Miután Kazuma és Tashinori távoztak, nem sokkal később megérkeztek hozzám Momo-chanék.
- Hoztam egy csomó mindent a tortához, Machiko-chan. – csatolta hozzá ezt a roppant fontos információt a lány a köszönéséhez, majd megölelt. – Már alig várom, hogy elkezdjük. Imádok tortát sütni.
- Főleg enni. – jegyezte meg halkan Masaya, mire Momo-chan ráöltötte a nyelvét.
Néha ők ketten inkább olyanok voltak, mint a nővér és az öcsike, de aztán nem kellett, hogy sok idő elteljen és máris egymás nyakába borultak. Momo-chan hihetetlenül szerette ezt a tökmagot, és Masaya is őt, csak nehezebben mutatta ki. Még mindig iszonyatosan féltékeny voltam rájuk, pedig már nekem is megvolt a magam kapcsolata.
A két fiút persze egyáltalán nem érdekelte a tortasütés, így ők gyorsan le is horgonyozták magukat a kanapén és bekapcsolva a tévét és a konzolt, valami autóversenyzős játékkal szórakoztatták magukat, amíg én és Momo-chan a konyhában készülődtünk a sütéshez.
- Úgy izgulok a mai nap miatt. – mondtam felcsigázva. – Remélem, minden tökéletesre sikerül majd.
- Ne aggódj, biztosan minden rendben lesz. – nyugtatott a barátnőm. – Különben is, miért olyan fontos, hogy minden tökéletesen menjen?
- Mert ez Kazuma első olyan szülinapja, amit együtt ünnepelünk. Szeretném, ha emlékezne rá örökké.
„Örökké" – Ez a szó, úgy tűnt, hogy sosem fog megsemmisülni egyikünk szótárából sem. Valahányszor felötlött bennem, hogy Kazuma olyan lemondóan viselkedett és eldobta a saját vágyát értem, valami ismeretlen érzés kerített a hatalmába. Ezt nem lehetett sem szomorúságnak nevezni, sem bánatnak, vagy örömnek. Ez sokkal inkább volt csodálat és egyben terhet jelentő, kínzó boldogság és ezek a jelzők közel sem fértek meg barátságban egymás mellett.
A torta tésztaalapja hamarosan elkészült, így könnyedén beleöntöttük azt a formába, majd nekiálltunk az édes krémnek. A nappaliból folyamatosan beszűrődött a két fiú kompetitív kiáltozása és a folyamatosan cserélődő videojátékok hangja és zenéje.
Természetesen nem állt szándékunkban Momo-channal ezen élni, így hamar benyomtunk valami nekünk kedvező zenét, egy kis One Ok Rock-ot a nosztalgia kedvéért. A számokon jókat derültünk, karaokéban énekeltük a szöveget és táncoltunk is sütés közben.

