Vékony határvonal választja el egymástól az átlagos halandók és a természetfeletti világát. Ez a vonal pedig az idők során nem egyszer mosódott el, vagy szűnt meg teljesen. 

A 21. század a változások kora, arra azonban nincs felkészülve a világ, hogy a természetfeletti létezésére fény derüljön. Az Isteneken, félisteneken, alakváltókon, démonokon, vámpírokon, a Levegő és erdő Népén, de még a mágusokon kívül is létezik ezernyi faj, ami az elmúlt évezredek alatt rejtve maradt és mára a feledés homályába veszett. A létezésük pedig hét pecsétes titok. A természetfeletti világát rejtő titkot pedig a képviselői őrzik, és örökre elhallgattatják azt, aki fel merné fedni. 

A Demimonde, más néven Félvilág, azaz a halandók világán túl a természetfeletti lények uralkodnak, melynek csúcsán az istenek álltak. Halhatatlan, korlátlan hatalommal rendelkező nép voltak, még ha elmúlt évszázadok során, páran közülük elvesztették az erejüket, száműzték őket vagy csupán megöregedtek és örökre eltüntek. Ezekben a folyamatokban pedig nagyrészt az egyszerű embereknek és az egyéb természetfeletti lényeknek volt nagy szerepe. Félistenek azóta léteztek, hogy az első istenek feltűntek és összefutottak az első emberekkel. Ugyan nem mindig örökölték az isteni szülőjük erejét, de hosszabb ideig éltek az átlagos embereknél és erősebbek is voltak. A legtöbbjük könnyedén beírta magát a történelembe és harcolt azért, amit szeretett. Ádáz nép voltak, de hiába örökölték az istenek erejét, az emberi között kellett élniük, ezért egy idő után teljesen beolvadtak a társadalomba.

Az istenek miután megunták az őshazájukat, szépen lassan megjelentek mindenhol. Ebben az emberek terjeszkedése és hódításaik is közrejátszottak, mint például az, ahogy a vikingek áthajóztak Amerikába, majd pár száz évvel később az írek és más népek is. Vitték magukkal a szokásaikat, nyelvüket és persze az isteneiket is. Mert hiába veti meg a legtöbb isten az embereket, az erejüket tőlük nyerik. A fohászaik, imáik és áldozataik az erejük fő forrása, ezért szükségük van rá. Meg persze arra, hogy higgyenek bennük.

Aztán évszázadokig tartó háborúk bontakoztak ki, amikor az ugyanoda tévedt istenek nem voltak hajlandók megegyezni egymással. Véres mészárlásokban, polgárháborúkban és zavargásokban végződött minden egyes ilyen találkozás, de egyik fél sem tudott felülkerekedni a másikon, ha nem fogtak össze többen. Így még nagyobb harcok keletkeztek, mire rájöttek, hogy ha megtanulnak békében egymás mellett élni, akkor mindenki nyer. Ez nem mindig sikerül, de mindenki azon van, hogy ne szegje meg az általános fegyverszünetet.

Megszületett a Tanács, aminek a tagjai egyaránt voltak halandók, istenek és félistenek is, és természetesen a természetfeletti világ egyéb képviselői is. Az ő feladatuk volt a világuk féken tartása, az olyan félistenekről való gondoskodás, akik bajt kevertek vagy éppen nem volt hova menniük és még a diplomáciai akadályok leküzdése egyes istenségek között. A törvényeik szigorúak voltak, de szükségesek. A szabályszegőkkel pedig azonnal leszámoltak, kegyelem nem volt. A béke érdekében egyre kevesebb félisten született, hogy ne tűnjenek ki az emberek közül, majd elkezdték a félvéreket összegyűjteni, hogy az emberektől távol taníthassák és képezhessék ki őket arra, hogy ha egyszer szükség lenne rajuk, őrizzék meg a békét. Ugyanis akadtak olyan istenségek, amik egy idő után megunták a rejtőzködést és arra készülnek, hogy egyszer és mindenkorra új világrendet állítsanak fel, aminek a tetején ők állnak, és ahol nincs több bujkálás.

A St. Warwick Akadémia pedig már évszázadok várja a tanulni vágyó fiatalokat, azonban az ideje a végéhez közeledik, mert a gonosz bejutott a falai közé és az ott élők napjai meg vannak számlálva.

∆*∆*∆

Sötét éjszaka volt, a hold olyan mélyen elbújt a nagy esőfelhők mögött, hogy csupán pár halovány sugara tört elő közülük és burkolta be kísérteties fénybe a St. Warwick Akadémiát. Az egyik erkélyen ácsorgó két alak szinte teljesen beleolvadt az árnyékok közé, csupán akkor lehetett kiszúrni őket, ha valaki a közelben volt, de bárki is próbált volna mögéjük lopódzni kínhalált halt volna. 

A két férfi hosszú ideje állt már néma csendben egymás mellett, nem is nagyon volt szükségük a szavakra, anélkül is megértették volna egymást, de mint sok minden máshoz, most is ragaszkodtak a látszathoz, ezért beszéltek meg személyes találkozót. 

– Valami meglapul az árnyékban – mormolta az egyik.

