December 24. Nyugaton ezt olyan meghitt, családi körben ünneplik az emberek ajándékokkal, sok, finom étellel és különböző megemlékezésekkel a templomaikban. Nálam... vagyis nálunk viszont a csúcsfoka volt ez a gimis éveim alatt szervezett partizásnak.
A lakást boákkal, gyöngysorokkal és színes gömbökkel díszítettem, a levegőt átjárta a KFC-s csirke és az epertorta finom illata és a zöld fenyőfa, ami már megkezdte hullajtani a száraz tűleveleit, a nappali szélében magasodott pont a teraszajtóban, így az erkélyre a kijárás igen nehézkessé vált. A díszvilágítás kellemes fényben ringatta a homályos szobákat és minden olyan békés és meghitt volt, mintha én magam is a családommal töltöttem volna a szentestét.
- Mi lenne, ha valami normális zenét találnál erre az alkalomra, Hiro? – kérte már sokadjára és egyre türelmetlenebbül a fiút Momo-chan, aki kártyaparit tartott Masaya-val a kisasztalon.
- Jaj, egek! A zene nem csak a One Ok Rock-ból áll, Momo. – ingatta a fejét a srác, amivel vérig sértette a lányt, hiszen hatalmas OOR rajongó volt.
- Olyan gonosz vagy. – motyogta a lány az orra alatt.
Kazuma fintorgott egy kicsit, majd feladta nekem a következő, átlátszó üveggömböt, amit a karácsonyfa egyik ágára akasztottam.
A fiú boldogan pislogott fel rám, én pedig épp olyan boldogan vizslattam őt a szék tetejéről, amin álltam, hogy elérjem a fenyőfa magasabban lévő ágait is.
- A csúcsdíszt majd én akarom feltenni a tetejére. – mondta Kazuma mosolyogva. – Az a féri dolga.
- Ez esetben ne te tedd fel. – ingatta a fejét Toshinori, miközben a földön ült törökülésben és kis papírcsíkokra firkálgatott valamit.
- Te meg mi a fenét művelsz? – kérdezte erre vissza Kazuma.
- A kártyákat a királyos játékhoz. – felelte, majd egy kis koronát rajzolt az egyikre. – Utána játszunk, nem?
- Miért akarsz ilyen dedós játékokkal foglalkozni? – kérdezte Momo-chan aggódóan. – A fiúk az ilyennél mindig hülyeségeket találnak ki. Én nem akarok Hiro-val csókolózni például, ha valaki azt kéri.
- Már miért ne akarnál engem megcsókolni? – figyelt fel erre a másik srác is. – Mi bajod van ma velem? Csak mert nem vagyok olyan alacsony, mint Masaya, hogy jó magasságban legyen az arcom, mikor megölelsz, az nem azt jelenti, hogy rossz pasi vagyok, és nem csókolok jól.
- Gyere rám, Hiro! – csücsörített neki Masaya visszavágásként. – Majd én letesztellek.
- Fúj ember! – öklendezett erre. – Fel ne gyulladjon a pakli a kezedben.
Erre aztán mindannyian felnevettünk, de még maga, Masaya is. A hangulat egyszóval csodás volt, a fiúk most is szüntelenül egymást ugrasztották és vicceket meséltek, vagy csak kigáncsolták a másikat, hogy legyen min röhögni.
A sütő épp abban a pillanatban csipogott, mikor az egyik gömböt akartam felhelyezni a fára és, mint aki eszét vesztette, úgy pattantam le a székről és ejtettem el a díszt, amit Kazuma ügyesen elkapott.
- Hova, hova? – kérdezte utánam fordulva.
- Kész a torta. – feleltem, miközben felkaptam a kezemre a szakácskesztyűt. – Be kell fejeznem a díszítést. Megteszed nekem, hogy megcsinálod a fát, amíg lekenem a tortát?
