Tammy a maradék egy hónapot, könyvekkel körülbástyázva töltötte. Ez nem volt szokatlan tőle, azonban az, hogy ezalatt az idő alatt csak annyit beszélt mint máskor három nap alatt, mindenki agyára ment, bár ezelőtt olykor bármit megtettek volna egy kis csöndért.

A bűbájtan és bájitaltan könyvek lassan olyanok voltak, mintha már egy éve használta volna őket, Harry pedig kezdte kellemetlenül érezni magát, amiért ő minden tankönyvét csak egyszer olvasta el. Mentségére szóljon, hogy ez eddig Tammynek sem volt szokása.

Ha kiszakadt a lapok közül, érdekességekkel bombázta a fekete hajút a Roxfortról, a varázslatokról, vagy a varázslényekről, amikért már valósággal oda-vissza volt. Ezüstszőke tincseit továbbra is a pálcájával tűzte fel, és akkor maximum csak sejthette, hogy egész életében így fogja hordani a haját. A nyár vége felé leginkább a Roxfort története című művet forgatta, és mindketten számolták a napokat elsejéig.

Dursleyék ugyan elvitték őket a Kings Crossig, de onnantól magukra voltak utalva. Tammy a tömeget pásztázta a kilences és a tízes fal környékén, várva, hogy más roxfortosok is felbukkanjanak. A vörös hajú családot pedig képtelenség lett volna nem észrevenni, így hát mikor az egyikük, akit Percynek hívtak nyomtalanul eltűnt mikor nekirohant a téglafalnak, habozás nélkül követte a család felé induló Harryt.

Mrs. Weasley szívesen segített nekik, és elmagyarázta hogyan jutnak tovább, valamint bemutatta szintén elsőéves fiát, Ront. Tammy széles mosollyal köszönte meg az útmutatást, és előzékenyen elsiklott a tény felett, hogy míg a legtöbben Harryn a sebhelyét bámulják meg, Mrs. Weasley a haja fölött nem tudott elsiklani.

- Innen már nincs visszaút.- Nézett rá Harry.

- Tudom. Csináljuk!- Mosolygott rá Tam, és nekifutott a falnak.

A másik oldalon nagy nehezen lefékezett, és próbált félrehúzódni Harry elől. A két Weasley iker segített nekik fölráncigálni a bőröndjüket a vonatra, mikor pedig Harry hátrasimította a szemébe lógó hajfürtjeit, az ikrek szeme elkerekedett.

A felismerés olyan hatással volt rájuk, mint a többi emberre: szájtátva néztek a Kis Túlélőre, ahogy Anglia hivatkozott Harryre, ő pedig lassan elvörösödött. Szerencsére Mrs. Weasley épp akkor hívta ki a fiait.

A nyitott ablakon át hallották a beszélgetést:

- Anya, hallod? Találd ki, kivel futottunk össze a vonaton! Harry gyorsan hátradőlt, nehogy rajtakapják a hallgatózáson. Tamara ellenben csak sunyin rámosolygott, és ügyet sem vetett arra, hogy meglátják. A szerencse azonban mellé állt.
- Tudod ki volt az a fekete hajú fiú, aki ott állt a közelünkben az állomáson?

- Ki?

- Harry Potter!

Harry és Tam most a kislány hangját hallották.
- Jaaaj, anyúúú, hadd menjek fel a vonatra megnézni! Naaa, haaaadd...

- Már láttad őt, Ginny. Szegény fiú különben sem állatkerti látványosság, hogy bámulni kelljen. Tényleg ő az, Fred? Honnan tudod?

- Megkérdeztem. És láttam a sebhelyét. Tényleg olyan... mint egy villám.

- Akkor nem csoda, hogy olyan elhagyatott volt a kis drágám. Szegényke olyan udvariasan kérdezte, hogy hogyan kell bemenni a peronra.

- És tényleg egy véla van vele!- Tammy kérdőn nézett Harryre, de ő értetlenül megrázta a fejét.

- ...

- Megtiltom, hogy ilyesmiket kérdezzetek tőlük! Nem illik ilyesféle dolgokra emlékeztetni valakit az első iskolanapján!- Tammy csöndben becsukta az ablakot, és keserűen Harryre mosolygott.

- Biztos hamar megszoknak.

- Persze...

- Hé, fel a fejjel! Varázsló suliba megyünk!- Tárta szét a karját Tammy mosolyogva, mire Harry is elnevette magát.

- Igazad van.

