Másnap Tammy korán ébredt, és úgy surrant ki a gyengélkedőről, hogy egy pillantást se vetett a szobor felé, amit egy paraván takart el a kíváncsiskodók elől.

Oda se nézve mit vesz el, felmarkolt valamit reggelire, és a gyanakvó pillantások kereszttüzében kiviharzott a nagyteremből.

Nem esett nehezére megjavítani egy kidobásra ítélt üstöt és egyéb eszközöket, Hermione pedig minden hozzávalót megszerzett, amit csak lehetett, így a lány hozzálátott, hogy a régi könyv segítségével elkezdje megfőzni a bájitalt.

Nemsokára Hermione és Ron léptek be a vécébe, valószínűleg ugyanazzal a szándékkal mint ő.

- Sejtettük hogy itt találunk. Hallottuk mi történt. - A szőke nem válaszolt, és újabb fél óra elteltével Harry is megérkezett.

Hétfő reggelre a gyanúsítgatások és rémhírek ellepték a kastélyt, ezzel egy időben az iskolában feltűnően megnőtt a kereslet a talizmánok, amulettek és egyéb önvédelmi eszközök iránt. 

Ez December második hetéig sem csitult, mikor McGalagony összeírta azoknak a nevét, akik a Roxfortban akartak maradni. Természetesen a trió és Tammy is köztük volt. Ráadásul a szőke mardekáros azt is elmondta, hogy Draco is a kastélyban marad, amit a griffendélesek rendkívül gyanúsnak találtak. Használni akarták a főzetet, de volt egy nagy probléma: hiányoztak a kényes hozzávalók. Az egyetlen pedig, aki kiismerte magát Piton privát készleténél, a legfeltűnőbb diák volt az iskolában. Így aztán Hermione vállalta magára a feladatot.

- Két hét múlva kész lesz. - Jelentette ki Tammy, aki mostanában jóval több időt töltött a mosdóban mint akart, és az egyetlen szerencséje az volt, hogy a haja minden alkalommal szinte taszította a bájital szagát. A ruhái azonban rövid úton a szennyesben végezték, akár már az első hosszú szünetben.

Egy héttel a megszabott határidő előtt, Tammy egy kissebb tumultus kíséretében egy plakátot vett észre a klubhelyiségben, és miután a diákok sietve félre álltak előle, azt is megtudta, hogy egy párbajszakkör első alkalma lesz aznap este. Ha másért nem, a katasztrófaturizmus kedvéért mindenképpen részt is akart venni rajta. Egy tanárt tudott ugyanis csak elképzelni, akinek ez az ötlete támadhatott, éppen most.

Harryéket is érdekelte a dolog, így nyolckor mind a négyen beléptek a Nagyterembe, és az ismét szétnyíló tömegnek köszönhetően be is álltak a rögtönzött színpad elé.

– Kíváncsi vagyok, ki tartja a tanfolyamot - morfondírozott Hermione, miközben barátaival befurakodtak a tömegbe. - Valaki azt mondta, Flitwick fiatal korában párbajbajnok volt.

– Mindegy, hogy ki tartja, csak ne… - kezdte Harry, de a mondat itt csalódott nyögésbe fulladt. Ekkor ugyanis Gilderoy Lockhart lépett a színpadra - ezúttal szilvakék talárban -, s nyomában nem más érkezett, mint a fekete taláros Piton. Tammy szája széles mosolyra húzódott, beragyogva a környezetét. Ez remek móka lesz!