Kazuma lebiggyesztette ugyan az ajkait, de beleegyezett. Nekiálltam a fehér masszával lekenni a tortát és, mikor ismét a fenyőfa irányába néztem, láttam, hogy Toshinori máris a segítségére sietett. Immár együtt pakolták a gömböket.
Szerencsére a krém is elég lágy és kenhető lett ahhoz, hogy gyorsan lemázoljam vele a tésztát, az illata a süteménynek pedig egyre erősebben kezdett terjengeni a lakásban.
- Valamit nagyon tudhatsz, csajszi. – kukucskált be hozzám Hiro mosolyogva. – Ha Kazuma elhagyna, hozzám bármikor jöhetsz tortát sütni.
- Nem alapszabály, hogy barát exével nem kezdünk ki? – kérdeztem vissza ravaszul, mire megforgatta a szemeit.
- Az csak városi legenda. – legyintett. – Ahogyan az is, hogy démonok léteznek.
Egymásra mosolyogtunk és abban a pillanatban valami olthatatlan melegséget éreztem Hiro-val kapcsolatban is. Nem olyan volt ez, mint amit Kazuma-nál éreztem, ez attól sokkal eltérőbb volt. Inkább csak olyan, mintha egy kellemes, baráti pókfonálból valami erősebb, egy kötél keletkezett volna.
A végtelen pillanatba nyúló szemezésünket végül a csengő ismerős hangja szakította félbe, ami kíváncsiságot ébresztett bennem.
- Ki az épp most? – tette fel a költői kérdést magának Toshinori. – Hívtál még valakit, Macchi?
- Nem, senkit. – ingattam a fejem, mikor kiléptem a konyhából a nappaliba, ahol mindenki az ajtó felé bámult.
A csengőszó megismétlődött és végül Momo-chan ment ajtót nyitni. A küszöb túloldalán pedig a magas, szőke huligán állt maga előtt tartva Seiji-t, aki elég keserű képet vágott. Mindannyian megdöbbenve álltunk egyhelyben, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, Endo pedig kaján vigyorral az arcán ünnepelte meg ezt a látványt.
- Hello, Macchi! – intett nekem boldogan. – Hoztam neked egy karácsonyi ajándékot.
Szorongatta meg kissé Seiji vállát, majd előrébb lökte a fiút, aki átesett a küszöbön és már bent is volt a lakásomban.
- Hé, ember! – kiáltott rá Hiro. – Ez azért mégiscsak túlzás. Mit kerestek itt?
- Bocsi, nem akartunk zavarni. – mentegetőzött Endo, de ahogyan észrevettem, a baráti társaságom férfi tagjai elég mérgesek voltak.
A levegő csak úgy forrt a két kis csapat között és ez az örökös versengés kicsit sem tett jót a karácsonyi hangulatomnak. Kazuma összehúzta a szemeit, aranyszínű villámok löveltek ki belőlük a haragtól.
- Seiji itt ólálkodott a környéken. – folytatta Endo, mire az említett az ajkába harapott. – Gondoltam, csakis miattad lehet ebben az utcában, szóval elhoztam.
- Boldog karácsonyt akartam kívánni. – vallotta a fiú, de nem mert se az én szemembe, sem pedig Kazuma vagy a többiek szemébe nézni.
A szívem hevesen dobogni kezdett attól az ártatlan tekintettől, a hangját még életemben nem hallottam ilyen halkan játszani. Boldog voltam. Karácsonyi csodának véltem, hogy Seiji ilyen későn meglátogatott engem és ennél nagyobb ajándékot el sem tudtam volna képzelni.
A fiú azonban nagyon zavarban volt, a sála alól vacogott és úgy tűnt, piszkosul megalázónak tartja ezt a helyzetet a barátaim jelenléte miatt.
- Ha csak ennyit akartatok, akár mehettek is. – mondta Kazuma türelmetlenül, mire mind rá néztünk. – Megmondtam, mit teszek, ha nem tűnsz el az életünkből.
- Kazuma, fejezd be! – szóltam rá, mire hökkent egyet felém.
