Minden csupa vér és húscafat. Megölte Őket az a rohadék. Itt állok a házunkban, amit a szüleim és a bátyjám vére mázol be. Az egykor fekete falak, most vörösek. Már fel sem ismerem őket, sem azt, hogy melyik végtag, szerv kié.
Démonok vagyunk, ők már, csak voltak, de nem, ilyen halált érdemeltek. A földreesek, úgy zokogok, majd meglátom a bátyjám szarvát magamelőtt és ijedten ugrok hátra.
Felsikítok, így próbálva kiadni magamból minden keserűséget, minden dühhöt és fájdalmat, de mindhiába.

Órák elteltével talpra állok és mindent leküzdve eltakarítok, majd a családom darabjait eltemetem. Vége mindennek, nincs tovább.

Miután leróttam tiszteletem és gyászom, szedem a cuccaim és az erdőn át menekülni kezdek. El kell bújnom az arkangyal elől. Hosszú, göndör, vörös hajam lófarokba kötöm, majd a fejemre húzva fekete csukjám, hogy rejtse szarvaim rohanni kezdek.
Fekete sztreccs nadrág, fekete trikó, fekete kapucnis köpeny és fekete edzőcipő van rajtam, így beleolvadok az éjszakába, csak zöld szemeim világítanak haloványan.

Mindenhonnan szárnysuhogást hallok. Nem tudom, hogy, így van vagy, csak a képzeletem játszik velem. Remélem az utóbbi, bár tudom, hogy megfognak találni.

-LILITH!!! - hallok egy mély, férfihangot mögülem, ahogy utánam kiabál. Azonnal megállok és a hang tulajdonosához fordulok.
-Kron, jól vagy? - kérdezem aggódva barátom. -Hogy találtál meg, hogy kerülsz ide, ez veszélyes... Raphael engem üldöz.
-Tudom. Voltam nálatok, elég romos minden. Többiek hol vannak?
-Meghaltak. Megölt mindenkit Raphael meg az emberei. - mondom és megint a sírás kerülget
-Azt a rohadt.... annyira sajnálom, Lilith! Most, akkor egyedül rád vadászik? - kérdezi, szemében hatalmas aggodalom ül. Látszik, hogy a legjobb barátom.
-Igen. De, ha elkap és rájön, hogy bármilyen kínzási módszerekhez is folyamodik, hiábavaló, engem is úgy széttép, mint a többieket.
-Ezt nem fogom hagyn..... - kezdi, de nem tudja befejezni, mert egy ezüst színű angyaldárda szúrja át a testét, és hangok helyett vérbugyog a szájából.
Azzonnal sírvafakadok és felsikítok, majd a barátom holttestéből kitépve a dárdát, az angyal felé hajítom. Őt nem ismerem fel. Szőke, rövid hajú férfi, színtiszta fehér szemekkel.
Mellé megy, kikerüli a fegyvert.
-Ezt elszúrtad, démon... - mondja, olyan hangsúllyal ejtve ki a démon-szót, amelyből csöpög a megvetés.
-Ki vagy, te? - kérdezem dühösen az angyal aranybarna szárnyát pásztázva.
-A Végzeted. - vigyorog a rohadék. -De te, csak szólíts Ardhan-nak.
Oké, dögölj meg Ardhan!!! - kiabálom és tűznyelveket csapok felé, amik többsége el is találja. Felordít, de utána én következem, mikor egy hatalmas szárnycsapás következtében az egyik fának csapódok.
Ekkora erőt nem fejthet ki a szárnyával Ardhan, csak egy angyal. Csak egy valakinek, ekkora az ereje,.... az Arkangyalnak.

Raphael megtalált......