A Hét Halálos Bűn, más néven Hét Bűn, Főbűn és Eltorzult Bűnök, számos teológiai írás és etika fontos része, különösen a keresztény vallásé.

Nem tudni, hogyan alakult ki a Hét Halálos Bűn, bár Metatron szerint a Hét Bűn nem másból jött létre, mint magukból a Pokol Hét Hercegéből. A Mennyei Háború előtt minden egyes alak, aki a hét herceg egyikévé vált, olyan érzelmeket kezdett mutatni, amelyek ellentétesek a lényükkel és a Menny erkölcseivel. Közülük az első Lucifer volt, akit páratlan szépségének és hatalmának köszönhetően büszkeség emésztett fel, és ebből alakult ki a büszkeség bűne. Végül a többi herceg, egykor magas rangú angyalok mindegyike hagyta, hogy bűneik felülkerekedjenek rajtuk, és fizikai formát is öltsenek.

Egy másik hiedelem szerint azonban a bűnök magának a Bűnnek a születésekor öltöttek testet, aki a Sátán fejéből pattant ki abban a pillanatban, amikor az lázadni kezdett Isten és a Mennyország ellen. A Sátánból kiűzött Bűn "visszahatást" keltett, aminek következtében a hat másik magas rangú angyal által megtapasztalt gonoszságok is megnyilvánultak és kiugrottak a lényükből. Ez bizonyos értelemben a Hét Halálos Bűn megteremtőjévé teheti a Bűnt, bár leginkább az Apokalipszis Négy Lovasának anyjaként tartják számon.

A legtöbb főbűnt Dante Alighieri a szeretet perverz vagy romlott változataként határozza meg: a bujaság, a falánkság és a kapzsiság mind a jó dolgok túlzott vagy rendellenes szeretete; a gőg, az irigység és a büszkeség a mások kárára irányuló perverz szeretet. Az egyetlen kivétel a lustaság, amely a szeretet hiányossága. A hét főbűnben az örök halál hét útja rejlik. A főbűnöket a bujaságtól az irigységig általában a büszkeséggel hozzák összefüggésbe, amelyet minden bűn atyjának tartanak. Bár a hét halálos bűnt tartják a legveszélyesebb és/vagy legpusztítóbb bűnöknek, amelyek képesek elkárhozni egy olyan lelket, amely nem váltotta meg magát; egyes hiedelmek szerint minden lélek, függetlenül attól, hogy mennyire gonosz, végül megmenekül.

Bujaság -> A bujaság, vagy kéjvágy, intenzív vágyakozás. Általában intenzív vagy féktelen szexuális vágyként gondolnak rá, amely paráznasághoz (beleértve a házasságtörést is), nemi erőszakhoz, bestiális és más bűnös szexuális cselekményekhez vezethet. A bujaság azonban a féktelen vágy más formáit is jelentheti, például a pénz vagy a hatalom iránti vágyat. Henry Edward Manning szerint a bujaság tisztátalansága az embert "az ördög rabszolgájává" változtatja.

Dante a kéjvágyat az egyének iránti rendellenes szerelemként határozta meg. Általában úgy tartják, hogy ez a legkevésbé súlyos főbűn, mivel visszaélés egy olyan képességgel, amelyen az emberek osztoznak az állatokkal, és a test bűnei kevésbé súlyosak, mint a lelki bűnök.

Az Infernóban a kéjvágyban bűnös, megbocsáthatatlan lelkeket örökké nyugtalan, orkánszerű szelek fújják, amelyek azt szimbolizálják, hogy a földi életben nem tudtak önuralmat gyakorolni kéjes szenvedélyeik felett.

Falánkság -> A falánkság a túlzott élvezet és a túlzott fogyasztás, amely a pazarlásig fajul. Elítélésének egyik oka, hogy a jólétben élők torkoskodása miatt a rászorulók éhezhetnek.

A középkori egyházi vezetők tágabban értelmezték a falánkságot, és azt állították, hogy az étkezések megszállott várakozását, valamint a finomságok és drága ételek túlzott fogyasztását is magában foglalhatja.

Aquinói a falánkság öt formáját sorolta fel:

Laute - túl drágán eszik

Studiose - túlságosan finomkodó evés

Nimis - túl sokat eszik

Praepropere - túl hamar eszik

Ardenter - túl mohón eszik

Ezek közül gyakran az ardenter-t tartják a legsúlyosabbnak, mivel ez a pusztán földi élvezetek iránti szenvedély, amely az elkövetőt impulzív evésre készteti, vagy akár az élet céljait is puszta evésre és ivásra redukálhatja.

