A Potter házat betöltötte a nevetés. James Potter a fiával játszott, míg Lily őket figyelte mosolyogva. Este volt már, lassan indultak aludni. Nem sejtették, hogy aznap örök álomra hajtják fejüket.

A fekete talár suhogva ölelte körül a magas, hórihorgas testet. Egyik kezében pálca, a másikban egy takaróba bugyolált gyermek feküdt.

Mikor a vörös és a zöld szempár találkozott, a gyerek elmosolyodott, és egyik karját a takaróból kiszabadítva a krétafehér arc felé nyúlt. A hosszú ujjak, melyek a pálcát tartották, egy gyors mozdulattal megigazították a takarót, újfent bebugyolálva az egész gyereket.

A szemüveges férfi megpróbált időt nyerni. Még holtában is, a lépcső aljában, mintha kész lett volna megállítani őt, a leghatalmasabb sötét varázslót. Fel a lépcsőn. Az ajtó zárva. A lánya arcát maga felé fordítja, majd egy varázslattal betöri az ajtót.

Egy vörös hajú nő kétségbeesetten, a testével védi a kiságyban ülő gyerekét.

- Állj félre!

- Ne! Kérlek ne!

- Állj félre ostoba!

- Kérlek, csak Harryt ne!- Majd éles zöld fény, és a nő összeesik. A kiságyban ülő gyermek arcán könnyek folynak, ő pedig a karján ülő gyereket beülteti mellé. Majd emeli a pálcáját...

A lány hirtelen ül fel, a fejét beveri a "plafonba". Felszisszen, majd megbizonyosodik róla hogy a mellette alvó nem ébredt fel, és halkan felöltözik, majd kisurran a házból. Leül a kerti padra, a hűvös reggeli levegő miatt összehúzza magán a kabátját, és megnézi a napfelkeltét. Minden egyes nap, már lassan tizenegy éve, minden kora hajnalban felriad. Aztán kijön, megnézi a napfelkeltét, és bemegy. Buta szokás, ahelyett hogy megpróbálna visszaaludni, de mostanra már nem tudná elhagyni.

Nagyot sóhajtva áll fel, és megborzong a hidegtől. Ezüsszőke haja laza hullámokban omlik a vállára. Dursleyék mindig is furcsának tartották. Petunia megpróbálta befesteni barnára, de másnap reggelre mintha mi sem történt volna.

Bent halkan visszatér a lépcső alatti gardróbba, amin Harryvel osztozik Nem akarja felébreszteni, így csak halkan visszafekszik, a kettőjük számára épphogy csak elviselhető szélességű ágyon. Tudja, hogy egy fél óra, és Petunia szól, hogy keljenek fel reggelit csinálni, aminek persze még tökéletesebbnek kell lennie mint általában, mert Dudley születésnapja van.

Tamara nem szerette a születésnapokat. Dudleyén mindig nagy felhajtást csapnak a Dursleyék, Harryét pokollá teszik, de azt még csak nem is tudják, hogy az övé mikor van. Ez persze nem csak az érdektelenségükből fakad. Tulajdonképpen semmit nem tudnak a lányról, ami alól ő sem kivétel. Egyszerűen csak lerakták őt is Harry mellé a négyes számú ajtóhoz. A nevét csak a csuklóján fityegő karkötő árulta el: Tamara

Semmit nem tud magáról. Az egyetlen, ami miatt Tammy nem tartja magát és Harryt abnormálisnak, ahogy a Dursleyék hívják őket, az álom, ami azóta kísérti, mióta az eszét tudja, és már minden pillanata beleégett az agyába. Innen tudta meg, hogy varázslat létezik. Hogy amiket Harryvel csinálnak, az mágia. Így pedig tudja használni. Csodálatos dolgokat teremthetne, de a védelme egyenlőre előrébb való. Az egyik iskolai kiránduláson néhányan elszakadtak a csoporttól. Egy sikló épp előttük csúszott el a bokrok között. Lehajolt, mintha csak meg akarná csodálni, és útmutatást kért tőle. Ő pedig elmondta, hogyan jutnak el a többiekhez. Egy másik alkalom az volt, mikor az iskolában Harryt szekálták. Azt akarta, hogy Dudley barátja abbahagyja, hogy hallgasson el. Neki pedig összeforrt a szája. De szerencsére a legtöbb stikliből ki tudta dumálni magukat, így csak a komolyabb esetekért járó büntetésekkel kellett számolniuk.

Harryvel a sok közös belső tulajdonságuk ellenére, a külsőjük különböző volt. Az ő kócos fekete haja és a lány laza hullámokban aláhulló szinte fehér frizurája már anélkül is tökéletes bizonyítéka annak hogy nem testvérek, hogy ezt senki nem is kérdezi meg tőlük. Egyedül a zöld szemeik hasonlítanak, bár míg Harryé smaragdzöld árnyalatú, Tammyé inkább méregzöld.