Lockhart csendre intette a diákokat, és fontoskodva megszólalt:

– Gyertek közelebb! Mindenki lát engem? Mindenki jól hall? Remek…

– Nos, kedves fiúk-lányok, Dumbledore professzor engedélyt adott rá, hogy megszervezzem ezt a kis párbajszakkört, melynek célja nem más, mint hogy felkészítsen titeket arra az esetre, ha esetleg meg kell védenetek magatokat. Jómagam számtalanszor kerültem ilyen helyzetbe - a részleteket lásd megjelent műveimben. – Engedjétek meg, hogy bemutassam segédemet, Piton professzort -folytatta Lockhart, és széles mosolyt villantott Pitonra. - A tanár úr azt mondja, ő maga sem teljesen járatlan a párbajozás művészetében. Felkértem hát, hogy asszisztáljon nekem egy rövid bemutató erejéig. Nyugalom, nem kell aggódnotok: ügyelni fogok rá, hogy ne tegyek kárt a bájitaltanárotokban. - Tammy mosolya kiszélesedett, és olyan gúnyos volt, akit maga Piton is megirigyelhetett volna.

– Az lenne a legjobb, ha kölcsönösen kinyuvasztanák egymást - súgta oda Harrynek Ron.

Piton ajka gonosz vigyorra húzódott. Tammy nem is értette, miért mosolyog még Lockhart; ha őrá nézett volna így Piton, inkább azon törte volna a fejét, hogy merre szaladjon.

Lockhart és Piton szembefordultak egymással, és meghajoltak -mármint Lockhart bemutatott egy cifra gesztusokkal kísért meghajlást, Piton pedig türelmetlenül biccentett. Azután kard módjára felemelték a varázspálcájukat. Tammy kihúzta magát hogy jobban lásson, mert Lockhart várható vereségének látványáról a világért sem mondott volna le.

– Amint látjátok, felvettük a szabályos alapállást - magyarázta Lockhart feszülten figyelő hallgatóságának. - Most háromig számolok, és akkor egymásra szórjuk az első átkot. Természetesen egyikünk sem dolgozik halálos átokkal.

– Arra nem mernék mérget venni - morogta Harry a lánynak, a fogait csikorgató Pitont figyelve, de Tammy rá se hederített.

– Egy… kettő… három.
Mindketten megsuhintották varázspálcájukat. Piton így kiáltott: - Capitulatus! - mire pálcájából tűzpiros fénysugár lövellt ellenfele felé.

Lockhartot telibe találta az átok; lerepült az emelvényről, háttal a falnak csapódott, és összerogyott, mint egy zsák.

Malfoy, Tammy és még néhány mardekáros tapssal jutalmazta a mutatványt.

Hermione lábujjhegyre állt, és aggodalmaskodva pislogott Lockhart felé.

– Ugye, nem esett baja?

– Kit érdekel? - kérdezett vissza kórusban Ron, Tammy és Harry. Lockhart fejéről lerepült a süveg, s ondolált haja is alaposan összekócolódott.

– Remélem, jól figyeltetek - szólt rekedten, mikor végre sikerült
feltápászkodnia, és visszamásznia az emelvényre. - Ez egy lefegyverző bűbáj volt. Amint látjátok, elvesztettem a pálcámat - oh, köszönöm, Brown kisasszony. Valóban jó ötlet volt ezt bemutatni nekik, Piton professzor, de ha nem sértem meg vele, nyilvánvaló volt, hogy mire készül. Ha akarom,
könnyűszerrel hatástalaníthattam volna a bűbájt. Mindazonáltal úgy gondoltam, célszerű, ha a gyerekek ilyet is látnak…

Piton gyilkos tekintettel meredt rá, s Lockhart gyorsan témát váltott:

- No lássuk, mit tanultatok! Tamara, Mr Weasley feljönnének ide kérem?

- Ha megenged egy javaslatot, célszerű lenne elkerülni, hogy Mr Weasley a pálcáját használja, különben Miss Pottert gyufásdobozban küldhetjük haza. Jöjjön inkább Mr Potter! - A testvérek egymásra néztek, majd elindultak a színpad felé. A lányt hangosan buzdították a mardekárosok, és hamarosan a griffendélesek hangja is felcsendült, Harryt támogatva.

Lockhart instrukciókat adhatott Harrynek, Piton pedig a lányhoz lépett:

- Remélem nem hoz szégyent a házára.

- A feltételezés is sért.