- Nem tudok mit tenni, ez az én keresztem.- Sóhajtott teátrálisan Tammy, majd a malíciamutatóját elővéve, saját éles tükörképével nézett farkasszemet. Véla. A haja ugyan nagyon is szokatlan, és senkit nem látott még akinek ilyen különös árnyalatú zöld szeme van. De nem akart olyan lenni, akiről tartózkodóan, összeesküvés elméletekre jellemző hangsúllyal mernek csak beszélni. Elvégre nem tett semmi rosszat. Ugye? Olykor megpróbálta magával elhitetni, hogy a csecsemő akit Harry gyilkosa tartott, nem ő. Hogy csak valahonnan máshonnan odakeveredett. Hogy nem Voldemortnak a lánya, akinek a nevét Hagrid alig merte kiejteni, és minden varázsló és boszorkány az ő halálát ünnepli, még ennyi év után is.

De ezek mellett a borús gondolatok mellett azon is aggódott, hogy vajon benne mennyi van az apj... mármint a valószínűsíthető apja gonoszságából. Vajon a sors gúnyt űz belőle, ezért kapott malíciamutatót, és a pálcája magja ezért annak a madárnak a tolla, amelyik szüntelenül csak azt figyeli mikor támadnak rá? Ezek elől a gondolatok elől, a könyvekbe menekült. Körülbástyázta magát velük, ami egészen addig a pillanatig remekül működött, míg az egyik iker szájából meg nem hallotta a véla szót. Eszébe jutott az egyik varázslényes könyve:

A vélák emberszerű lények, szőke hajú, kivételes szépségű nőknek néznek ki. Ha egy férfi a közelükbe kerül, azonnal csillapíthatatlan vonzalmat érez irántuk. Ha megdühödnek, csúf, madárszerű arcuk lesz, és tűzgolyókat dobálnak ellenségükre. A fajnak hímnemű példányai nem ismertek, viszont képesek kereszteződni az emberekkel.

Hangjuk, táncuk és illatuk közvetítik leginkább a pszichés hatalmukat. Kíváló látásuk, hallásuk, szaglásuk és reflexeik veszélyes ellenfelekké tennék őket, de az évszázadok során tartó üldözés az imádók és vadászok részéről bujkálásra, vagy legalábbis a viharmadarakéhoz hasonlatos óvatosságra nevelte őket. Hajukból varázspálca magja készül.

A vélák, serdülőkoruk végén érik el hatalmuk és mágiájuk csúcsát, és állnak készen rá, hogy párt válasszanak maguknak. Vonzerejük és az abból fakadó hatalmuk ellenére szigorú értékrendük van, - bár ez egyedenként más és más- természetükből fakadóan undorodnak az olyan aktusoktól, amik során nem táplálnak érzelmeket a párjuk iránt, sőt, az embereknél jóval válogatósabbak, ha a partnereikről van szó, szinte lehetetlen megfelelni egy véla elvárásainak, ami nem egyszer őrületbe kergette a merész hódolókat.

A vélák egy életre választanak párt, ha azonban elszakadnak tőle, abba belebetegednek, és bele is halnak. Ez nem csak a párjuk halálát, de hosszabb idejű távollétét is jelenti, volt azonban arra is példa, hogy egy véla a bánatba halt bele, mikor szerelme nem viszonozta érzelmeit, vagy félrelépett.

A vélák kolóniákban/ családokban élnek. A család minden tagja védi a sajátjait, és kíméletlen bosszút állnak, ha valaki bántja az övéiket.

Minden vélára jellemző a hiúság, és egyfajta éhség, ami a külső jegyeikhez, a tudásukhoz vagy szinte bármely tulajdonságukhoz/birtokukhoz köthető. Ezeket védik, és nagyra tartják, a hatalmukat éppúgy szimbolizálja, mint a mágiájuk, vagy szenvedélyük mértéke.

A könyv amiben a sorokat olvasta, jóval kevesebb információkat adott a vélákról, mint a legtöbb varázslényről, ráadásul Tamara gyanította, hogy nem is mindegyik teljesen megbízható adat.

Talán mondott volna valamit Harrynek, ha nem lép be a legfiatalabb Weasley fivér.

- Sziasztok! Beülhetnek ide? Minden fülke tele van.

- Persze, gyere csak.- Hívta be Harry. Tam csak rámosolygott, és mikor a fiú felé vette az irányt, arrébb tette a kistáskáját, benne a legfontosabb dolgaival.

Az ikrek visszatértek, de csak egy bemutatkozás erejéig, és hogy elmondják hova mennek.

- Te tényleg Harry Potter vagy?- Bukott ki Ronból a kérdés, mire Harry bólintott, és kétkedő pillantást vetett a testvérére.

