A levegő szinte megfagyott közöttünk, csak a mély lélegzetvételeinket lehetett hallani a hideg csendben, ami körülölelt bennünket. Kazuma még mindig erősen lefogott engem, de nem ellenkeztem, mintha az érintése bénító méregként hatott volna a testemre.
Féltem... Nagyon féltem, de fel sem tudtam fogni mi történik, mintha évtizedek kellettek volna ahhoz, hogy a fiú félelmetes, remegő ajkai a bőrömhöz érjenek. Alig három centire volt már csak tőlem, én pedig kiolvadtam a hibernált állapotomból és épp sikítani készültem, mikor is megcsörrent lakótársam telefonja.
- Maradj nyugton! – parancsolta és erősen betapasztotta a számat a baljával, majd az éjjeliszekrény felé nyújtózott, melyen a telefonja rezgett és csörgött.
Ügyetlenül nyúlt érte, hosszú másodpercekig tartott, mire eltalálta a megfelelő gombot, de miután sikerült neki, másik kezével ismét lefogta mindkét kezem, ezzel a mozgásomat is korlátozva. Hamarosan megszólalt a vonal túlvégéről Tamazaki-kun.
- Haló, Kazuma, ott vagy? – kérdezte a fiú, miközben én folyamatosan nyöszörögtem és próbáltam jelezni a Tamazaki-kunnak, hogy bajban vagyok.
- Itt vagyok. – felelte Kazuma megkésve. – Mit akarsz?
- Mi ez a furcsa hang? – kérdezte aggódóan, én pedig kicsit megkönnyebbültem.
- Én semmit nem hallok. – válaszolta a felettem támaszkodó fiú, majd erősebben rászorított az arcomra. – Miért hívtál, Toshi?
- Csak tudni akartam, hogy minden rendben van-e veled. Hogy alakulnak a dolgok Machikoval?
- Toshi, komolyan most kell ezt megbeszélni? Nem lehetne holnap reggel?
- De, persze, hogyne lehetne. Csak gondoltam, minek halogassam, úgyis fel akartalak hívni, elvégre neked ennyi idő alatt már általában megvannak a lányok.
Kazuma halkan felnevetett, bár ebből nem sokat láttam, de mintha a szemeivel rám mosolygott volna.
- Macchi nem olyan könnyűvérű nőcske, vele komolyabb terveim vannak.
- Tudom, hiszen ha nem így lenne, ez az egész költözésdi nem jutott volna eszetekbe. Hm... Na, mindegy. Nem akarlak ám zavarni, csak gyorsba hívtalak. Remélem, összejönnek köztetek a dolgok.
- Hát, köszi, én is nagyon reménykedem benne.
- Gondolom. Anyád is biztosan megkönnyebbülne, ha tudná, hogy rendes lányt találtál magadnak és nem valami alkalmi ribancot. – nevetett Tamazaki-kun, mire Kazuma szorításának ereje majdnem a felére csökkent. – Te... de vajon a faterod mit mondana erre? Nem borulna ki, ha megtudná, hogy Japánban vagy? Talán...
- Toshi! – szólt rá ingerülten Kazuma. – Aludnom kell egy keveset. Holnap beszélünk a suliban.
- Oh... O-oké. Szia. – búcsúzott el a fiú, majd letette a telefont.
Kazuma csak csendben meresztette rám a szemeit, közben a szorítása folyamatosan gyengült, végül a számat is elengedte. Nagyon furcsán viselkedett... egyre furcsábban.
- Sajnálom, Machiko. – mondta megbánóan nézve rám.
- K-kérlek, magyarázd ezt meg nekem! – kértem halkan a könnyeimmel küszködve. – Mi ez az egész, Shirokawa?
Láthatóan nem tetszett neki, hogy a vezetéknevén hívtam, de csak elmosolyodott rajta ismételten, de az előbbinél őszintébben és lágyabban.
- Nem terveztelek úgy megenni téged, hogy ne tudnád az okát, ne félj! – mondta, mire elkerekedtek a szemeim. Tehát tényleg meg akar enni... - Hallottam régen egy férfiról. Sok történetet meséltek róla a falumban is, pedig az igen eldugott hely ám odahaza, de a híre az egész országot járta a démonok és istenek köreiben. Egy halandó férfiról szóltak azok a mesék, egy szentéletű emberről, akinek állítólag a húsa örök életet ad és, aki eszik belőle, annak nem kell félni a haláltól.
- Ki volt az a férfi? – kérdeztem halkan, még ha nem is igazán értettem, miként kapcsolódik ez a történet hozzám, de legalább húztam az időt addig is.
- Az apád volt az, Machiko.
Ekkor már kibuggyantak a könnyeim a félelemtől és a szomorúságtól is, ahogyan a szüleimre gondoltam. Összepréseltem az ajkaimat, de semmivel sem tették szilárdabbá a szívemet.
- Az apám halott. – szipogtam.
- ... Tudom. – felelte kisvártatva. – De ő volt annak a szentatyának a reinkarnációja, akinek a vére örök életet adhatott. Ő maga azonban már nem él. Te viszont... - hajolt hozzám ismét közelebb. – ugyanolyan hatással lennél a testemre és az életemre, ha most megennélek.
- Ez butaság. – ingattam a fejemet zokogva. – Csak kitaláltad az egészet, csak rám akarsz ijeszteni, hogy engem is kihasználj és megdugj, mint a többi lányt.
- Nem tennék ilyet. Hallod, amiket mondasz? Miért csapod be saját magad, ha tudod, hogy így van? Érezned kell magadban, hogy te más vagy, mint a többi. Neked tudnod kellene...
- Fejezd be a hülyülést és szállj le rólam végre! – ordítottam, majd kihasználva Kazuma pillanatnyi figyelmetlenségét és a gyenge szorítását, kikecmeregtem a fogásából.
Hála Kojima eddigi zaklatásainak, megtanultam, hogy fiúk esetében csakis egyetlen pontra érdemes célozni, mégpedig ágyékra. Olyat bevittem neki lábbal, hogy Kazuma majd összeszakadt a fájdalomtól, én pedig addig kipattantam az ágyából. Megkerestem a szekrényen heverő szobakulcsot, amit szerencsére első érintésre kitapintottam, majd az ajtó felé rohantam. Kazuma addigra ügyesen összeszedte magát és utánam eredt, de lassú volt a rúgásom miatt, én pedig kimenekültem a szobából, majd rázártam az ajtót.
Az arcom égett a sírástól, a fejem fájt és zakatolt a szívem a félelemtől. Hátráltam és hátráltam, egyre távolodtam az ajtótól, de Kazuma folyamatosan dörömbölt rajta, ütötte-vágta, én pedig csak remélni mertem, hogy kitart a zsanér.
- Engedj ki, Machiko! – kiabálta torka szakadtából. – Nem zárhatsz be ide! Nagyon megbánod, ha nem engedsz ki innen, hallod?
A hangja felverte a lakást, egyre mérgesebb és mérgesebb lett, mire viharfelhők gyűltek a város fölé, és villámok kezdtek cikázni az égen. Morajlott az égbolt, szakadt az eső, mintha valami felsőbb erő indította volna meg felém a vihart. Az előbb még telihold volt, tiszta éggel és most... zuhog.
Istenem, csak add, hogy túléljem a ma éjszakát! Bezártam egy démont a szobámba!

Sziasztok! 🌸
Jó újra látni titeket itt 😊 Hát, ez lenne a következő epizód, remélem, tetszett mindenkinek és elég izgire sikeredett. 😄
Igyekszem hozni a folytatást, addig is puszi 😚