- Minden varázslat megengedett, de kérlek a lefegyvező bűbájjal dolgozzatok, ha tudtok!- Lockhart szavai nyomán Piton és Tam arcán egy hamisítatlan mardekáros mosoly tűnt fel. A lány kioldotta a talárja csatját, ami a mellkasán összefogta a ruhadarabot, és a szövet a lába mellett landolt, így a farmer és a nlúz elősegítette a könnyebb mozgást. A pálcáját kihúzta a hajából, és tett egy nyakkörzést. Eközben Harry az utolsó tanácsokat hallgatta az SVK tanártól. - Forduljatok szembe!

A diákok elindultak, és a színpad közepén, egy méterre egymástól, megálltak.

- Ne légy túl durva. - Vigyorgott Harry.

- Ne feledd melyik házba tartozom. - Viszonozta a mosolyt Tammy.

- Meghajlás! - Harry zavartan meghajolt, Tammy csak biccentett, de közben rákacsintott az ellenfelére. Hátráltak néhány lépést, és vártak.

- Pálcát fel! Háromra kezditek! Egy! Kettő! Három!

Tammy megvárta hogy Harry elkezdje a varázslatot, és mikor rájött melyik átkot akarja rászórni a másik, hatástalanította, miközben a fehér nyaláb felé repült. A fiú ezen úgy meglepődött, hogy a lány átka célba talált.

- Tarantallegra! - Harry táncolni kezdett, és a szőke ki akarta várni mit reagál.

- Silencio! - Tammy a torkához kapott, de egy hang sem hagyta el a száját. Ez meglepően ravasz húzás volt. Elismerően biccentett, majd egy széles ívben meglendítette a pálcáját. Harry épp hogy hatástalanította az átkot, mikor azt érezte, hogy hátrarepül, és a feje úgy fáj mintha valaki megcsapta volna egy baseball ütővel, majd elterült, és vagy tíz métert csúszott a színpadon.

Finite Incantatem!
Finite Incantatem!
FINITE INCANTATEM!

Végre sikerült végrehajtania a csak gondolatban megfogalmazott varázslatot, mikor olyan nevetés fogta el, hogy levegőt is alig tudott venni. A máskor is igen szépen csengő hang, így most még inkább megzavarta a férfi nézők fejét.

Harry nem érezte sportszerűnek, hogy a gyakorlatilag harcképtelen húgára támadjon, de rögtön meg is bánta ezt, mert a lány két nevetésroham között kinyögött egy varázslatot:

- Serpensortia! - Majd, kihasználva a pillanatnyi döbbenetet, feloldotta az átkot, és levegőért kapkodott, mielőtt megszüntette volna a varázslata hatását, ami egy hosszú, fekete kígyó volt.

- Ne féljetek, itt vagyok! - Rikkantotta Lockhart, az állatra szegezve a pálcáját. Hatalmas dörrenés rázta meg a terem falait; a kígyó, ahelyett, hogy eltűnt volna, négy méter magasra felrepült, majd nyekkenve visszazuhant a padlóra. Ettől persze még dühösebb lett; sziszegve megindult egy fiú felé, újra felemelte fejét, és méregtől csöpögő fogakkal támadni készült.

Ekkor meglepő dolog történt. Harry rákiáltott a kígyóra, de azon a nyelven, amin Tammy a szörnyeteget is hallotta beszélni. Olyan volt számára hallani, mint egy idegen nyelv, melyet tökéletesen beszél, bár sosem tanulta. A fiú azt parancsolta a kígyónak, hogy álljon meg, de a lány körbe nézve meglepett, és rémült arcokat látott maga körül. Végül Pitont is meglátta maga mögött, akin ugyanazt látta, mint a többieken, bár kevésbé voltak láthatók az érzései. Az aurája azonban olyan volt, mint mindenki másnak.

- Elég Harry! - A kígyók nyelve dallamosan szólt az ő szájából, és mellette valami ősi, valami természetesen mágikus szőtt keresztül minden hangot, ami a parancsot úgy megerősítette, hogy lehetetlen volt ellentmondani a lánynak. - Megijeszted őket.- A mágikus erő elpárolgott, csupán törődés és aggodalom maradt a helyében. Harry úgy nézett rá, mintha nem értené miért mondja ezt. De a lány értette, hogy Harry szavai a többiek számára uszításként hangozhattak, hogy a kígyót a hugrabugosra küldje.

