Másnap reggel Linnea korán kelt, a feje kialvatlanságtól zsongott. Szemei fel voltak dagadva, nem is csoda, hiszen egész éjszaka csak sírt. Hiába próbált akármit kitalálni Olivia megmentésére, semmi kivitelezhető nem jutott eszébe. Meggondolatlanul cselekedett, feleslegesen sodorta veszélybe a legkedvesebb barátját.

Butaság volt azt hinnie, megmenekülhet Samueltől, főleg, hogy egy ilyen buta pletykával próbálta menteni magát. De hisz a lány fiatal volt, nem tudta még felmérni a döntései következményeit. Teljes lényével harcolt a házassága ellen, mind hiába.

Az aznapi ebéden a vár majdnem összes nemese részt vett, így tisztelegtek a királyi családok előtt. A konyhai munkások gazdagabbnál gazdagabb lakomákat készítettek számukra, mangót, epret, délen termő gyümölcsöket hoztak ki a nagy fatálakon. Mellettük fűszeres sült húsok, kolbászok, óriási cipók, levesek, raguk sorakoztak a hosszú asztalokon. A fatálak, fém evőeszközök csörgései kitöltötték a termet, a bor szaporán fogyott. Jó volt a hangulat, de mikor az egyik őr belépett és Herold kezébe nyújtott egy üzenetet, hirtelen síri csend lett. A férfi felugrott az asztaltól, felesége utána sietett. Linnea szüleit az egyik teremben találta meg.
– Az embereink nyomot fogtak, rájöttek, hogy Emmelinet délre vitték. Nem tudják pontosan, hova zárták el a lányunkat, de már nem kell sok, hogy megtalálják. Viszont a környékbeli emberek azt beszélték a kocsmában, hogy a király megházasodott.
– De nem biztos, hogy Emmelinet vette el. Amúgy is, mi haszna lenne a lányunkból? Nincs a két ország között szövetség, csak a lányunk lenne neki, semmi más.
– Küldetek még utánuk embereket, hátha úgy több sikerrel járnak. – a férfi letörölte a könnyeit, majd elhagyta a helyiséget.

Linnea egyből anyjához sietett, aki ölelésébe foglalta őt. A lány zokogni kezdett, kitört belőle minden, amit eddig magában tartogatott.
– Anyám, én nem akarok férjhez menni, főleg nem egy ilyen alakhoz, mint Samuel. Tiszteletlen volt velem, azt feltételezte, hogy apánk zárta el Emmelinet, amiért fajtalankodott valakivel. Megütött, édesanya, megütött! Biztosan van valami más megoldás, kérlek ne engedd, hogy hozzá adjanak!
– Lányom, kérdeznem kell tőled valamit. Te kérted Oliviát arra, hogy azt hazudja, fattyú vagy?  – a lány csak bólintott egyet, de nem mert anyjára nézni. Catherine a következő pillanatban egy méretes pofont lendített arcára  – El sem hiszem, hogy ekkora sületlenséget csináltál. Ismerlek, de ez még tőled is sok. Ezzel nem csak a saját életedet, de még az enyémet is kockáztattad. Fejemet vehették volna felségárulásért, ráadásul a testvéreidről megfeledkeztél? Egy ilyen pletyka után hogy bizonyítottam volna, hogy ők tényleg az apád gyermekei? Egy életen át fattyúnak hitték volna a leendő királyukat. Tudom, hogy nem szeretitek egymást Oliverrel, de ezzel túltettél magadon. Oliviáról pedig inkább nem is mondok semmit, hogy magyarázom majd meg a szüleinek, hogy fejét vetették felségárulásért?
–Sajnálom, anyám, nem gondoltam át, csak menekülni próbáltam.
–Mitől akartál menekülni, egy pofontól? Talán ha azt a lepcses szádat összezártad volna, nem tartanánk most itt. Nem tudom, mikor fogod végre megérteni, hogy csendben kell maradnod. Samuel nem kíváncsi a gondolataidra, az érzéseidre, neki csak a méhed kell. De nekünk kell ez a szövetség, és nem fogom engedni, hogy ezt is elrontsd, mint minden mást. Ma este megházasodtok és kész!

