Az egész éjszakámat a kanapén fekve töltöttem, bámulva a plafont és hallgatva, ahogyan Kazuma úgy ordibál és dörömböl az ajtón, mint egy részeg idióta. Folyton kérdezgette, hogy ott vagyok-e az ajtóban, hallom-e, amit mond, de sosem feleltem neki.
Nagyjából éjfél körül hagyta abba az átkozódást és csendesedett el végleg, de egy ideig még hallottam a szobában matatni. Egy szemhunyást sem aludtam.
Fél 6 körül kezdtem el elszakadni a pihenés mindennemű gondolatától, és a mosdóba mentem készülődni az iskolára. A tükörben a saját, megtört és fáradt arcom látványa fogadott, a szemeim feldagadtak a sírástól, alattuk pedig lila karikák húzódtak. Sápadt voltam és nyúzott, majdnem, mint, aki egy koporsóból kelt ki.
- Hogy történhetett ez? - kérdeztem magamtól hangosan, és az ajtófélfának dőltem, mielőtt elájulok a fáradtságtól.
Nem tudtam felfogni, miért történt velem mindez és mihez kéne kezdenem ezek után Kazumaval. Vajon jó ötlet lenne-e minderről szólni valakinek, vagy úgyis őrültnek tartanának miatta?
Elsétáltam a szobája ajtajáig, ahol most kivételesen csend volt, majd a kilincsre helyeztem a kezem, és egy pillanatig hezitáltam.
Mi van, ha nem alszik? Mi van, ha még mindig abban a félelmetes formában van? Mi van, ha megint megpróbál megölni? Nem! Ha annyira ki akart volna törni, megtette volna, nem lehet annyira félelmetes... tudnom kell mindent arról, hogy mivel állok szemben!
- Shirokawa? - nyitottam be a szobába, az ajtó pedig recsegett-ropogott, ahogyan kitártam. - Alszol? - suttogtam.
A fiú ott feküdt az ágyában a fal felé fordulva és hangosan szuszogott. Nem merészkedtem nagyon közel, de úgy tűnt, ismét normális és semmi furcsa szarv vagy pikkely nincs rajta.
Az ajtó már kijárt a helyéről, ha még egy ideig rángatta volna, biztosan kijut a szobából... szerencsém volt.
Halkan visszacsuktam az ajtót, de ezúttal nem zártam be, majd a konyhába indultam bentot csinálni ebédre. Nem telt bele tizenöt perc, már hallottam a srác halk lépteit a nappaliból.
- Jó reggelt! - köszönt bánatosan, én pedig felé pillantottam.
Kazuma megjelent a konyhaajtóban, arcán pedig keserű mosoly keletkezett, mikor a szemeimbe nézett. Nem feleltem neki semmit, csak visszafordultam a dolgom felé és folytattam azt.
- Haragszol rám, Machiko? - kérdezte megunva a várakoztatást. - Gondolom, hülyeség megkérdezni, persze, hogy haragszol. Nem voltam veled őszinte... nem mondtam el, miért jöttem Japánba, de hogy mondhattam volna?
Még mindig hallgattam.
- Nézz rám, ez így olyan bizarr! - mondta, majd megindult felém, mire összerezzentem. - Nem bántalak, esküszöm!
Mikor odaért mögém, én megfordultam, hogy szemben legyek vele, kezemben pedig egy éles konyhakést szorongattam, melyet óvatosan a fiú vékony derekához érintettem, jelezve neki, ha bántani merészel, nem fogok finomkodni ezúttal. Szemei a hideg fém érzésére kipattantak, csak döbbenten meredt rám, majd ismét elmosolyodott.
- Ugyan már, Machiko! - suttogta. - Ne hülyéskedj velem! Úgysem tennéd meg, ebben biztos vagyok.
- Igazad van. - feleltem kis szünetet tartva a mondataink közt. - Valóban nem merném megtenni, talán még akkor sem, ha most ismét rám támadnál... és tudod, hogy miért? - tettem fel a költői kérdést, mire lehervadt a mosoly az arcáról. - Mert nem vagyok olyan, mint te. Én nem tudnálak téged bántani.
- Szeretném felhívni a figyelmed arra az apró tényre, hogy még mindig életben vagy. - ironizált. - Vagyis én sem bántottalak téged tegnap este, pedig megtehettem volna.