Tammy felemelte a pálcáját, és egyetlen elegáns csuklómozdulattal eltüntette a kígyót. Piton előrelépett, a félelem sápadtkékje eltűnt, ugyanaz a szürkésvörös érzelemszál vette körül, mint mindig. Töprengve fürkészte őket, ami Harryt láthatóan még inkább elbizonytalanította.

Tammy körbenézett a gyanakvó és dühös embertömegen, majd megragadta Harry talárjának ujját, és egy kígyó ügyességével kikerülve a diákokat, nyomában Hermionéval és Ronnal, kimenekítette magukat a Nagyteremből.

Ezúttal a mardekár, teljesen üres klubhelyiségébe vezette a triót, és motyogva bezárta a klubhelyiség ajtaját. Ron rögtön felkiáltott:

– Miért nem mondtad el, hogy párszaszájúak vagytok?

– Micsodák vagyunk? - csodálkozott Harry.

– Párszaszájúak! Beszéltek a kígyók nyelvén!

– Ja, igen, azt tudom - bólintott Harry. - Illetve ez még csak a második alkalom volt, hogy tapasztaltam. Egyszer az állatkertben véletlenül rászabadítottunk Dudleyra egy óriáskígyót… Hosszú történet - a kígyó elmondta, hogy még sose járt Brazíliában, és én akaratlanul kiszabadítottam. Akkor még nem tudtam, hogy varázsló vagyok…

– Egy óriáskígyó elmondta nektek, hogy sose járt Brazíliában? - hebegte Ron.

– Mi van abban? - vont vállat Harry. - Biztos egy csomó ember képes erre.

– Nem, nagyon tévedsz - rázta a fejét Ron. - Ez nagyon ritka képesség, és rosszat jelent.

Miért nem lep meg?

– Mi az, hogy rosszat jelent? - csattant fel mérgesen Harry. - Mi ütött belétek? Ha nem mondtam volna a kígyónak, hogy hagyja békén Justint…

– Szóval azt mondtad neki?

– Hogyhogy…? Hiszen ott voltatok. Hallottátok.

- Nem, nem hallották. - Húzta fel a térdeit Tammy, és a lábát átkarolva a tűzbe bámult.

– Csak annyit hallottunk, hogy párszaszóul beszélsz - felelte Ron. - A kígyók nyelvén. Akármit mondhattál volna. Nem csoda, hogy Justin megijedt tőled. Úgy hangzott, mintha uszítanád a kígyót. Hátborzongató volt.

Harrynek leesett az álla.

– Nem emberi nyelven beszéltem? De hát… észre sem vettem. Hogyan beszélhettem olyan nyelven, amiről azt sem tudtam, hogy létezik? És te hogyhogy különbséget tudtál tenni Tammy?

- Nem tudom. - A lány megrázta a fejét, és eszébe jutott, hogy a színpadon hagyta a köpenyét. - Csak értettem. És hallottam, hogy más nyelven mondod.

Ron a fejét rázta. Hermionével együtt olyan arcot vágtak, mintha meghalt volna valaki.

– Elmondanátok, mért akkora nagy baj, hogy az a ronda csúszómászó nem harapta le Justin fejét? - mérgelődött Harry. - Az a lényeg, hogy Justin nem került be tagnak a Fejvesztett Futamba. Mit számít, hogyan csináltam? - Fejvesztett micsoda? Nem, ez most lényegtelen.

– Nagyon is számít - szólalt meg drámai hangon Hermione. - Malazár Mardekár volt híres arról, hogy beszélt a kígyók nyelvén. Ezért egy kígyó a Mardekár-ház jelképe.

Harry szeme kerekre tágult.

– Úgy bizony - bólogatott Ron. - Most az egész iskola azt fogja gondolni, hogy te vagy Mardekár ük-ük-ük-ükunokája. Vagy Tammy. Esetleg mindketten.