A konyhában már nagyban folytak a munkálatok, fácánokat, disznókat készítettek elő az estére. Mivel az esküvő eredetileg is ezen a napon lett volna, már szinte minden készen állt. A vendégek sorban érkeztek, mindenki mosolyogva fogadtak a szülei. A díszteremben le sem szedték a dekorációt az előző napról, csak még cirádásabb hangulatot varázsoltak. Linnea már majdnem készen volt, a haját félig szabadon lógni hagyták, a többit fonatokba és kontyokba fogták. A ruhája néhány helyen kissé nagy volt rá, hiszen eredetileg nővérére készült. Hófehér, pufók ujjas, gyönyörű ruhát varrtak erre a különleges napra. A fátyla már a fején ült, drágakő fülbevalóit és ékes nyakláncát tette fel. Kezei remegtek, levegőjét küszködve kapkodta. Ideges volt, szomorú és elveszett. Nem tudta, hogyan mentse meg a barátnőjét, aki oly régóta mellette állt.

Linnea 5 éves volt, mikor Oliviát megismerte. Több nemes család érkezett az udvarba, a tavaszköszöntő ünnepségre jöttek. A családja minden márciusban eseményt szervezett a tavasz üdvözlésére, lakomát tartottak, megáldatták a földeket. Ez persze tökéletes alkalom volt az ismerkedésre, sokan férjre vagy feleségre vadásztak a programok közben. Különböző játékokat, versenyeket rendeztek, a nép kedvenceit sütötték. Mindenkinek egy fellélegzés volt ez a hosszú, komor és hideg tél után, mindenkinek jól esett a társaság, a tánc és a mulatságok. A bor rohamosan fogyott, a szolgálók szorgalmasan ugrálták körbe az elkényelmesedett urakat és hölgyeket.

Az eseményen kurtizánok is részt vettek, hiába diszkréten, mindenki észrevette őket. A lány csodálta őket, az erejüket amivel elcsábították a férfiakat. Mindig tudták, mit mondjanak, hogy viselkedjenek, mennyit mutassanak. Olyanok voltak, akár a sasok ahogy kecsesen végigszálltak a nemes urak – áldozataik – felett, akik mit sem sejtettek arról, hogy nemsokára elkapják őket. Édesanyja sokszor mondta neki, hogy azok a lányok mit sem érnek, minden tartásukat és erkölcsüket elvesztették, mikor erre az útra tértek, hogy a pokolra kerülnek és mindörökké égni fognak ott bűneikért. Később Linnea megértette, anyja valószínűleg azért haragudott a szajhákra annyira, mert férje szívesebben töltötte velük az idejét, mint saját nejével. Herold világéletében igényt tartott a hölgyek kényeztetésére, időről időre bezárkózott a szobájába egy vagy több nővel és órákig ki sem mozdult. Szeretője sosem volt, és mindig vigyázott arra, hogy véletlenül se essen teherbe senki. Sosem akart fattyakat, nem akart azért gyermeket nemzeni, hogy egész életében csúfolják származása miatt. Hiszen hiába lett volna maga a király az atyja, szülőanyja miatt több kárt szenvedne belőle, mint hasznot. Így hát a lány csendben figyelte az örömlányokat, memorizálta minden mozdulatukat, hátha egyszer szüksége lesz arra, hogy testével és elméjével befolyásoljon férfiakat. Esze ágában sem volt örömlánynak állni, de miért is ne csodálhatna egy madár egy halat?

