Ha Harry utált valamit, az az volt, amikor Tammy gyakorolni akart. Ez ugyanis azzal járt, hogy teljesen olyan volt az edzések végére, mint egy használt mosogatórongy. A húga, aki eddigre majdhogynem tizenhatnak nézett ki, erőltette, hogy tanuljon meg valami igen hasznos mágiaágat. Okklumenciát.

- Ne már, Harry! - A szőke ezúttal is fáradhatatlanul nyaggatta. - Ez olyan hasznos lesz később, majd meglátod!

- Csak azért akarod, hogy gyakorold, hogy kell belemászni valaki fejébe!

- De hát rólad amúgy is tudok mindent! Légyszi! - A lány térdre vetette magát, összekulcsolt kézzel, esdeklően nézett rá.

- Na jó.

- Ez az! Oké, akkor tudod mi a teendő. Felejtsd el a griffendéleseket irányító érzelmeket. Ne gondolj semmire. Vizualizáld, ahogy az elmédet védi valami.

- Megvan.

- Tuti?

- Igen, per...

- Legilimens! - Ott állt a bénán ácsorgó Harry mellett, és kedvére ugrálhatott volna emlékről emlékre. Ehelyett kiszállt a másik fejéből.

Még párszor eljátszották ezt, Harry több-kevesebb sikerrel védekezett.

- Szuper voltál!-A lány büszke mosolya beragyogta az arcát. - Most én zárlak ki téged.

- Szólj, ha megvagy. - A lány csukott szemmel koncentrált, majd aprót bólintott. Harry vele ellentétben nem használta a pálcáját, ami nehezített a dolgon, de így a minisztérium nem tudott arról, mit csinál. Sajnos ezt csak ennél a varázslatnál tudta alkalmazni, mert Tammy csak ezt tanította meg ilyen módon.

- Legilimens! - Egy viharral szemben állt. A szél elég erős volt ahhoz, hogy ledöntse a lábáról, az esőcseppek üvegszilánkokként vágtak az arcába, és a villámok tengerén át, egy sima, fekete burkot is megpillantott, ami idegennek tűnt a lány természeti csapása mellett. A sötétkék és fekete felhők fölött egy viharmadár szállt, szemét a betolakodóra függesztve. Harry igyekezett áttörni az akadályokon, amivel annyit ért el, hogy teljesen kifulladt, de alig valamit jutott előre. Hirtelen megint a szobájukban ült, csuromvizesen. Tammy gyorsan megszárította.

- Ne aggódj, ha valaki nem jártas az okklumenciában, az nem védi ki ezt. Csak olyan volt, mintha nem is akarnál bejutni.

- Nem akarok vájkálni az emlékeidben.

- Amint bent vagy, ki is szállhatsz. Én sem turkálok, azt te is látnád. Örök hálám a segítségért. Ezeket mellőznünk kell, ha itt lesz Marge. Különben Vernon sosem írja alá az engedélyünket.

- Ne aggódj. Minden simán fog menni.

-*-

- Tudod-kezdte a lány vidáman, kezében a bőröndjével, egy pillantást sem vetve a mellette dühöngő Harryre- ha az embert azzal nyugtatják hogy minden rendben lesz, általában nem puffasztanak fel valakit a szeme láttára. És nem kell elszöknie.

- Bocsánat.

- Ne kérj bocsánatot, ez az emlékkép örökké a szívemben él majd. - A széles mosolyhoz nem illettek a sötétet pásztázó szemek, és a pálca a lány kezében.

- És most hogyan tovább?

- Ja, én azt hittem, hogy Marge kilövése a világűrbe az összetett és zseniális terved része.

- Meddig akarsz még gúnyolódni? - Kérdezte ingerülten Harry, de közben alig tudta visszafogni a mosolyát.

- Nem tudom, ameddig vicces. Forrófejű griffendéles.

- Hidegvérű mardekáros. - A lány nevetése messzire hallatszott az üres utcán.

- De most komolyan. Tegyük fel, hogy valahogy eljutunk a Foltozott Üstig, anélkül, hogy az egyik mugli ne hívná ránk a rendőrséget, mert őrültnek néznek. És azt is tegyük fel, hogy a minisztérium valami csoda folytán nem szerzett arról tudomást, ami történt.

- Ha így mondod, akkor nem tűnik olyan sima ügynek.

- Bánja kánya! Csak nem tanácsolják el a varázsvilág megmentőjét egy ilyen aprócska ügy miatt! Csak azokat sajnálom, akik Margeot fogják kezelni. Miket végig nem kell majd hallgatniuk! - Harry hirtelen megtorpant, és erősen figyelt valamit. Tam követte a tekintetét, és egy hatalmas fekete kutyával nézett farkasszemet. Lassan felemelte a pálcáját, de ekkor Harry mellette elesett.