- Nem vagyunk vér szerinti rokonok. - Jelentette ki Tammy, mint aki csak mellékesen közöl valamit, amit mindenkinek tudnia kéne.

– De hát nem vagyok az! - vágta rá ijedten Harry.

– Nehéz lesz bebizonyítani - csóválta a fejét Hermione. - Mardekár körülbelül ezer éve élt. Semmi nem zárja ki, hogy a leszármazottja legyél. Vagy hogy Tammy az legyen. - Amennyi mindent megtudott az apjáról, a lány számára nem az lett volna a legmeredekebb, hogy az egyik alapító rokona. De hogy miért a legutáltabbnak?!

Tammy másnap szétszórt volt, olyannyira hogy bájitaltanon egy főzetet csak az utolsó pillanatban tudott megmenteni. Az óra végén a fejét leszegve szándékozott távozni, de ebben egy selymes bariton megakadályozta:

-Miss Potter! - A lány csak két lépés után fogta fel, hogy hozzá szólnak. A szőke megvárta míg mindenki távozik, és az utolsó ember egy szánakozó pillantás kíséretében becsukja maga mögött az ajtót, majd megfordult, és letette a táskáját a padra.

- Tudom, ma pocsék voltam. Elnézést.

- Jól van?

- Persze. - A válasz automatikusan hagyta el a száját. - De gondolom a tegnapi párbaj érdekli. Ahogy mindenkit.

- Nem ezért hívtam vissza. Olyan, mintha ma máshol járna.

- Ezt hogy érti? - Odázd el a válaszadást, addig is van időd gondolkozni.

- Hogy a legszembetűnőbbet említsem, nincs összefogva a haja. Máskor kínosan ügyel rá, hogy minél kevesebbet zúdítson rá másokra a mágiájából. Ma azonban az összes hollóhátas és mardekáros fiú olyan szinten nem tudott odafigyelni a bájitalára, ami valószínűleg még sosem fordult elő a ház történelmében.

- Bocsánat.

- Nézzen rám. - Alig volt parancsnak tekinthető, a lány mégis teljesítette. Az obszidián szemek úgy fürkészték, mintha már mindent tudnának róla.

- Maga messze az eddigi legjobb diákom. És nem azért, mert véla, hanem mert szorgalmas, kedves és okos. Nem számít, hogy párszaszájú vagy sem, nem maga dermesztette kővé őket. Nem tehet róla, és jó lenne, ha ezt maga is elfogadná.

- Honnan ilyen biztos benne, hogy nem én vagyok? Mi van, ha átverem?

- Maga sokkal emberibb, mint számtalan ember, akiket ismerek. Ha maga tette volna, nem lenne képes most a szemembe nézni. - A zöld és a fekete szempár valóban egymást fürkészték. A zöld, a hazugság jeleit kereste, míg a fekete elégedetten figyelte, ahogy a szőke merev, tavolságtartó viselkedése lassan megszűnik, és egy halvány mosoly kezd derengeni a lány ajkain.

- Köszönöm. - A varázslók között egységes a vélemény, hogy egy véla őszinte mosolyáért meghalni is érdemes. Többen meg is tették. Ez jutott Perselus Piton eszébe, mikor a szőke mardekárosra nézett. Persze az okklumenciának hála sosem lépte át a határt, és igyekezett elhitetni magával, hogy már felvértezte magát a faj ezen egyedülálló képviselőjével szemben, de az ilyen pillanatokban minden akaraterejét és józan eszét latba kellett vetnie, hogy uralkodjon a szavain és a tettein. Ehhez általában elég volt emlékeztetnie magát, hogy a lány a diákja.

- Még valami. - Az írósztala egyik fiókjából kilebegtetett egy összehajtott ruhadarabot, és a lány kezébe reptette. - Ezt tegnap a Nagyteremben felejtette.