Alacsony volt, enyhén görnyedt, sötétbarna szakálla azonban dús és sütött róla, hogy nagy élvezettel ápolja. Kettőjük közül ő nézett ki fiatalabbnak, bár a valódi korukat egyikük sem fedte fel. Sok éve próbálták már megtudni, hogy melyikőjük az idősebb, de eddig még egyikük sem engedett, így kiegyeztek a döntetlenben. Vizenyős szemével az előttük elterülő sötét tájat fürkészte, teljesen elmerült benne. Úgy meredt rá, mintha teljesen máshol járna, ami az ő esetében nagyon is lehetséges volt. A gondolatai messze jártak, pont úgy, ahogy a mellette álló alaknak is. Bár testi valójukban itt voltak, olyan áthidalhatatlan szakadék húzódott köztük és a halandó világ között, amin semmi sem törhetett át.

– Már hónapok óta próbálkozik, egyre erősebb – simogatta meg szeretetteljesen a mellette álló alak, a vállán táborozó koromfekete holló nyakát. Az állat feneketlen, sötét szemében mély intelligencia csillogott, és annak ellenére, hogy vadállat volt, egészen emberien, már-már kedveskedve csipkedte meg a gazdája ujjait. – Hamarosan teljesen magához tér.

– Éveink vagy évtizedeink lehetnek addig – tiltakozott a szakállas alak, de hallatszott a hangján, hogy inkább csak magát akarja hamis nyugalomba ringatni. Félt. – Legutóbb is beletelt vagy százötven évbe, mire felébredt.

– Ezúttal más lesz, Zeusz. Érzem.

– Ne szólíts így, Odin! – mennydörögte indulatosan, mire a sötét esőfelhők fodrozódni kezdtek a fejük felett. A neveknek nagy hatalma volt, pláne két ekkora kaliberűnek.

– Ahogy te sem! – vágott vissza morcosan a Mindenek Atyja, aki nehezményezte a kioktatást. Sokatmondó pillantást vetett a hollóra, mire a madár elrugaszkodott a válláról és felröppent a magasba. Odafent pillanatokon belül találkozott a párjával és egymás mellett indultak meg az éjszakai portyájukra. Hugin és Munin volt a szeme és a füle, amikor nem volt ott valahol, az együtt töltött évezredek során egészen a szívéhez nőttek. – Amúgy is, ha igazam van, akkor kevés ideig kell már csak tanítanunk.

Olyan mélyet sóhajtott a fiatalabbnak kinéző istenség, mintha a világ összes bánata az ő vállát nyomná. Nem szerette volna, ha igaza van a barátjának. Persze a tanítás részt szívesen passzolta volna, hiszen jó pár félistenbe villámot csapott volna a sok pimaszságért és másolt házifeladatért cserébe, de mégiscsak béke volt, hiába törékeny. 

– Kívánom, hogy ne legyen. A további viszontlátásra, Mr. Wednesday.

Odin olyan széles mosolyra húzta a száját az álnév hallatán – ami eleve az ő nevét takarta, hiszen a germán mitológiában nem egyszer utaltak rá Woden és Wotan-ként, amiből a szerda nap jött később (Wednesday), azaz az ő napja –, hogy előbukkant az egyik arany szemfoga, amit pár éve csináltatott, miután elvesztett egy fogadást egy kobolddal szemben. Utána megfogadta, hogy soha nem iszok több mézsört leprikonok és más alávaló kelta teremtmény társaságában, mert annak csak rossz vége lesz. 

– Örültem a szerencsének, Mr. Swan.

Zeusz, aki már nem volt olyan találékony az álnevek terén, mint a barátja, csak intett neki egyet búcsúzóan, aztán elvonult, hogy kijavítson egy rakás beadandót másnapra összehasonlító vallástanból. Ilyenkor mindig Athéné segítséget kérte, de pár hónapja, amikor egy vaskosabb köteget bízott rá, az istennő megsértődött és azóta nem volt hajlandó segíteni neki, ezért magára maradt. 

Az el nem hanyagolható fenyegetettség ellenére mindketten elég erősek voltak ahhoz, hogy egy ideig még ne lépjenek a tettek mezejére, és ott folytassák a háború mentes életet, amiért korábban annyit szenvedtek, ahol tudták. Azonban tisztában voltak vele, hogy a napjaik meg voltak számolva. A sötétség – amit minden istenség és más nagyobb hatalommal bíró lény érzett – valóban közeledett, és mindannyian tudták, hogy ezúttal nem lesz olyan könnyű dolguk a legyőzésével, mint legutóbb. Legutóbb ugyanis az ősi ellenfelük csupán ébredezett, a szövetségesei erőtlenek voltak, a seregei kezdetlegesek, mostanra azonban elég erőt gyűjthetett ahhoz, hogy ne essen újra ebbe a hibába. Ezúttal igazi élet-halál harcot fognak vívni majd, aminek a tétje nem más, mint a világuk sorsa. 

Ha pedig ez nem lett volna elég, pár napon belül számíthattak az új tanuló, Kalliopé lánya érkezésére is. Annak ellenére, hogy a két istenség nem vitatta ezt meg, mindketten tisztában voltak azzal, hogy rajta kell tartani a szemüket – illetve Odin esetében csupán az egyiket, hiszen még fiatal korában feláldozta az egyiket –, mivel senki sem hallott a nevezetes múzsáról már vagy kétszáz éve.