Fülsüketítő robaj hallatszott, és Tammy az utolsó pillanatban rántotta el a testvérét, egy busz elől.

- Nem tudsz vigyázni? - Kiáltotta, egy másodperccel azelőtt, hogy rájött volna, buszok nem jelennek meg a semmiből. És hogy a buszok általában nem kétemeletesek ezen a környéken.

Mire visszanézett a bokrokra, a kutya eltűnt.

A semmiből előbukkant jármű szélvédőjén arany betűkkel ez állt: Kóbor Grimbusz.

A buszról leszökkent egy piros egyenruhás kalauz, és beleharsogta az éjszakába:

- Üdvözöljük a Kóbor Grimbuszon, az útfélen rekedt boszorkányok és varázslók segélyjáratán: Csak nyújtsa ki pálcás kezét, szálljon fel, és mi elvisszük, ahova csak óhajtja. Stan Shunpike vagyok, a ma esti járaton én leszek az ön… - A kalauz hirtelen elhallgatott. Most vette csak észre a járdán fekvő fiút.

Harry összeszedte magát, gyorsan megkereste varázspálcáját, és feltápászkodott. Tammy újra a kalauzra figyelt a bokrok helyet.

Most, hogy szemtől szemben álltak Stan Shunpike-kal, Tammy megállapította, hogy az nem sokkal idősebb nála: tizennyolc, legfeljebb tizenkilenc éves lehetett, nagy, elálló fülei voltak, és szeplőből is bőven kijutott neki.

- Mér' feküdté' a földön? - kérdezte a kalauz, félretéve hivatalos modorát.

- Elestem - felelte Harry.

-Minek esté' el? - vigyorgott Stan.

- Nem direkt csináltam - morogta bosszúsan Harry.

- Mi az a fejeden? - kérdezte hirtelen Stan.

- Semmi - vágta rá Harry, és gyorsan a homlokába simította a haját.

- Hogy hívnak? - kíváncsiskodott Stan.

- Neville Longbottomnak. - Harry valószínűleg kimondta a legelső nevet, ami eszébe jutott, majd gyorsan témát váltott: - Szóval ez a busz… Jól értettem, hogy akárhova elvisz minket?

- Ja - bólintott nagy büszkén Stan.- Bármilyen szárazföldi célállomásra. Víz alatti szállítást nem vállalunk… Na várj csak - folytatta gyanakvó pillantással. - Leintettél minket, nem? Kinyújtottad a pálcás kezedet, igaz?

- Igen - sietett a válasszal Harry. - Mondd csak, mennyiért visztek el Londonba?

- A szimpla fuvar tizenegy sarló, de tizennégyér' forró csokit is kapsz, tizenötér' meg jár egy üveg meleg víz és egy fogkefe választható színben.

- Csodás. Akkor felszállhatunk esetleg? - Tammy, akire eddig nem vetült fény, most Harry mellé lépett, megelégelve a sehova se kifutó beszélgetést.

- Azannya! - Kiáltott fel Stan, és füttyentett egyet. Tammy felvonta a szemöldökét.

- Igen, véla vagyok. Cassandra Smith, mielőtt kérdezné, nagyon örvendek. A szimpla fuvart kérnénk, a Foltozott Üsthöz.

- Magát ingyér is elvisszük bárhová. Nem igaz Earn? Na adják ide a cuccukat! - A testvérek felszálltak a buszra, nyomukban a csomagokkal szenvedő Stannel.

Tammy két perc után megállapította, hogy még ezt a fajta utazást is jobban kedveli a seprűknél. Hozzátartozott az igazsághoz, hogy két kézzel, görcsösen kapaszkodott, ahol csak tudott, és a hányingerrel viaskodott. Így inkább, hogy elterelje a figyelmét, egy szökött bűnözőről olvasott cikket. Az se tett jót a gyomrának.

A képen egy valaha jóképű, mostanra azonban elhanyagolt külsejű ember nézett rá, a szemében tompa csillogással.
A lány félredobta az újságot.

Abban a percben hogy leszálltak, Tammy a közeli bokorhoz lépve, könnyes búcsút vett a néhány órával ezelőtti vacsorájától. A száját törölgetve egyenesedett fel, és az addigi zöldes arca hamuszürkévé sápadt. Cornelius Caramel, a mágiaügyi miniszter állt a Foltozott Üst előtt.

- A Miss Potter! Micsoda öröm!