🔶🔷🔶🔷

A torta hamarosan teljesen elkészült, a fiúk segítettek feldíszíteni nekünk a lakást. Nagyon szolidra fogtam magam, nem csaptam nagy felhajtást a dolog köré, ahogyan azt Toshinori is tanácsolta.
- Gyorsan! – kiáltott fel Momo-chan izgatottan az ablak előtt ugrálva. – Most jönnek. Uram atyám!
- Csillapodj, Momo! – csitítgatta Masaya, aki végig megőrizte a hidegvérét.
Elbújtunk, mind ahányan voltunk a kanapé mögé és úgy vártuk, hogy a két, izomláztól küszködő fiú betérjen a lakásba. Mind halkan felkuncogtunk, mikor hallottak a bejárati ajtó nyitódását, majd csukódását, és amikor a léptek zajai a nappali felé egyre erősödtek, mind a négyen elkiáltottuk magunkat és előugrottunk a szófa takarásából.
- Meglepetés! – harsantunk fel egyszerre.
A vidámságunk bezengte az egész lakást, de a mosolyunk hamar lefagyott, mikor megláttuk a két szerencsétlent a nappali elejében állni. Nem is tudnám leírni hirtelen, milyen érzések kavarogtak bennem, abban a pillanatban, mikor megpillantottam a srácokat. Már messze túlszárnyalta a csalódás és a düh érzetét, ez már túláradó harag volt, ha nem több...
- Veletek meg... mi történt? – kérdezte Hirotaka döbbenten, ezzel megelőzve engem.
Toshinori még rendes állapotában pompázott előttünk, a problémát itt az én Kazuma-m jelentette, akit haverja úgy hurcolt be a vállán és egy ideig azt hittem, eszméletlen. Ez a feltételezésem szerencsére nem volt igaz, Kazuma lassan emelte fel a fejét és vezette végig rajtunk csillogó tekintetét, amit már korábban láttam. Ez a pillantása ismerős volt nekem abból az időszakból, mikor még mindent megtettem azért, hogy távol tartsam magamtól, hogy ne faljon fel. Ez a ragyogó szempár a pozsgás, kipirult arcával a megmámorosodásáról tett tanúbizonyságot.
- Bocsi, Machiko! – csuklotta Toshinori fintorogva. – Nem tudtam őt lerángatni az edzőterembe. Mindenáron ünnepelni akart és... hát ez lett belőle.
Erre semmit nem tudtam szólni, mert tudtam, ha valamit ki is ejtenék a számon, az csak valami nagyon cifra káromkodás lenne.
Kazuma pillantása megállapodott rajtam, ajkait pimasz vigyorra húzta és az arca valósággal derült, szemeiben megcsillant a földöntúli vágy. Ezért mondhatják, hogy a részeg ember az őszinte, bár még nem is mondott semmit, de tudtam mi jár a fejében.
Az alsó ajka kissé fel volt szakadva, jobb szeme alatt pedig egy kisebb duzzanat látszódott, akárcsak Toshinori képén is.
- Milyen balhéba keveredtetek már megint? – érdeklődött Hirotaka, de a hangjából kivettem, hogy ő sem szívesen tette fel ezt a kérdést.
- Az ivó előtt belénk kötöttek. – ingatta a fejét szégyenében Toshinori. – Ne haragudjatok... nem tudtam megállítani ezt a barmot. Jóban-rosszban együtt... barátok örökké.
A szavai most kivételesen kicsit sem hatottak meg, bármennyire is voltak igazak. Örültem, hogy nagyobb bajuk nem származott a találkozásból, bárkivel is verekedtek meg, bármilyen okból is. Kazuma is nagyon alacsonyra tette a mércét, mikor azt ígérte, vigyáz majd magára és Toshinorira.
- Ma...cchi... - motyogta a nevemet Kazuma azzal a letörölhetetlen vigyorral a képén és a hangja tele volt szenvedéllyel. – Úgy hiányoztál... Macchi...
A fiú kikecmergett Toshinori kezei közül és felém vette az irányt lassú és bizonytalan lépteivel. Mindeközben úgy lehelte felém a meleg, alkoholtól bűzlő levegőt, mintha valami tűzokádó sárkány volna, pedig származását nézve vízi démon volt.
Ahogyan a fiú felém közelített, én úgy hátráltam ösztönösen és teljesen elöntött a szomorúság, amint láttam Kazuma-t olyan állapotban, hogy a földi vágyai irányítják, mintha elveszette volna magát és azt a fiút, akit én ismertem, Kínában hagyta volna. Egyszerűen el sem tudtam dönteni, hogy az ezüsthajú srác a szerelem és a szenvedély érzése miatt pillant rám ilyen vágyakozóan, vagy megint csak eledelt lát bennem. Mert a szemeivel úgy ízlelgetett, mintha visszatért volna a gyökereihez, mintha ismét az ösztöne hajtaná az öröklétért.
- Machiko, mondj már valamit! – szólt fel Masaya hangosan, de csak sírásra álló szájjal ráztam a fejemet. – Ez a te meglepetés bulid volt. Hagyod, hogy tönkretegye ez az idióta?
A torkom összeszorult, Kazuma pedig épp abban a pillanatban ért oda hozzám és megölelni készülhetett, mert mindkét kezét a derekamra csúsztatta. Az orromat megcsapta a rizsbor kesernyés illata és számomra akkor telt be az a korsó, mikor így próbált meg hozzám lehajolni, hogy csókot lopjon tőlem.
A kezemet meglendítve tenyereltem le Kazuma puha arcát, ami a fogyása miatt elég csontos is volt egyben. Mindenki elhűlve nézett ránk, a lakótársam pedig immár abba az irányba bámult tovább, amerre a pofon folytán a feje fordult.
A könnyeim kiszöktek a szemeim sarkából, Kazuma pedig eltátva a száját, vezette vissza rám a tekintetét és látszott rajta, hogy fogalma sincs, mi történik körülötte, miért kapta a pofont.
- Ma...cchi... - motyogta ismét.
- Hogy tehetted? – kértem számon őt a tettéért, de még mindig nem értett. – Egy szörnyeteg vagy.
Zokogva vonultam el a szobámba, hátrahagyva Kazuma-t és a többieket, nem is törődve azzal, hogy a bulim befuccsolt és mindenkit a saját akaratára bíztam. Nem törődtem a délután hátralévő részével, nem érdekelt, ki mit csinál. Csak levettem magam az ágyamra és beleordítottam minden bánatomat a párnámba.
Végül Momo-chan jött be hozzám, hogy megvigasztaljon.

Sziasztok! 🌸
Igen, tudom... megint nagyon kegyetlenre fogtam magam. Sok a vita, sok a dráma, de senki ne aggódjon! 😍 Remélem, tetszett a fejezet. 😃 Szombaton hozom a folytatást, addig is mindenki imádkozzon, hogy ezek ketten kibéküljenek 😂😂