- A köpenyem! - A lány mosolya kiszélesedett, beragyogta a hideg pincehelyiséget, egy szót sem kellett szólnia, a hálája sütött belőle, átszivárogva a férfi mentális pajzsain, aki az utolsó pillanatban folytotta vissza a mosolyát.

- El fog késni. - A lány összefogta a pálcájával a haját, amitől a csillogás körülötte alább kellett volna hogy hagyjon, mégsem történt így.

- Viszlát tanár úr! - Piton biztos volt benne, hogy a hálás és kedves hangot nem hallhatja akárki, és ettől elöntötte az érzés, hogy kivételes.

Legutóbb amikor ezt érezte, ugyancsak egy vélával volt dolga. Egy olyan vélával, aki megszólalásig hasonlított Tamarára.

Aki egyik napról a másikra jelent meg és tűnt el. Ő elhalványította a rajongását Lily felé, ami akkoriban lehetetlennek tetszett számára.

Mikor eltűnt, az olyan volt, mintha egy csodálatos álomból ébresztették volna fel. Keserűséggel töltötte el az emléke, mert lassú volt, és nem mert lépni a lány felé akkor.

De mióta elkezdődtek a különórák Tammel, az emlékek mintha megelevenedtek volna. Ugyanaz a hang, ugyanaz a mozgás, ugyanaz a mosoly. Egy szellem tért vissza, aki úgy kísértette, hogy nem is tudott róla. És ettől az egész még nehezebb volt.

Az ajtó halk csukódása nem térítette magához, de a pozitív érzésekből álló szívet melengető buborék kipukkanása igen. Lassan értette meg, hogy miért őrülnek bele a vélákba. Vágynak az érzésre, hogy bármire képesek, hogy egy efféle tökéletesség elégnek találja őket, és kitünteti őket a figyelmével. A vélák elvonhatják a világból a fényt, hogy csak ők csilloghassanak, de a legtöbben bármit megadnának azért, hogy egy percre a fénykörükbe vonják őket. Hogy érezhessék azt, hogy gondtalanok a hihetetlen teremtmények mellett. Hogy minden rendben van. És ha az érzés elmúlik, újra szükségük van rá, mert már nem bírnak nélküle élni, a régi életük olyan sötét, hogy legszívesebben meghalnának benne.

Ezt pedig a vélák is tudták. Elbujdostak, kialakították a titkos közösségüket, hogy megvédjék az embereket - és legfőképpen önmagukat. Szárnyakat és karmokat öltöttek ha veszély fenyegette őket, és tűzzel szeparálták el magukat a támadástól, hátha az emberek máshogy látják őket.
És így is lett.

A teremtmények, akik hajdanán a szépség, a szerelem és az öröm szimbólumai voltak, a kétszínű, veszélyes, álnok és gonosz szörnyekké váltak, akikben nem lehet bízni, mert megölnek.

Eldobták az igazi lényüket, önmagukat, az életükért cserébe. És még inkább el kellett bújniuk, mert vadászni kezdték őket.

Tragikus, véres századok sora áll a történelmükben. Végül az erősek maradtak, akik egy kényelmes, biztonságos világot igyekeztek teremteni, legyen az bármely kicsi. Egy ilyen világba tartozik mindkét faj szerint Tamara is. A vélák nyomós okok miatt akarját maguk közt tudni. Az emberek pedig épp emiatt a nézet szerint akarják megkaparintani. A lány nem tudja, hogy védje meg magát. Sugározza magából ősei adományát, de elzárni csak nehezen tudja. Lassacskán rájött, hogy védtelen, és ha nem acélozza meg a lelkét, akkor mindkét világ összeroppantja őt, miközben megpróbálja a másik elől elmarni őt.

Éppen ezért, hajlandó volt szabályt szegni, addig tanulni, míg a szeme égni nem kezd, addig gyakorolni a pálcamozdulatokat míg már álmában is meg tudná csinálni, és annyi hajszálat adni amennyit csak kell, hogy a titkos és veszélyes forrásokhoz is hozzájusson.

Előbb vagy utóbb meg kell védenie magát.
És készen fog állni a harcra.