A szünetben körbevezettem Shirokawa-kunt útba ejtve a legfontosabb termeket az épületben. Mivel a sulink többszintes volt, bőven akadt mit megmutatni és akkor a tornatermet, az úszómedencét és a hatalmas udvart a sportpályával még meg sem említettem. 
- Ez itt a betegszoba. - mutattam a fiúnak. - Bármi kínod van, ide mindig bátran jöhetsz. Az ápolónő kedves és aranyos.
- És dögös is? - kérdezte idétlenül vigyorogva.
- 40 felett van. - mondtam grimaszolva. - De csak hajrá, biztos bejössz majd neki.
- Ááá, kösz nem. - mondta. - Hé, megmutatnád, merre van a mosdó? Elég sürgős lenne.
- P-persze. Itt a folyosó végén van is egy. 
Ráböktem az ajtóra, mikor odaértünk, Shirokawa-kun pedig belépett a helyiségbe. Amíg rá vártam, felültem az ablakpárkányra és bámultam a suliudvart és az eget. Elgyönyörködtem a felhőkben és tiszta, kék végtelenségben. Mindig is imádtam az eget bámulni, mert megnyugtatott. 
Ábrándozásomat azonban hamarosan megzavarta a mosdóajtó nyikorgása, én pedig a hang irányába pillantottam. Azt hittem, Shirokawa-kun végzett ilyen hamar, de helyette magam előtt láttam életem legrosszabb döntését, Kojima Seijit.
A fiú felettem járt egy osztállyal, vagyis tökéletesen sebezhető voltam a számára a magam kis másodévével. A srácnak hosszas, szénfekete, egyenes haja volt, ami tökéletesen keretezte hófehér arcát és kiemelte éjsötét szemeit, melyben viszont láttam a magam ijedt arcát. Vékony, ugyanakkor csókos ajkait halvány mosolyra húzta és zsebre vágott kezekkel kezdett felém közeledni.
- Nocsak, nocsak... - mondogatta egyre szélesebb szájjal vigyorogva. - Rég láttalak, Macchi.
- Ezerszer megmondtam már, hogy ne szólíts Macchinak. - motyogtam az orrom alatt. - Mit akarsz már megint tőlem Kojima?
- Hát nem egyértelmű? Csak beszélgetni veled. - mondta, miközben egyre közelebb araszolt hozzám, én pedig ijedten lemásztam az ablakpárkányról és mielőtt elillanhattam volna, már az arcomban állt. - Nos, nem lenne kedved velem valamikor összefutni suli után? 
Próbáltam kerülni a válaszadás lehetőségét és terelni a témát másik irányba. Hiába, tudtam milyen is valójában ez az alak. Nem szereti, ha elutasítják.
- Hol vannak a haverjaid? - kérdeztem. - Mindig velük vagy.
- Néha az alfahímnek is le kell szakadnia a falkától és egyedül indulni vadászútra. - mondta felnevetve. - Szóval? Neked mikor lenne alkalmas?
- Őszintén szólva, nem hiszem, hogy nekem ez összejönne. Kétlem, hogy valaha is lenne erre időm.
- Ha? Most komolyan mondod? - kérdezte kissé bosszúsan, majd jobb kezével felém nyúlt. - Ugyan. Ne butáskodj már!
A vér is megfagyott bennem, mikor éreztem elhaladni az arcom mellett Kojima kezét. Mintha kígyóméreggel bénítottak volna meg abban a pillanatban, minden erőm elhagyott és még a levegővételt is abbahagytam. Kojima a hajamhoz nyúlt és a fülem mögé tűrt belőle egy tincset, majd visszahúzta a kezét végigsimítva közben az arcomon égető és fájdalmas érzést hagyva a nyomában. Csak elmosolyodott az ijedt fejem látványán, de ez a mosoly gyorsan el is tűnt az ajkairól, mikor megérezte új osztálytársam kezét a vállaira nehezedni. Egyből a fenyegető felé fordult.
- Bocsi. Remélem, nem zavarok. - mondta Shirokawa-kun szórakozott hangnemben. - Talán valami gond van?
- Az ég világon semmi. - felelte Kojima bosszúsan. - Viszont utálom, ha vizes kézzel érnek az egyenruhámhoz.
- Ne aggódj, ez nem víz. - nevetett fel. 
- Gusztustalan vagy. - morogta az idősebbik, majd teljes testével Shirokawa-kun felé fordult. - Tudod, mi történik azokkal, akik nem bánnak tisztelettel a sempaiokkal?
- Nem, kérlek, taníts mester! - gúnyolódott tovább.
Ekkor azonban a folyosó végén megjelentek Kojima haverjai, akik kiabálni és integetni kezdtek a srácnak. A volt fiúm ugyanis nehezen tűrte a magányt, mindig akadt mellette egy-két ember, akik nem hagyták, hogy egyedül mászkáljon a folyosón, kíséret nélkül. Mondhatni, Kojima volt a nagymenő a suliban.
- Most megúsztad. - szűrte a fogai között, majd bosszús ábrázattal ugyan, de továbbállt.
Sikeresen fellélegeztem, mikor eltűnt a láthatárról és ennek már épp ideje volt, ugyanis kezdtem aggódni, hogy bekékül az egész fejem. 
- Minden rendben? - kérdezte Shirokawa-kun aggódóan.
- Persze, minden oké. - feleltem egyre elhaló hangon.
- Ki volt ez a rosszarcú yankee? Talán a barátod? Úgy tűnt, bajba kerültél, ezért tettem, remélem nem okoztam gondot.
- Egy cseppet sem. Köszi, hogy kihúztál a csávából. - hálálkodtam mosolyogva. - De, mondd csak, tényleg nem csak vizes volt a kezed?
- Tessék? Persze, hogy csak víz volt. - magyarázkodott kiakadva. - Minek nézel te engem? Valami perverznek?
- N-nem, dehogy. Felejtsd el! Folytathatjuk a körtúrát?
- Még szép. - felelte meglágyulva.
Tovább indultunk az iskolában és a szünet végére sikeresen körbevezettem őt, de csak a felét sikerült megmutatnom annak, amit meg akartam. Jelzőcsengetéskor visszaindultunk az osztálytermünk felé. 
- Várj egy percet! - kiáltott utánuk valaki a hátunk mögül. - Végre megtaláltalak, Kazuma. 
Hirtelen mindketten megfordultunk, mögöttünk pedig egy évfolyamtársunk álldogált. Látásról ismertem csak a fiút, a nevét sem tudtam, csupán annyi ismeretem volt róla, hogy az A osztály tanulója. Sötétbarna üstök, kacér vigyor, hatalmas bogárszemek.
- Toshi... - suttogta Shirokawa-kun elrejtve egy mosolyt két szótag között. 

Sziasztok!
Ez lenne itt a következő rész a sorban, remélem mindenkinek tetszett. Köszönöm, hogy elolvastad! *_* Jó utat a suliba!
Üdv: RyuuAn!