekkora már mindketten felálltak, és most az asztal két oldaláról bámultak egymásra.

- Felség... - A megszólításra mindketten a fekete ruhás férfira néztek, aki mindeddig csöndben figyelt. - Néhány óra, és lemegy a nap. Ha valamit szeretnének elintézni, azt gyorsan tegyék meg.

- Akkor azt hiszem, egyenlőre befejeztük. - Állt fel Lamia, majd néhány röpke másodperc múlva Alleria is.

- Évek óta nem láttam egy tűzvéla sárkány alakját. Ehhez előtte innom kell, úgyhogy ha valaki keresne, a sátramban leszek. - Vonult ki Alleria, nyomában a másik két vendéggel.

- Igaza van. Most még igyekezhetünk vissza, szólni az igazgatódnak.

- És Harrynek.

- A bájitalmesternek nem. Nem jelenhet meg.

- Ma lehet, hogy meghalok. El fogom neki mondani, mert megérdemli az igazságot, és fordított esetben ő sem titkolózna előttem.

- És azt az igazságot is közlöd vele, hogy annak a sötét mágusnak vagy a lánya akit szolgált, és aki megölte az első szerelmét?

- Ne terheljük így le, jusson valami valentin-napra is.

-*-

A griffendél klubhelyiségében már rég nem látták a lányt, így érthető módon rögtön elindult a találgatás. Maga Harry is balsejtelemmel látta a testvére gondterhelt arcát.

- Mi a baj?

- Semmi különös. Figyelj, szereztem néhány ígéretesnek tűnő könyvet amik segíthetnek a második próbában, de elfelejtettem őket odaadni, és holnap vissza kell őket vinnem, szóval ma kell átrágnotok magatokat rajtuk. A zárolt szekcióról vannak, és Madam Cvikker nem hajland meghosszabítani a kölcsönzést, és meg nem tudom újra megszerezni az engedélyt. - Ezzel átadta a kupac könyvet, amit a szavai alatt a mellettük álló asztalra tett.- Harry láthatóan nem örült, hogy az éjszakáját olvasással tölti, de igyekezett hálásnak tűnni.

- Hű. Öhm... kösz, Tammy, ezekben biztosan találunk majd valamit.

- Ó, majd elfelejtettem! Vigyáznál holnapig a táskámra? Ne kérdezd miért!

- Oké...

- Örök hála! - Megölelte a döbbent Harryt. - Szeretlek.

- Én is téged. - Lapogatta meg zavartan a lány hátát. - Biztos minden rendben?

- Persze. Kettőnk közül te keveredsz életveszélyes helyzetekbe. - Ezzel a hamis mosollyal zárta a beszélgetést, mielőtt a pincébe indult.

Az jéghideg volt, és a lány sötétebbenek látta, mint máskor. Legszívesebben bevackolta volna magát a takarója alá, és csak sikított volna egy nagyot. De ezt nem tehette. Ehelyett megállt Perselus irodája előtt, és bekopogott.

Az ajtó szinte azonnal kinyílt, és a megkönnyebülés hulláma elérte a lányt.

- Mi ez az egész? - Kérdezte a férfi, mikor Tammy leült a kanapéra, láthatóan a gondolataival viaskodva, és ő is mellé telepedett.

- Ma lehet, hogy meghalok.- Nyögte ki a lány. Igazából, ahogy kimondta, csak úgy tudatosult benne az egész. - Egy párbajban. Muszáj.

- Megengeded? - Kérdezte a bájitalmester, mikor látta, hogy többet nem tud kihúzni a szőkéből. Amaz bólintott, és a következő pillanatban már ketten álltak a sátor előtt, mikor megérkezett a delegáció. Akkor ért véget az emléksorozat, mikor Tammy elindult vissza a kastélyba. Szerencsére a Tarionnal való beszélgetéseit nem hallották.

Mindketten csöndben ültek néhány percig.

- Nem csinálhatod ezt.

- Nincs választásom!

- Ez nem igaz. Csak egyik másik lehetőség sem tetszik neked!

- Mert ezért odavagyok! Perselus, ha nem megyek ki oda, megtámadják a kastélyt! Catriona nem nyugszik, amíg meg nem kapja amit akar! Ami ez esetben az, hogy nekem minél rosszabb legyen.