- Nem! Igaza van, én... nagyon sajnálom. – motyogta megbánóan Seiji. – Ne aggódj az egész miatt, ezt mi már lerendeztük. Semmit nem akarok Machiko-tól, bármennyire is szeretem. Nem akarok közétek állni és nem is fogok. De attól, mert téged választott, én még úgy érzek.
- Kicsit késő már ez a bűnbánáshoz, nem? – kérdezte Toshinori.
- Karácsony van, te bunkó. Ilyenkor sosincs késő. – ütötte vállba Momo-chan. – Szerintem Seiji aranyos.
- SEIJI? – kapta mindenki a tekintetét a göndör hajú lányra.
- Láttam, amikor a fiú elrabolta egy pillanatra a suliban. Olyan romantikus. – áradozott a lány.
- Na de Momo! – szólt rá Masaya Kazuma felé biccentve, akin egyre nagyobb sebeket ejtett a féltékenység zöldszemű szörnye. – Neked lassan mindenki aranyos Machiko-val?
- Én csak azt mondom, hogyha kibékültek, akkor felesleges mindenkinek továbbra is fújnia erre a fiúra. Nézzétek már rá! Teljesen átfagyott. Mit gondoltok, mióta álldogál már odakint, várva arra, hogy elég bátorságot nyerjen ahhoz, hogy beléphessen ide és kellemes ünnepeket kívánhasson? Olyan fafejek vagytok. Ismeritek a megbocsájtás fogalmát egyáltalán?
- K-köszönöm... - pusmogta oda a lánynak Seiji, de Momo-chan láthatóan még folytatta volna, mégis elnémult. – Én tényleg nem akarok többé bajt veletek. Talán nem vagyok a legokosabb, de idióta sem és szó szerint vettem Shirokawa fenyegetését. Szóval... csak ennyit szerettem volna. Menjünk, En-chan! – nézett fel a szőkére, aki egy aprót biccentett.
A két fiú már épp megfordult volna, hogy induljon is. Nyomás keletkezett a torkomba, amit a ki nem mondott szavaim okozhattak, ezért szerettem volna minél előbb megszabadulni tőlük. De ott volt mellettem ő. Kazuma, aki lehet, engem is megölt volna Seiji-vel együtt, ha marasztalom a fiút. Mégis ezt akartam... mindennél jobban. Azt szerettem volna, hogy mind együtt ünnepeljünk a régi és az új barátaimmal, a múltamból és a jövőmből.
- Várjatok! – kiáltottam végül utánuk, ők pedig megálltak és hátra pillantottak.
Kazuma gyanakodva vizslatni kezdett, egyszóval nagyon megijedtem akkor, de szerettem volna kiállni az igazam mellett.
- Miért nem maradtok még egy kicsit? – kérdeztem, mire a hüledezés halk hangjai végigfutottak a szobában. – Momo-channak igaza van. Ma szenteste van, együtt kéne maradnunk és rengeteg torta van. Mit szólnátok egy kis forrócsokihoz?
- Arra nem mondhatunk nemet, ugye? – tette fel a költői kérdést haverjának Endo, miközben letekerte a sálat a nyakából.
- Megyek, hozok bögréket. – mondtam, majd a konyhába fordultam, közben pedig Kazuma mérges tekintetét kerestem, de csak csodáló szemekbe botlottam.
Nem volt merszem hozzászólni, csak igyekeztem a forrócsoki felszolgálásához szükséges eszközök előkészítéséhez és egy tálcára pakolva a rengeteg, gőzölgő itallal megtölt és pillecukorra díszített bögréket, majd visszatértem a fiúkhoz a nappaliba, de megálltam még a bejáratnál. Elég halk volt a mozgásom, ezért senki nem vette észre, hogy éppen közeledem, szóval tökéletes alkalom volt a leskelődésre. Egészen meghatódtam a látványtól, ahogyan Seiji és Kazuma végre kezet fognak és elássák a csatabárdot.