Dursleyék sokáig nem törődtek azzal, van e vezetékneve, az iskola közeledtével azonban belátták, hogy szüksége van egyre. Így lett Tamara Potter. Harryvel örültek neki, elvégre szinte a kezdetektől fogva testvérként gondoltak egymásra. Csakhogy a lány tudta, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű. Az a csuklyás alak... A Harry név... A varázslat... Az a másik gyerek...

Mikor összerakta a képet, sokáig hozzá sem szólt Harryhez, annyira szégyellte magát. És mert félt, hogy valamiképpen ő is tudja, aminek persze semmi értelme nem volt. Gyűlölte magát. Végül belátta, hogy ezzel csak Harryt bünteti, amit mindennél jobban el akart kerülni.

- Egy-kettő! Ébresztő! Keljetek fel!- Petunia reggeli kopogása után nem is kell az embernek ébresztőóra, inkább hamarabb kel, csak hogy ne kelljen arra ébrednie.

Az emberek nehezen mondanak le a szokásaikról. A reggeli kávé vagy kocogás nélkül az adott ember teljesen átlagos, unalmas napja élete egyik legrosszabbikává válhat. Petuniának ez volt a reggeli kávéja, még a reggeli kávéja előtt, amit rendszerint Tamarával főzetett meg.

Így, míg Harry nagy nehezen rávette magát, hogy egyáltalán a szemét kinyissa, ő kisétált a természetellenesen tiszta konyhába, hogy nekilásson a reggelinek. Ügyesen főzött, volt hozzá érzéke, amit Petunia mindig csak egy apró fintorral vett tudomásul, mikor kézhez kapták a fogásokat. Persze ettől nem utálták kevésbé, sőt! Gyűlölték már csak a gondolatát is, hogy egy magafajta őrültnek bélyegzett furcsa lány, egy ennyire természetes és szokványos dologban jól teljesít. A két tényt nem tudták összeegyeztetni magukban, és ez idegesítette őket.

Mire Petunia másodszorra is szólt Harrynek, a kávé lefőtt, és a tányérokon már ott volt a kenyér és a rántotta, amihez épp akkor sült a bacon. Harry az újságot hozta be Vernonnak, Dudley pedig már a konyhát pásztázta, várva a reggelit, de csak annyi időre, míg az újabb ajándékáért nyúlt, amit hangosan vezetett fel a listára, hogy megtudja, idén sem vetemedtek e olyan tiszteletlenségre, hogy kevesebbet kapott, mint tavaly. Tam olykor irigyelte, azt a fajta gondatlan egyszerűséget, ami Dudley agyának helyére lett behuzalozva.

Mint minden évben, Dudleyt ezúttal is elvitték valahova egy barátjával. Idén az állatkert volt az úticél, és Tammy még a konyhából is hallotta, ahogy Petunia morgolódik, mikor befejezett egy telefonhívást. Mrs Figg, aki ilyenkor szokott vigyázni rájuk Harryvel, átesett az egyik macskáján, és eltörte a lábát, így Dursleyék arra jutottak, hogy őket is magukkal viszik. Erre aztán Harryvel egymásra mosolyogtak. Még sosem voltak állatkertben!

Egész jól indult. Harry és Tam amennyire tudták, elkerülték Dudleyékat, és így egészen jól szórakoztak. A lánynak a hüllőház tetszett a legjobban, az kígyók, a krokodilok, és a gyíkok teljesen lenyűgözték.

Dudley épp egy alvó boa constrictor terráriumának üvegét kopogtatta, amikor ők visszatértek a "csapathoz". Mikor megunta és odébbállt, így ők is odaléphettek.

- Kimerítő lehet, egész nap ilyenekkel körülvéve.- Szólalt meg elmélkedve a lány, szemét végigfuttatva a bonyolult mintázaton, ami a kígyó pikkelyeiből állt össze.

- Sajnálom, hogy ilyeneket kell elviselned.- Függesztette Harry is a kígyóra a tekintetét. Amaz kinyitotta két sárga szemét, felemelte a fejét, és bólintott egyet. - Te érted amit mondok?- Hökkent meg Harry. A kígyó ismét bólintott.

- Honnan származol?- Nézett Tammy a kígyó szemébe. Amaz a falra erősített tábla felé bökött a fejével.

- Brazília. - Olvasta fel.- Az szép hely?- A boa ismét a tábla felé bökött.

- Ez a példány fogságban született.

- Sajnálom. Nem akartam tapintatlan lenni.- A kígyó bólintott.