- Az emlékeidből ez nem így tűnt. Szerintem eddig nem akartad a trónt, mert azt hitted, hogy a tiéd. Most akarod, mert valaki másé. Épp te mondtad, hogy jellemző rátok a hiúság és a birtoklási vágy. Mi más magyarázat lenne erre, mint ez?

- Valójában teljesen mindegy mennyit veszekszünk. A sárkányok már eldöntötték mi fog történni. Csak azt szeretném, ha nem jönnél ki. Igyekszem úgy intézni, hogy távolabb legyünk a kastélytól.- A szőke felállt a kanapéról, és elindult az ajtó felé.

- Tamara! - Mikor a lány megfordult, Piton közvetlenül előtte állt, így hátra kellett hajtania a fejét, hogy a szemébe nézhessen. Amint a tekintetük találkozott, a férfi birtokba vette az ajkait. Ez a csók nem finom és törődő volt, hanem mohó és követelőző, teli félelemmel. A szürkéskék indák a bájitalmester körül elvegyültek a Tamarából áradó véla mágiából származó fénnyel. A lány Piton tarkójára vezette a kezét, és beletúrt a férfi hajába, ezzel kisebb morgást előcsalva belőle. Amaz végig vezette a kezét a nyakszirtjétől egészen a derekáig, majd végigsimított az oldalán. A szőke elkezdte kigombolni a másik talárját. Egy ideje már nem kellett hozzá odanéznie, és néhány másodperc múlva már a férfi mellkasán pihent a keze. Amaz félresöpörte a nyaka elől a haját, majd apró csókokkal és harapásokkal borította be a testrészt, amitől kiszökött egy sóhaj a szőkéből, és hátrahajtotta a fejét, hogy még nagyobb felületet tárjon a másik elé.

- Tamara, indulnod kell! - Az üzenet mindkettőjüket elérte. A buborék kipukkadt. Piton elhúzta fejét a lány nyakától, aki csalódottan elkezdte begombolni a férfi talárját. Mikor végzett, mindkét kezét ott felejtve hunyta be a szemét.

- Tamara...- Olyan finoman szólt hozzá, mintha egyetlen szavával összetörhetné. Ami így is volt. A férfi hüvelyk és mutatóujjával emelte feljebb a lány fejét, és hátrébb lépett, hogy könnyebben a szemébe nézhessen. - Gyere vissza.

- Szeretlek.

- Ígérd meg, hogy visszajössz.

-*-

A vélák a tisztáson várták. Catriona egy szűk, vörös bőrből készült páncélt viselt. Tammy egy leggingset, és egy zöld pólót. Mikor kilépett a fák közül, még látta, hogy ellenfele egy nála egy-két évvel idősebbnek tűnő férfinak mond valamit, aki koronát viselt, ruhája pedig dísztelen volt. Lamia épp két tanácsadót hallgatott, akik vízcseppet formázó hímzést viseltek a mellkasukon. Alleria egy kupát forgatott, és szenvtelen érdektelenséggel szemlélte Catrionát, és a párját, - a királyt.

- Érdekes a történetük. - Lépett Tam mellé a sátorban is látott fekete ruhás férfi, szemüvegét megigazítva. - A király kovácslegény volt. Egyszer azt a feladatot kapta mesterétől, hogy vigyen egy mívesen megmunkált tőrt a palotába, a kovács hálájaként a királynőnek. Persze a kovács meg akart szabadulni tőle, remélte, hogy az őrök majd merénylőnek hiszik a királyt, ő pedig mindent tagadhat. Ez így is lett. A börtönbe látogatott el Catriona, így ismerkedtek meg. Azelőtt senki nem akarta megölni, kíváncsi volt az illetőre. Hetekig járt le hozzá. Ezalatt a pár hét alatt pedig bizonyára kitalálja mi történt.

- Egymásba szerettek. - Tammy elnézte a férfit, akinek arcát véla szemmel mintha kőből faragták volna ki, ahogy a meleg mogyoróbarna szemek rámosolyognak Catrionára, aki pedig egyenes háttal, pengevékony szájjal jártatta körül időről időre a tekintetét a körülötte lévőkön, és a jeges arc csak akkor enyhült meg, mikor visszatért a férjéhez. Vajon én is ilyen vagyok Perselus mellett?