- Mi tartott vissza? Talán beijedtél? - kérdeztem mérgesen, mire összerántotta a szemöldökeit. - Most mi akadályoz, miért nem támadsz rám? Essünk túl rajta, talán jobban is járok ezzel az egésszel. Elvégre, te magad mondtad, hogy megszabadítasz a fájdalmaimtól.
Kazuma csak csendben állt előttem, és az arcomat fürkészte, ami engem egyre jobban idegesített. Miért nem mond semmit?
- Mire vársz még? - kérdeztem türelmetlenül.
- Én csak félig vagyok démon, Machiko. - vallotta szomorúan. - Nappal nem tudok átváltozni. Sajnálom, ha ezzel csalódást okozok most neked, de még akkor is, ha valamelyest uralom az erőmet, napközben képtelen vagyok arra, ami este történt.
- Értem. - motyogtam az orrom alatt és megkönnyebbültem attól, hogy nappal ártalmatlan. - Akkor, nem akarsz most megölni?
- Elhiheted, hogy nem vágyom arra, hogy gyilkosnak nézzenek, de ennyi idő alatt már hozzászoktam a gondolathoz. Tudtam, hogy eljön ez a nap, és én sem repesek az örömtől, hogy egy fiatal lányt kell megennem az örök életért, de nekem ez jutott. Hálásnak kéne lenned, hogy én fallak fel és nem valaki más.
- Köszi, hogy ilyen segítőkész vagy. - dühöngtem, majd leraktam a konyhapultra a kést. - Ki vagy te valójában?
Kazuma megint kivirult arccal fogadta a kérdésemet, ahogyan szokta, majd eltávolodott tőlem és a konyhapultra ült, közvetlen mellém. Szívesen rászóltam volna, hogy ne azon pihentesse a fenekét, ahol én főzni szoktam, de a tegnapi után nem volt merszem beszólni neki.
- Nos, származásomat tekintve valójában egy japán sárkánydémon volnék apai ágról, azonban mindig is kínai sárkányistennek vallottam magam, nem érdekelnek a faterom vonásai. Az anyám egy halandó nő, egész életében egyedül nevelt engem. Mivel két különböző fajtól származom, gyakorlatilag csak félig vagyok sárkánydémon, se rangom, se befolyásom.
- Már értem, miért néztél ki tegnap este úgy, mint egy sárkány. - mondtam.
- Hát, igen. Mivel félvér vagyok, csak este vagyok képes felvenni a démoni alakom és akkor sem teljesen. Sosem sikerült igazi sárkánnyá változnom, én csak keverék vagyok. Azt pedig már nem kell elárulnom, miért jöttem Japánba.
- Hogy megegyél. - válaszoltam meg a fel nem tett kérdését. - Tegnap este azt állítottad, hogy örök életet szerzel, ha megeszel.
- Így van. - helyeselt. - Az apád, Kitayama Sanzo volt Xuan Zang szentatya reinkarnációja, annak a papnak az új alakja, akinek a húsért démonok viaskodtak. Az volt a legegyszerűbb módja az örök élet megszerzésének, te pedig örökölted ezt a képességet.
- Biztos vagy te ebben? Miért lett volna az én apám egy kínai szerzetes reinkarnációja?
- Fogalmam sincs, de nagyon remélem, hogy nem a semmiért küszködtem ennyit. Nem tudom, az apád tisztában volt-e, mennyit jelent ő és a lánya egy démon számára, mert, aki szert tesz az örök életre, nagyúr a démonok között. Gondolom, tudta, nem véletlenül hagyta rád Dorottit.
- Dorottit?
- Igen. Az a hal a védistened volt, ha nem ölöm meg, esélyem sincs arra, hogy a közeledben maradjak. Először őt intéztem el. - mondta hidegen, majd megindult kifelé a konyhából. - Talán szörnyetegnek tartasz, sokak tartanak annak, de most már nem mondok le az örök életről, ha ideáig eljutottam.
Ezekkel a szavakkal búcsúzott, majd eltűnt a konyhából. Legszívesebben utána hajítottam volna valamit és ki sem mozdultam volna arra a napra a házból, de várt az iskola és egy újabb félelemmel teli nap, amitől azt hittem, Kazuma segítségével megszabadulhatok. Túl naiv voltam...

Sziasztok! 🌸
Meghoztam a sorozat következő részét, de ez inkább egy átvezető epizód lett szerintem. 😃 Na, mindegy. Remélem, elnyerte a tetszéseteket 😊
A következő részben visszatérünk az iskolába, ahol... hm... azt majd meglátjátok 😉
Igyekszem a folytatással, puszi 😘 Sziasztok. 😍