Kapzsiság -> A kapzsiság, más néven fösvénység, mohóság vagy sóvárgás, a kéjvágyhoz és a falánksághoz hasonlóan a vágyakozás bűne. A kapzsiságot azonban (az Egyház felfogása szerint) az anyagi javak mesterséges, rabló vágyára és hajszolására alkalmazzák. Aquinói Tamás írta: "A kapzsiság Isten elleni bűn, mint minden halálos bűn, amennyiben az ember az örökkévaló dolgokat az időbeli dolgok kedvéért kárhoztatja." Az anyagok vagy tárgyak felhalmozása, a lopás és a rablás, különösen erőszakkal, csellel vagy a hatalom manipulálásával elkövetett rablás mind olyan cselekedetek, amelyeket a kapzsiság ihlethet.

Lustaság -> A lustaság ("gondoskodás nélküliség") az ókorból származó fogalmak sajátos összevisszaságára utal, amely mentális, spirituális, patológiai és fizikai állapotokat foglal magában. Az érdeklődés hiányaként vagy a megerőltetésre való szokásszerű vonakodásként definiálható.

A lustaság fogalomkörének terjedelme széles. Spirituális értelemben az acedia először a vallásos személyeket, különösen a szerzeteseket sújtó szenvedésre utalt, amikor közömbössé váltak az Istennel szembeni kötelességeik iránt. Lelki értelemben az acedia számos jellegzetes összetevővel rendelkezik, amelyek közül a legfontosabb az érzéketlenség, az önmagunkkal vagy másokkal kapcsolatos érzések hiánya, egy olyan elmeállapot, amely unalmat, haragot, apátiát és passzív, tétlen vagy lomha gondolkodásmódot eredményez. Fizikailag az acedia alapvetően a mozgás megszűnésével és a munka iránti közömbösséggel jár együtt; lustaságban, tétlenségben és tunyaságban nyilvánul meg.

Harag/Gőg -> A Gőg a harag, a düh, sőt a gyűlölet ellenőrizetlen érzéseit jelenti. A harag gyakran a bosszúvágyban nyilvánul meg. A harag legtisztább formájában sérelemmel, erőszakkal és gyűlölettel jár, ami évszázadokig tartó viszályokat idézhet elő. A harag sokáig fennmaradhat azután is, hogy az a személy, aki a másiknak súlyos sérelmet okozott, már meghalt. A harag érzései különböző módon nyilvánulhatnak meg, beleértve a türelmetlenséget, a gyűlölködő embergyűlöletet, a bosszút és az önpusztító viselkedést, például a kábítószerrel való visszaélést vagy az öngyilkosságot.

Irigység -> Az irigységet, akárcsak a kapzsiságot és a bujaságot, a kielégíthetetlen vágy jellemzi. Leírható úgy is, mint szomorú vagy bosszús sóvárgás valaki más tulajdonságai vagy birtoklása iránt. A dicsekvésből ered, és elválasztja az embert a felebarátjától.

A rosszindulatú irigység annyiban hasonlít a féltékenységhez, hogy mindkettő elégedetlenséget érez valaki tulajdonságai, státusza, képességei vagy jutalmai iránt. A különbség az, hogy az irigyek is vágynak az egységre, és áhítoznak rá. Az irigység közvetlenül a Tízparancsolattal hozható összefüggésbe, konkrétan: "Ne kívánd ... semmit, ami felebarátodé" - ez a kijelentés a kapzsisággal is összefüggésbe hozható. Dante úgy határozta meg az irigységet, mint "a vágy, hogy másokat megfosszunk az övéktől".

Állítólag az irigység volt a motivációja annak, hogy Káin megölte testvérét, Ábelt, mivel Káin azért irigyelte Ábelt, mert Isten Ábel áldozatát Káinnal szemben előnyben részesítette.

Büszkeség -> A büszkeséget szinte minden listán a hét halálos bűn közül az eredetinek és a legsúlyosabbnak tartják. A hét közül ez a legangyaliasabb, vagyis a legdémoniasabb. Úgy tartják, hogy ez a többi főbűn forrása is. Más néven önhittségnek vagy hiábavalóságnak is nevezik, és veszélyesen romlott önzésként azonosítják, a saját vágyak, késztetések, kívánságok és szeszélyek mások jóléte elé helyezésével.

Még rombolóbb esetekben ez az irracionális meggyőződés, hogy valaki alapvetően és szükségszerűen jobb, felsőbbrendű vagy fontosabb másoknál, mások teljesítményének el nem ismerése, és a személyes kép vagy az én túlzott csodálata (különösen az isteniség hiányáról való megfeledkezés, és a saját emberi korlátainak, hibáinak elismerésének elutasítása).