- Saját magad jobb változata? Aki kizárja a külvilágot, és ha ránéz, a jéghegyek is megolvadnának? Igen, Hercegnő. A vélák mindig is sokkal mélyebben éreztek, mint bármely másik lény. A gyászod a saját életedbe kerülhet, vagy ami még rosszabb, a mágiádba. A szereteted pedig beragyog. Emiatt kezdtek el titeket üldözni annyi évszázaddal ezelőtt.

- Felség. - A fekete ruhás finoman szólt. - Idő van.

- Köszönöm...

- Tanácsadó.

- Nem a rangodat kérdeztem, hanem a nevedet. - A férfi elgondolkodva nézett egy pillanatig a lány szemébe.

- Milyen érdekes.-Ezzel elsétált, Tammy pedig suttogások és a tekintetek kereszttüzében előresétált.

- Néhány mérföldre van egy rét, ami távol esik a mindentől. Remélem megfelel.

- Sajnálom, de nem felel meg. Szerintem annak a kastélynak a romjai sokkal inkább megfelelőek a célra.

- Hercegnő! - Ezzel Tammy elvesztette az irányítást. Látta, hogy Catriona elkezd átalakulni, de Tarion sem marad el mellőle.

Látta, hogy a vörös sárkány diadalmas rikoltással felszáll, és látta a saját karmait, ahogy elrugaszkodás közben embernyi darabokat tépnek ki a földből.

Érezte, ahogy a szél az arcába csap, és hogy szárnyaival, valamint erőteljes farokcsapásokkal irányítja és hajtja előre magát. Érezte a dühét, erősebben, mint bármikor. A zsákmány utáni vad dühöt, a vadászösztön semmivel össze nem hasonlítható erejét.

Érezte, ahogy fogai a másik sárkány, a fajtársa farkába mélyednek, és a vér melegét. A fémes szagát és ízét, ahogy elönti az orrát és a száját. Hallja a másik rikoltását, ami fájdalmában szökik ki a torkán. Apró fejek tűnnek fel az ablakokban. Az övéi. Az ő területe, az ő fészke. Senki nem léphet be engedély nélkül a területére. Meglendíti a másikat a farkánál fogva. Megfeszülnek az izmok a nyakán, a másik sebe pedig tovább súlyosbodik, amit újabb rikoltással ad a világ tudtára.

A morgás, ami a torkából előtör, nem az ő hangja. Nem az ő ereje. És mégis, annyira magáénak érzi!

A vörös, szárnyát az utolsó pillanatban behúzva tompítja az esést, de így jópár méteren felszántja a földet.

Ő puhán landol, de a súlyába beledöndül a föld. Minden lépése lássú, kimért, uralkodói és nagyon óvatos. Nincs kiszámíthatatlanabb egy sebesült vadnál.

Nem is látja a mozdulatot, de tudja, hogy hibázott. A karmok hosszan felszakítják az oldalát, és ő annyi időre tántorodik meg, hogy a vörös démon felálljon, és őt egy szárnycsapással közelebb lökje a kastélyhoz. Aztán fogaival a vállába mar. Nem tud védekezni. A fogak és karmok újra és újra lecsapnak, a farka, a mancsai, mind vérben úsznak. A dög csak a hasát és a nyakát kíméli. Lassan akar vele végezni.

Hirtelen abbahagyja. A mindent elemésző fájdalom mellett érzi, hogy a vörös ellép mellőle, a kastély felé indul. Kinyitja a szemét, és alakokat lát tolongani a kastély előtt. Még a saját vére szagán is átüt valami. Könyvek, kandalló, gyógynövények.

Nem.

A szó a koponyáján belül dörömböl. Érzi, hogy Tarion küszködik, igyekszik visszavenni az irányítást, de már késő.

Még így is olyan erős. Feláll, és a vörös háta mögött, gyenge szárnycsapásokkal igyekszik megtámogatni remegő végtagjait.

Minden olyan aprónak tűnik.