- Mr és Mrs Dursley nézzék! Tamara és Harry a kígyóval beszélgetnek!- Riasztott mindenkit Piers Polkinss, akit Dudley hívhatott magával az állatkertbe. Harry unokatestvére természetesen rögtön érkezett is, és a földre lökte a két fiatalt, hogy a terráriumra tapadva szemlélhesse meg az állatot.

Tammy még javában a könyökét fájlalta, mikor kiáltást hallott majd csobbanást, és egy nehéz test puffanását. A füle mögé tűrte a haját, és így a szemébe nézhetett a hatalmas boának, ami egy pillanatra megállt melletük Harryvel.

- Kösssz.

- Szívesen.- Ült fel Harry, a lány pedig kuncogva bökte meg az oldalát, és a terráriumra mutatott, aminek az üveget, immár belülről ütögette a csurom vizes Dudley.

Épp időben tüntették el a mosolyt az arcukról, hogy Vernon meg ne lássa, miközben Petunia már a fiacskájához akart bejutni. Tam tudta, hogy nem ússzák meg a büntetést, de mindent egybevéve, ő úgy ítélte meg, hogy megérte a dolog.

Visszafelé néma csönd ült a kocsiban, és mikor Piers sietősen elbúcsúzott, Vernon csak akkor ragadta meg a grabancukat, és lökte be őket a lépcső alatti gardróbba. Már a csukott ajtó mögül hangzott az ítéletet, miszerint egy hónap szobafogság a gyerekek jutalma. Amint elhaltak a férfi nehézkes léptei, egymásra néztek, és kitört belőlük a felszabadult nevetés.

Az egy hónap lassan telt el. A lépcső alatti gardrób egy embernek is kicsi, nemhogy kettőnek, így hamarosan már szinte bármit megtettek volna, csakhogy kimehessenek kicsit. Egyedül az éjszaka leple osontak ki néhányszor, de mivel tartottak a lebukással járó további büntetésektől, ez alig néhányszor fordult elő.

A nyár már javában tartott, mikoris újkeletű szabadságukat kiélvezve, a kerti padon ücsörögtek, arcunkat a nap felé fordítva, élvezve a nyár közepi hőséget, amit szerencsére az árnyékot nyújtó fa lombja kellemessé szelidített, miközben tudták, hogy hamarosan ismét ugrasztják őket valamilyen munkához.

- El sem tudom képzelni, mi lenne velem, ha te nem lennél.- Fordult a fogadott testvére felé Harry.

- Többet dolgoznál, és kevesebbet lennél büntetésben.- Villantott rá amaz egy mosolyt.

- Nem, most komolyan. A lehető legjobb testvér vagy, akit csak el tudok képzelni, Tammy.

- Te vagy a legszuperebb tesó Harry.- Ölelték meg egymást.

-*-

Teljesen átlagos napnak indult. Napfelkelte, Petunia, majd reggeli készítés. Vernon kiküldte Harryt a postáért. Épp végeztek mindennel, mikor a fiú visszatért, és szétosztotta a borítékokat. Már csak kettő volt nála, mikor a testvére mellé lépett.

T. Potter kisasszony részére
Surrey grófság
Little Whinging
Privet Drive 4., lépcső alatti gardrób.

A boríték vastag volt, a betűk smaragdzöld tintával voltak ráírva. Egy vörös viaszpecsét zárta le, amibe ismeretlen címer volt nyomva.
Bélyeg nem volt rajta.

- Apu!- Kiáltott Dudley.- Tamara és Harry is kaptak levelet!

A levelet ugyanarra a sárgás pergamenre írták, amiből a boríték is készült. Harry már épp készült széthajtogatni, amikor Vernon kitépte a kezükből.

- Ez az én levelem! - kapott utána Harry.

- Ugyan, kitől kapnál te levelet?
Vernon fél kézzel megrázta az összehajtott pergamenlapot, hogy szétnyíljon, majd rápillantott. Arca egy közlekedési lámpát is megszégyenítő sebességgel váltott át pirosból békazöldre, majd másodperceken belül felöltötte az állott zabkása jellegzetes, szürkésfehér színét.

- Pe-pe-petunia! - hebegte a bácsi.
Dudley is meg akarta szerezni a levelet, de apja jó magasra felemelte, hogy ne érhesse el.

Petunia átvette az írást, és kíváncsian olvasni kezdte. Mire az első sor végére ért, úgy tűnt, mindjárt elájul. Torkához kapott, és olyan hangokat adott ki, mintha fojtogatná valaki.

- Vernon! Jesszusom, Vernon!
A házaspár dermedten meredt egymásra; teljesen megfeledkeztek róla, hogy Harry, Tamara és Dudley is jelen vannak. Dudley azonban nem volt hozzászokva, hogy csak úgy keresztülnézzenek rajta, és hisztizni kezdett.