- Enyém a megtiszteltetés Miniszter úr. - Susogta Tammy, amit szerencsére Caramel a meghatottság és a rajongás számlájára írt.

Tom, a fogadós, egy különszobába terelte őket, majd teát és süteményt hozott. Tammy néhány apró korty itallal igyekezett csillapítani a szűnni nem akaró hányingerét.

A miniszter valóban nem akarta felfújni az ügyet, sőt! Láthatóan igyekezett az egészet a szőnyeg alá söpörni. Csupán annyit kért tőlük, hogy ne kószáljanak a szünet maradék idejében. Majd biccentett Harry felé, megemelte a kalapját a lány előtt, és távozott.

- Nem tudom te hogy vagy vele. - Szólalt meg később félálomban Tammy. - De ha ilyen könnyen úszod meg ezeket, akkor használd ki, és jövőre már az első nap átkozd el Dudleyt.

-*-

Napokig tartott, amíg Tammy megszokta a ráköszöntött nagy szabadságot. Életében először volt rá módja, hogy akkor keljen fel és akkor egyen, amikor neki tetszik. Emellett szabadon mehetett bárhova - igaz, csak az Abszol út hosszában, de mivel ez a kanyargós, macskaköves utca zsúfolva volt izgalmasabbnál izgalmasabb varázslószaküzletekkel, a testvérek nem is éreztek kísértést arra, hogy megszegjék a Caramelnek tett ígéretüket, és visszalátogassanak a mugli világba.

Mivel a reggelijüket mindig a Foltozott Üstben költötték el, naponta megnézhették maguknak az újonnan érkezett vendégeket. Voltak ott fura kis falusi boszorkányok, akik bevásárolni utaztak fel a városba, azután tiszteletre méltó varázslók, akik a Transzformációs Szemle legújabb cikkeiről cseréltek eszmét, egyik nap pedig feltűnt egy feltűnően banyaszerű alak is, aki vastag gyapjúsál mögé rejtette arcát, és egy tányér nyers májat rendelt.

Reggeli után Harry és Tammy kimentek a hátsó udvarba, a lány elővette a varázspálcáját, és megkocogtatta vele balról a harmadik téglát a kuka fölött. Azután hátralépett, és megvárta, amíg a fal helyén feltűnt az Abszol útra vezető átjáró.

Tammy azzal töltötte a hosszú nyári napokat, hogy a boltokat járta, vagy leült egy-egy kávéház teraszára. Miközben megebédelt a színes napernyők alatt, a többi vendéget nézte, akik vagy legújabb szerzeményeiket mutogatták egymásnak ("Ez, kérlek szépen, egy lunaszkóp - többet nem kell holdnaptárakkal bajlódnom…"), vagy Sirius Black esetéről beszélgettek ("Egyetlen gyereknek se lenne szabad felügyelet nélkül elmenni otthonról, amíg Blacket vissza nem viszik Azkabanba…").

A testvéreknek nem kellett többé zseblámpafénynél, takaró alá bújva írniuk a házi feladatukat, a ragyogó napsütésben kiülhettek Florean Fortescue Fagylaltszalonja elé.

Dolgozataik megírásához nemegyszer magától Florean Fortescue-tól kaptak segítséget, aki nemcsak hogy rengeteget tudott a középkori boszorkányüldözésekről, de félóránként ingyen fagylaltkehellyel kedveskedett nekik.

Miután Tammy meglátogatta Gringotts-beli széfjét, és feltöltötte erszényét arany galleonokkal, ezüst sarlókkal és bronz knútokkal, komoly önfegyelemre volt szüksége, hogy ne költse el nyomban egész vagyonát. Öt éve volt még hátra a Roxfortban, s cseppet sem vágyott rá, hogy Dursleyéktól kelljen pénzt kérnie varázskönyvekre.

Ha nem így áll a helyzet, bizonyára megvette volna - hogy csak egy példát említsünk a patika legkülönlegesebb bájitalhozzávalóiból az egész készletet. Így csak néhány apróságot engedélyezett magának.

Szívesen magáénak tudta volna a világmindenség üvegbúrába foglalt, mozgó modelljét is, ami
feleslegessé tette volna számára a további csillagászatórákat. Utált szerdánként éjfél után is fennmaradni, másnap alig tudott felkelni.

Takarékosság ide vagy oda, volt néhány dolog, amit mindenképp be kellett szereznie. A patikában a különlegességek mellett feltöltötte bájital-alapanyag készletét, s mivel az iskolai talárját rég kinőtte, vásárolt egy nagyobbat Madam Malkin Talárszabászatában.