- Oh... Már azt hittem Fred és George megint viccelnek velem. És tényleg van egy olyan... tudod...- Harry homlokára mutatott. Ő csak félretűrt egy hajtincset, Ron pedig félelemmel vegyes tisztelettel teli döbbent pillantással adózott a látványnak.

Ezután még egy rövid ideig Voldemortról folyt a szó, így Tamara és Harry megtudták, hogy már csak a névtől is félni kell, és Tudodkiként illik hivatkozni a mágusra, majd áteveztek az aggódással teli vizekre hogy nem fognak semmit érteni, de Ron megnyugtatta őket, hogy sokan jönnek mugli háttérrel. Innen pedig egyenes út vezetett a "család" beszédtémára amihez a testvérek, csak Dursleyékkel tudtak csatlakozni.

- Tam, akkor te nem is tudod milyenek a vélák?- Fordult felé a vörös hajú.

- Olvastam róluk néhány dolgot, de nekem úgy tűnik, még a szakértők is a sötétben tapogatóznak.

- Az nem is csoda! Állítólag a vélák képesek az őrületbe kergetni a férfiakat, a női kutatók pedig még annyira sem tudnak közelférkőzni hozzájuk, hogy lássák őket.

- Kösz.- Vonta fel a lány a szemöldökét, mire Ron elvörösödött.

- Nem úgy értettem! És különben is, ha véla lennél, nem vettek volna föl a roxfortba! Csak tudod rájuk jellemző ez a fajta haj.- Szabadkozott.

- Nem történt semmi.- Sóhajotta a kislány.- Igazából nem tudnám ha véla lennék. Vagy ha nem lennék. Fogalmam sincs ki volt az anyám, és ugye vélák csak nők lehetnek, szóval...- Lezserül megvonta a vállát.- Titeket melyik tantárgy érdekel a legjobban?

- A repüléstan.- Vágta rá Ron.

- Minden.- Mondta Harry.

- Bűbáj és bájitaltan.

- A tesóim szerint a bájitaltant a pincékben tartják, ahol a mardekár klubhelyisége is van. Nálunk mindenki griffendéles volt.- Húzta ki magát büszkén.

- Madam Malkinnál beszéltem valakivel, aki azt mondta, nincs semmi rossz a mardekárban, csak félnek a háztól a negatív felhang, meg Vol... Tudjátokki miatt.- Húzta el a száját Tammy.- Én örülnék ha a mardekárba kerülnék!- Emelte fel az állát, "csak azért is" stílusban.

Ezután természetesen a házak részletes elemzése következett, aminek a végén leszögezték, hogy bárhová is kerülnek, barátok maradnak.

Az út során még volt alkalmuk beszélni egy idegesítő, borzas leendő elsőévessel, felvásárolni a fél büféskocsit, és még egy ellenszenves szőke fiúval is találkoztak:

- Szóval igaz a hír. Harry Potter és A véla a vonaton utaznak.- A pökhendi hangnem sértette Tam fülét.

- Harry te ismered őt?- Billentette oldalra a fejét érdeklődőn, először a testvérére pillantva, majd a fiút végigpásztázva.
A mögötte álló kisnövésű gorillákra ügyet sem vetett.

- Draco vagyok.- Nyújtott kezet, amit Tammy megrázott, közben tartva a szemkontaktust.- Draco Malfoy.

- Tamara Potter.- Nézett tűnődve a fiúra.- Barátoknak Tammy, vagy Tam.- Szinte érezte az arroganciát és a megfeleni akarást, ami körüllengte a szőke hajú Malfoyt. Talán ez is valami véla dolog.

- Nagyon örülök Tam. Találkozunk a beosztásnál.- Ron nevetését köhögésnek álcázva fordította fejét a csokibékája felé a fennkölt hang hallatán.

- A te neved meg sem kérdem. Vörös haj, mások levetett talárja. Csak egy Weasley nézhet ki így.- Tammy olyan észrevétlenül húzta el a kezét, mint ahogy egy kígyó siklik ki az amatőr csapdából. Az arcán alig látható megvetés ült, amit olyan gyorsan tüntetett el, hogy csak Harry láthatta volna, ha nem pattan fel, Ronnal együtt.

- Akkor az évnyitón.- Mosolygott rá Malfoyra, aki erre befejezte a farkasszemezést Ronnal, és ismét felé kapta a fejét. Tam pedig Harry vállára tette a kezét, ami egyfajta visszatartó erő volt a testvérének, "nincs semmi baj" jelzés Draconak, és egyértelmű "ne verjétek ki a balhét" mindenki másnak.