- El akarom olvasni azt a levelet! - követelte.

- Én akarom elolvasni - csattant fel Harry -, mivel az enyém!

- Kifelé, mind a hárman! - parancsolta rekedten Vernon bácsi, és visszatömködte a levelet a
borítékba.

Harry nem mozdult.

- A LEVELEMET AKAROM! - kiabálta.

- Nekem add ide! - vágta rá Dudley.

- Te jó ég.- Dörmögte Tam.

- KIFELÉ! - csapott az asztalra Vernon bácsi. A grabancuknál fogva kipenderítette a két
gyereket az előszobába, akiket Tammy is gyorsan követett, és becsapta mögöttük a konyhaajtót. Harry és Dudley között nyomban lezajlott egy néma, de ádáz bokszmérkőzés a kulcslyuknál való hallgatózás jogáért. Dudley győzött -
"padlóra küldte" ellenfelét, vagyis Harry a fél füléről lelógó szemüveggel hasra vetette magát, s az ajtó és a padló közötti résnél hallgatózott. Tammy követte a példáját.

- Vernon - szólt Petunia néni remegő hangon -, nézd meg a címzést. Honnan tudják ezek, hogy hol alszanak? Figyelik a házunkat?

- Figyelik... Kémkednek utánunk... követnek minket - motyogta Vernon bácsi zaklatottan.

- De hát mit csináljunk? Válaszoljunk nekik? Írjuk meg, hogy nem akarjuk...
Tamara megpillantotta nagybátyja fényes fekete cipőjét. A bácsi fel-alá járkált a konyhában.

- Nem - mondta végül. - Tudomást sem veszünk róluk. Nem válaszolunk, akkor talán... Igen, az lesz a legjobb, ha semmit sem csinálunk.

- De hát...

- Az én házamban nem fog egy afféle lakni! Nem emlékszel? Amikor hozzánk kerültek, szentül megfogadtuk, hogy gyökerestől kiírtjuk ezt a dolgot, mert nemcsak badarság, de veszélyes is!

Aznap este, mikor hazaért a munkából, Vernon bácsi olyat tett, amit még soha: meglátogatta unokaöccsét és Tamarát a gardróbban. - Hol van a levelem? - szegezte neki a kérdést Harry, amint bácsikája bepréselte magát az ajtón. - Ki írt nekem?

- Senki - válaszolt a bácsi kurtán. - Tévedésből címezték nektek. Elégettem.

- Szó sincs tévedésről! - feleselt Harry. - Még a gardróbunkat is ráírták.

- Hallgass!

Néhány pók ijedtében lepottyant a mennyezetről. A bácsi mélyet sóhajtott, hogy lecsillapodjon. Mosolyt erőltetett az arcára, de inkább úgy tűnt, mintha vicsorogna.

- Öhm... nos, Harry, Tamara... Lassan kinövitek ezt a gardróbot. A nagynénétek meg én úgy döntöttünk, hogy... átköltözhettek Dudley kisebbik szobájába.

- Miért? - kérdezte Harry.

- Ne kérdezősködj! - csattant fel Vernon bácsi. - Fogjátok a holmitokat, és induljatok!

A szoba -legalábbis az ő mércéjükkel- nagy volt, tele Dudley játékaival, amiket már tönkretett, vagy megunt. A polcokon pedig ott sorakoztak a könyvek, amiket valószínűleg soha ki sem nyitott. Ezeknek szentelte a lány minden figyelmét, míg Harry már elterült az ágyon. Lentről már fel is szűrődött Dudley hisztije, hogy neki márpedig kell a szoba. Tammy a tengelye körül megpördülve vigyorgott Harryre, akár egy jóllakott macska, a fiú pedig boldogan azonnal viszonozta a gesztust.

Nem küldték ki őket a postáért.
A hét további napjain Vernon mindent bevetett, hogy távol tartsa a címzetteket a levelektől, nem átallott az ajtó elő előtt aludni, aminek az lett a vége, hogy hajnalban Harry rálépett, mikor megpróbálta megszerezni a borítékokat.

Vernon vasárnap reggel olyan büszkén ült az asztalnál, mintha csak feltalálta volna a spanyolviaszt. Nyilván, mert vasárnap nincs posta. Arra viszont nem számított, hogy a levelek özönleni fognak a kandallón át, beterítve mindent. És a delikvensek még így sem tudtak megszerezni egyet sem.

A viskó pokoli volt. Márha a poklot egy hideg, vizes, szélfútta, tengeren álló sziklán képzeljük el. Tammy, azután az éjszaka után határozottan így definiálta magában a poklot.

Mígnem, pontban éjfélkor, az ajtó kivágódott.