A vörös is kiszúrta az alakot, akit ő. Aki körül a legtöbb az aggodalom kékesszürkéje. A tekergő hosszú nyakon ülő fejen az összeszűkült szemek diadalittasan felcsillannak. Megnyalja száját, és az övéhez hasonló villás nyelv alatt borotvaéles fogak csillognak, rajta vörös vér. Az ő vére.

A düh a tetőfokára hág, mintha minden ami eddig elborította volna az agyát, most egyetlen vörös köddé változna. Annyira közel van. Megteheti. Meg fogja tenni. Meg is akarja tenni. Semmit nem tenne szívesebben. És ki tudná megállítani?

Az üvöltésébe beleremegnek az ablakok, és az emberek a fülükre szorítják a kezület. Helyes. Féljenek.

A vörös hátrapillant, és a félelemmel teli szemei őt látják utoljára, mielőtt a fogai át nem harapják a torkát, szilánkosra nem törik a csontokat, és miközben a vér lecsorog a szája két oldalán, a test nehezen puffanva landol alig néhány méternyire a kis emberek előtt.

A mellkasa lassan emelkedik és süllyed, nehezen, akadozottan. Annyi mindent tehetne még. A lába előtt hever a világ. De mi ez a hang?

Egy férfi kiált fel. Ott áll a fák között, rohan a vörös felé, majd a fölötte álló másik sárkánnyal mit sem törődve térdre rogy a feje mellett, amiben a szemek már meredten figyelik a kék eget. A férfi hatalmas, emberekhez mérten erős termetét nem rázza zokogás. Kiáltása néma, de gyászán látja, hogy mélyebb, mint eddig bármely érzelem, amit másokon látott. Egy szót sem szól, de lassan, mintha nehezére esne a mozgás, és egyre sápadtabban közelebb kúszik a néhány perce még elő fenevadhoz, és koronáját a földre dobja. A gyásza, és minden más, most elhanyagolt érzelme megszürkül.

Három másik érkezik. Egy, kék ruhában, kezében lombik. Egy másik, halványbarnában, kupát dobál maga előtt, láthatóan elégedett. A harmadik fekete ruhát visel, orrán szemüveg ül, tekintete kifejezéstelen, de mindhármuk arcán tartózkodás ül, ha rápillantanak.

Csöpp. Csöpp. Csöpp.

A vörös vérének koppanásai tulajdon pikkelyein kísérik a három alak lépteit. A fészke tagjai még mindig ott állnak, egy tapodtat se mozdulnak. Rájuk mordulna, de minek.

- Kérlek!-A hang alig volt erősebb sóhajtásnál. A férfi volt, aki eldobta koronáját. - Találkoznom kell vele. Kérlek! - Meghalna. Mindenképpen meghalna. El sem tudja képzelni a fájdalmát. Lejjebb eresztette fejét, szeme egy szinten volt a koronátlan királyéval. Amaz biccentett, ő pedig egy aprócska lánggal, mintha csak gyertyát fújna el, hamuvá égette őt.

- Tarion megnyerte a viadalt, mely eldöntötte, ki jogos a tűz vélák trónjára! - Emelte fel hangját a barna ruhás. - Visszaadhatod az irányítást a királynőnek!- Felhorkant. Mit képzel ez a halandó, hogy utasításokat ad neki? Neki, aki nemzedéke legerősebbike? A fészkében?!

Szemei újult erővel villannak fel, ahogy lassan a merész felé fordul, aki mellől távolabb lépnek kísérői. A kupa puhán koppan a füvön, ahogy a botor rohanni kezd.

- Megvadult! - Szól a fekete ruhás a másik nőnek, aki bólint.

Kitátja száját, hogy a lángok perzseljék fel az idegeneket, mikor a kék ruhás kísérő gyorsan előrelép, és a lombikot a szájába dobja, a dugó nélkül.

- Ne aggódj, mágikus. A szilánkjai nem sebesítenek meg. - Hallotta messziről, mielőtt elhomályosodott volna a szeme előtt a kép, és érezte, hogy a sebei, amikből szivárgott, vagy épp ömlött a vér, összezárulnak. Ő pedig visszaváltozik.

Valaki elkapja. A fekete ruhás. Mielőtt elájulna, még hall valamit, ahogy egyik kézből átadják egy másikba.

- Vigyázzon rá.

Könyvek. Kandalló. Gyógynövények.