A szőke hajú zavartan biccentett felé, és gorrilláival a nyomában elhagyta a fülkét.

- Ezt most miért kellett Tam?! Lenyomtuk vola őket!- Ronnak olyan vörös volt a füle, mint a haja.

- Nem jó ötlet már azelőtt ellenségeket szerezni, hogy egyáltalán elkezdenénk a tanévet. A Malfoy család, mint azt te is bizonyára tudod, igen befolyásos. - Próbálta visszaállítani a békés légkört Tamara. - Viszont lassan átöltözhetnénk a talárjainkba.- Nézett ki a lemenő napra a lány.- Hamarosan megérkezünk.

Először ő öltözött át, addig Harry és Ron kint várakoztak, majd cseréltek. Mikor leszálltak a vonatról. Ismét belepillantott a malíciamutatóba, majd megigazította a haját.

Kedves ismerősük, Hagrid várta őket a peronon, ahonnan csónakokhoz vezette őket.

Mikor beléptek a vadkanos kapun, egy szigorú, smaragdzöld taláros nő elvezette őket egy kissebb terembe.

Ott aztán Harry ismét elhajtotta Malfoyt, aki dühösen, de akadékoskodás nélkül távozott. Bemutatkozott nekik néhány szellem is, majd McGalagony visszatért, és egy nagy tölgyfaajtó előtt magyarázta el, hogy fog zajlani a beosztás, és a roxforti életük. Tekintete egy pillanatra megakadt Harryn és Tamarán, majd tovább is siklott róluk.

Kettes sorba állították őket. Ő Harry mellett állt, hála az abc sorrendnek.

Harry megszorította a kezét mielőtt elindult a három lábú székhez. Majd felharsant a: Griffendél!

Tammy kissé csalódottan tapsolt. Nem volt ő bátor, se vakmerő. Kizártnak tartotta, hogy oda kerül ahova a testvére.

Szólították, ő pedig a háta mögött összesúgó diákokkal elindult. A Süveg a szemébe csúszott, teljes sötétségbe borítva.

- Nocsak, nocsak. Évtizedek óta nem volt ilyen érdekes kobakkal dolgom. Lássuk csak... A Hugrabughoz te túlságosan haragtartó és számító vagy. Hollóhát? Szereted a tudást, de főleg ha a hasznodra tudod fordítani. Na de lássuk. Igen, ez igazán nehéz döntés. Nem igen emlékszem olyan diákra, akinek a közvetlen felmenője véla lett volna. Az apádról nem is beszélve. Hasonlítasz rá, tudod e? - Tammy megfeszült, a széke szélébe kapaszkodott, de olyan erősen, hogy az ujjai elfehétedtek- Ügyesen őrzöd a titkaidat, és nem csak te. Hmm. Határozottan rosszul éreznéd magad a griffendéleseknél. Legyen hát a Mardekár!

Egyszerre lélegzett fel, és szorult el a szíve. Amint McGalagony levette a fejéről a süveget, végigsimított a haján, mintha valami borzalmasat akart volna lesöpörni. Az enyhén ijedt, kissé undorodó arc sem vált az előnyére.

Elkapta Harry szomorú arcát, és halványan rámosolygott, majd a tapsoló mardekár asztal felé vette az irányt. Gratuláltak, kezet fogtak vele, és biztosították, hogy az, hogy a mardekárba került, a legjobb ami történhetett vele.

Mikor minden diákot beosztottak, az igazgató felállt, hogy beszédet mondjon, Tammy pedig olyan meglepett arcot vágott, ami egy külső megfigyelő szemszögéből teljesen indokolatlannak tűnt. Ellenben, ha például a Madam Malkin szabászatában dolgozó hölgy aki végighallgatta az igazgató és annak mit sem sejtő tanítványának társalgását most jelen lett volna, minimum egy kaján vigyort, talán egy visszafolytott nevetést is megeresztett volna. Mivel ez nem volt így, csak Dumbledore eresztett meg egy kacsintást a mardekáros lány felé, aki a mesterelméknek kijáró tisztelettel, és afféle üdvözlésként biccentett felé, mikor a vacsora alatt ismét találkozott a tekintetük.

Ami az amúgy pompás vacsorát illeti, a szeme időről időre a testvére felé vándorolt, és érzett egyfajta furcsa, fájdalmas ürességet, de az új háztársai öröme lassan rá is átragadt.

Mikor levezették őket a pincébe, majd azon belül a szobájába, amin egy bizonyos Pansy Parkinsonnal és Daphne Greengrassal osztozott, alighogy átöltözött a pizsamájába, már be is zuhant az ágyába, és menten elaludt.