- Nem kedvellek még most sem. – suttogta oda neki Kazuma, a többiek pedig feszülten próbáltak meg nem tudomást venni az újabb fenyegetésről. – De nekem Machiko boldogsága mindennél fontosabb és tudom, hogy ezt szeretné. Ne merd őt még egyszer bántani!
- Ne félj, nem fogom. – jelentette ki Seiji határozottan, de tovább folytatódott a tudatalatti szócsata, szóval idejét éreztem közbe avatkozni, így kiléptem a nappaliba.
- Meghoztam az italokat! – szóltam fel, mire mindenki boldog mosollyal az arcán jutalmazott a munkámért.
Elfoglaltuk a karácsonyfa előtti teret és a kanapét, a kezünkben a bögrékkel pedig mind egymást figyeltük, ahogyan elindult az ajándékozás. A fa alá már a buli kezdete óta folyamatosan érkeztek a csomagok, kisebbek és nagyobbak is. Volt, amelyik egészen egyszerűen csak egy ajándékszatyorba volt belesuvasztva – ezeket nyilván Hiro csinálta – és volt olyan is, amik igényesen be lettek csomagolva a tetejükön pedig kis masnik és szalagok fityegtek.
- Boldog karácsonyt, Hiro! – adta át a fiúnak az ajándékát Momo-chan, aki mohón kezdte felbontani a látszólag könyvszerű ajándékot.
Hiro csomagja valóban egy aprócska kézikönyvet rejtett, melyet először ő nézett meg alaposan, majd hangosan felkacagott és közszemléletre bocsájtotta a borítót úgy, hogy felénk mutatta azt.
- 100 Japán Szóvicc. – olvasta fel még mindig nevetve. – Momo... komolyan mondom, én elveszlek. Ez nagyon tetszik.
- Melyik ünnepen is szokás fogadalmat tenni? – kérdezte felém nézve Toshinori. – Igazán találhatnál már magadnak egy barátnőt, Hiro. Legyen ez a célod a jövő évben az érettségi mellett!
A fiú mosolyogva megforgatta a szemeit, körülötte pedig mind csak halkan nevettünk.
- Ki lesz a következő? – tette fel a kérdést Momo-chan izgatottan, Kazuma padig szó nélkült felállt és a karácsonyfa mellé sétált.
- Én szeretném folytatni a sort. – mondta, mi pedig megszállottan kezdtük őt bámulni, amint a fenyő egyik ágának belső része felé nyúl és a gallyak közül végül előhúzott egy kis, feket dobozkát és vetett rám egy lomha pillantást. – Machiko, ez a te ajándékod lesz tőlem. Mondd csak, emlékszel, mikor hamarabb és később változtam át? Azt feleltem, nem tudom az okát és akkor még valóban nem is gondoltam volna, hogy ilyen lehetséges, de minden esetben, mikor könnyebben befolyásoltam az erőmet, te mellettem voltál közvetlen közel.
- Igen, emlékszem ezekre az esetekre. – feleltem egy apró bólintás mellett, mire a fiú felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen a földről, én pedig el is fogadtam ezt tőle.
Mind a ketten ott álltunk a nappali közepén, a kivilágított karácsonyfa előtt és egymás szemébe merültünk, a barátaink pedig körbevettek minket. Kazuma furcsa volt, de már megszoktam, hogy vannak neki érdekes pillanatai, így semmit sem sejtettem.