Végül, de nem utolsósorban új tankönyveket kellett vennie - már csak azért is, mert az addigi tárgyak mellett harmadévtől felvette a jóslástant, a rúnaismeretet, a számmisztikát, a mugliismeretet, és a legendás lények gondozását is.

A könyvesbolt kirakata elé lépve érte az első meglepetés. Az üveg mögött a szokásos rajztábla méretű, aranybetűs varázskönyvek helyett egy tágas vasketrec állt, benne a Szörnyek szörnyű könyvének vagy száz példánya. Az agresszív nyomdatermékek fáradhatatlanul püfölték és marcangolták egymást, csak úgy röpködtek körülöttük a kitépett lapok.

Tammy elővette az olvasmánylistát, és most először figyelmesen végigböngészte. A Szörnyek szörnyű könyve az első helyen szerepelt a legendás lények gondozása tantárgynál.

Mikor belépett a Czikornyai és Patzába, a boltos nyomban odasietett hozzá.

- Roxfort? - kérdezte köszönés helyett. - Az új könyveidért jöttél?

- Igen - bólintott Tammy. - Kérek egy…

- Menj odébb. - A boltos türelmetlenül félresöpörte Tammyt, majd felhúzott egy pár vastag bőrkesztyűt, kezébe vett egy hosszú, göcsörtös sétabotot, és már indult is a szörnykönyvek ketrece felé.  - Soha többet nem rendelek ezekből! Ez kész őrültekháza! Nem bosszankodtam ennyit a Láthatatlanság láthatatlan könyve óta! Abból is megvettünk kétszáz példányt, egy vagyonba került, és szőrén-szálán eltűnt az összes… Nos, akkor mit adhatok még neked?

Tammy a listába pillantott.

- Kérek egy példányt A jövő zenéjéből, Cassandra Vablatskytól, meg... tudja mit? Inkább odaadom ezt. - Ezzel a férfi kezébe nyomta a listát.

- Á… kezded a jóslástant?
A boltos lehúzta a kesztyűt, és elindult a jövendőmondás részleg felé, ami az üzlet egyik hátsó sarkában kapott helyet. A polc előtt álló kis asztalon egy sor jóskönyvet állítottak ki, egyebek között a: Nézz szembe a jövővel, avagy: felkészülés a káros meglepetésekre és a Kormos kristálygömb címűeket.

A boltos felmászott egy létrára, majd kisvártatva egy vastag, fekete könyvvel tért vissza.

- Tessék, A jövő zenéje. Praktikus útmutató az alapvető jósmódszerekhez. Bemutatja a tenyérjóslást, a kristálygömb használatát, a madárbélolvasást…

Tammy azonban most meg se hallotta a boltos szavait. Figyelmét egy másik könyv kötötte le, amit az asztalra kirakott művek között pillantott meg. Halálos ómenek avagy: mi a teendő, ha a sorsunk megpecsételődött? - ez volt a címe.

A boltos követte Tammy pillantását.

- Ha rám hallgatsz, azt nem olvasod el - jegyezte meg csevegő hangon. - Minden sarkon halálos ómeneket kezdesz látni tőle, és végül a félelem fog a sírba vinni.- Tammy azonban kitartóan meredt a könyv borítóját díszítő képre, ami egy hatalmas, világító szemű fekete kutyát ábrázolt. Mintha látta volna már valahol ezt az állatot…

A boltos Tammy kezébe nyomta A jövő zenéjét, és még a mugliismeret, és a számmisztika könyvét.

- Adhatok még valamit? - kérdezte.

- Igen… - Tammy végre levette tekintetét a kutyáról, és szórakozottan a listára nézett. - Kellene még az Átváltoztatásról haladóknak és a Varázslástan alapfokon.

Tíz perccel később, mikor új könyveivel a hóna alatt kilépett a Czikornyai és Patából, még mindig a kutya járt a fejében. A Foltozott Üst felé vette útját, ám szinte nem is látta, hova lép, s egyre-másra beleütközött a többi járókelőbe.

A fogadóba érve egyenesen felsietett a szobájába, és az ágyra dobta a könyveket. Amíg vásárolt, valaki kitakarított nála: az ablak nyitva volt, ragyogó napfény áradt a szobába. A ház utcai frontja felől beszűrődött az elhaladó mugli buszok motorzúgása, és Tammy hallani vélte az Abszolút járókelőinek távoli, tompa zsivaját is. Tekintete a mosdó feletti tükörre, s abban saját képmására tévedt.

- Nem lehetett halálos ómen - jelentette ki dacosan, mintha tükörképét akarná meggyőzni. - Mikor azt a valamit láttam, nagyon feldúlt voltam. Biztos csak egy kóbor kutya volt…