- Tudom, hogy milyen furcsán indult kettőnk kalandja és, hogy még mindig ott lappang valahol a gyűlölet irántam a szíved mélyén, amiért annyi fájdalmat okoztam neked. Az apám elvette a szüleidet, egyedül voltál azóta a nap óta, hogy ők elmentek és mindenről a hozzám hasonlók tehetnek. De én megígértem neked, hogy adok neked új családot, hogy sohasem fogom hagyni, hogy újra magányos legyél és egy testőrhöz méltóan megvédelek, akár a saját életem árán is. Viszont... tudod, mégiscsak jobb lenne, ha nem vacognék ennyire, ha a halálra gondolok, ha nem lenne a vérembe kódolva a halhatatlanság utáni vágy. Tudom, hogy megígértetted velem, hogy ne beszéljek többet erről, de az a helyzet, hogy találtam más módot is arra, hogy megadhasd nekem azt, amire vágyom anélkül, hogy megölnélek. – mondta, majd felnyitotta a doboz tetejét, ami egy meseszép, drága jegygyűrűt takart. – És az benne a legjobb, hogy így én is megtehetem érted mindazt, amire eltökéltem magam. Adok neked szerelmet, adok neked családot, adok neked biztonságot. Mindössze annyit kérek érte cserébe, hogy maradj meg az oldalamon, amíg halandó életed tart és, ha én magam már vénülő, öreg sárkány leszek, visszatérhessek a közös életünk után Kínába, hogy védelmezzem a falumat és a tavat, aminek az istene vagyok. Machiko! – érintette meg gyengéden a kezemet. – Hozzám jössz feleségül?
A többiek körülöttem mind elhűlve bámultak ránk szinte már tátott szájjal, én pedig a döbbenettől egyszerűen nem tudtam felfogni mindazt, amit Kazuma az imént mondott nekem. Olyan hihetetlennek tűnt az egész, egyszerűen olyan boldog voltam, hogy megkéri a kezem és azt szeretné, hogy a felesége legyek, mert szeret, hogy először el sem jutott az agyamig, hogy ezzel valójában mit is akar elérni. Ismét csak a halhatatlanságot...
Még hogy a házasság árán megkapná az áldásom? Ezt abszurdnak találtam, de mindettől eltekintve szokásomhoz híven ismét megfontoltam az ajánlatát minden rosszérzésem ellenére. A hátamon görbültek felfelé a szőrszálak az esküvő gondolatától és attól is, hogy ha Kazuma és én egybekelünk, végzünk a gimnáziummal, majd az egyetemmel és családot alapítunk, gyerekeink, majd unokáink születnek és együtt megöregedve tekintünk vissza megboldogult napjainkra, tudni fogom, hogy halálom után ő még élni fog. Talán újrakezdi az életét, talán új családja lesz és engem csak, mint szerencsés elsőt, kihasznál. Különben is fiatal vagyok a házassághoz... nem kell igent mondanom. Nem lehetek bolond!
Pillantásommal kétségbeesetten próbáltam kapaszkodni valamibe, nehogy elmerüljek nagyon a gondolataimba és túl hosszú, kínos csend álljon be a válaszomig, azonban szemeim csak a boldogan mosolygó barátaim találták, akik nagyon bizakodóan néztek engem. Endo lehunyta a pilláit, úgy tett, mint aki bóbiskol, Seiji pedig, mikor rálestem, elkapta a tekintetét. Az ajkait préselte, látszólag közbe akart szólni... egyáltalán nem akart engem elveszíteni és látni a saját szemeivel azt, amint egy másik férfié leszek, kiakasztotta őt érzelmileg. Ezt én nem tehetem meg vele...
- Machiko! – szólított meg halkan Kazuma, én pedig ismét rámeredtem ijedt tekintetemmel.
Az arca boldog volt, valósággal ragyogott és mosolygott előttem, mintha sosem érte volna hasonló öröm őt az életben.
Tényleg ezt akarom...? Egy démon felesége lenni? Szeretem, ez való igaz, de az nem azt jelenti, hogy el kell köteleznem magam ilyen hamar. Annyi másik pasi van a világon, de én mégis... mégis őt akarom. Ad nekem új családot, új otthont, szerelmet és biztonságot, amire igazán vágyom. De mégis, képes lenne az örökéletért elvenni engem, hogy egyszer hazataláljon? És én képes vagyok ezt megtenni érte? Megtenni mindezt érte és magamért? Én... képes volnék...?
- Igen! – feleltem. – Hozzád megyek!