Fényes nap volt, a virágok lassacskán nyíltak, körülvéve az egész udvart. A hó már elolvadt, de a talaj még mindig kissé nedves volt. A hölgyek sütemények mellett beszélgettek, a kislányok a tó mellett játszottak. A férfiak vívtak, némelyikük a későbbi lovagi tornára készült, a kisfiúk futballoztak. Linneának is megjött a kedve egy jó kis meccshez, imádott játszani. Az ifjúk egy szót sem szóltak, már megszokták, hogy néha mikor a lány pár percre megszabadul anyja figyelmétől, szívesen kergeti a labdát. Ez most sem volt másképp, két kezével uszályát tartotta, míg lábai és szeme el sem tévesztették a labdát. Pár perc után meg is volt a nyertes, természetesen a hercegnő csapata győzött. Eláradt benne a diadalom és boldogság érzése, de mikor lenézett, a ruháját és cipellőjét sár fedte. Úgy nézett ki, mint akit meghurcoltak. Nem tudta mit tegyen, de abban biztos volt, minél messzebb kell menekülnie, míg a többiek – főleg édesanyja –  meg nem lássák. Így hát irányát az udvar egyik elhagyatottabb, üres szegletébe indította. Már a pajta előtt lehetett hallani, hogy valaki sír odabenn. Nem más, mint egy barna hajú, kávé szemű kislány szipogott a lépcsőn ülve.
– Hogy hívnak?
– Olivia Almer vagyok, felség.
– Hívj Linneának. De miért itt vagy a játék helyett? Miért sírsz?
– Elvesztettem a karkötőmet, amit az anyukám ékszerei közül csentem. Túl nagy volt a kezemre, és leesett. Ha megtudja, nagyon mérges lesz rám, bele sem merek gondolni, mennyire haragudni fog. De veled mi történt?
– A fiúkkal fociztam és tiszta sár lett a ruhám. Én is az édesanyám elől bujkálok. Nem tudom, hogyan jussak vissza anélkül, hogy meglátna. De segíthetek megkeresni a karpereced, ha segítesz feltűnés nélkül vissza jutni a szobámba.
– Köszönöm, de talán én is segíthetek neked. Felveheted a ruhámat, egy hercegnőnek mégis csak fontosabb a megjelenése, én pedig majd azt hazudom majd, hogy elestem. Úgyis tudják, hogy ügyetlen vagyok és könnyen megbotlok a saját lábamban.
A lány először nem akarta elfogadni az ajánlatot, nem akarta szégyenbe hozni újdonsült barátnőjét, de Olivia addig nem tágított, míg végre ruhát nem cseréltek.
– Nagyon jól áll neked, igaz, talán kissé egyszerű az ízlésedhez, de nem túl feltűnő, hogy nem a tiéd.
– Örökké tartozni fogok neked ezért, de azt hiszem ideje lenne megkeresni az elveszett díszedet.

Így hát a két lány elindult az első, bár nem utolsó kalandjukra. A sétát végigbeszélgették, csak úgy dőlt belőlük a szó. Olyanok voltak, akár két borsószem egy héjban, abban az elhagyatott pajtában találta meg a zsák a foltját. Ritka csoda volt ez. Végül az eltűnt kincs nem lett meg, de talán nem is számított. Hiszen már ott voltak egymásnak, gyermeki ártatlansággal tettek esküt barátságukra.
Később az Almer család a várba költözött, a családfőjük a magántanács tagja lett, a két hölgy pedig ezután majdnem minden szabad idejét egymással osztotta meg. Álmodoztak, játszottak, táncoltak. Olivia ezután még rengeteg bajból húzta ki Linneát, olyan volt neki, akár a személyes őrangyala. Őszinte és tiszta szeretet kötötte őket össze, azt mondogatták, mindörökké.

– Hagyjatok magamra!
A szolgálók kiszállingóztak a szobából, a lány magára maradt. Szíve szerint ordított volna, minden szét akart törni a helyiségben. De nem engedhette, hogy az indulatai irányítják őt, gondolkodnia kell, méghozzá gyorsan. Túl kell tennie magát a sajnáltatáson, tisztán kell gondolkodnia. Szerencsére Linnea agya a cselszövés és ravaszság nyelvét beszélte, így hamar talált megoldást. A ládája aljára túrt, ahol a pénzét rejtegette, nem volt sok, de egy kis ideig eltart majd. Két sötét, csuklyás kabátot vett elő, egyiket magának, másikat barátnőjének. Tudta, hogy meg kell ölnie az őröket. Ez lenne az első alkalom, hogy ilyet tesz, de muszáj kockáztatnia. Kiemelte a ládából az íját, amit nemrég kapott édesanyjától. Azt mondta neki, szeretné, ha lenne valami, amivel meg tudja védeni magát idegenföldön. Gyönyörű fegyver volt, a címerüket és nevét vésték bele.

Linnea a titkos alagúton keresztül közlekedett, tudta, nem szabad meglátniuk őt. Úgy suhant a sötétségben, majd a várbörtön folyosóin, akár egy denevér aki a prédáját keresi. Fehér szoknyáját feltartotta, nehogy a piszkos padló elárulja őt. Mielőtt kilépett volna a folyosóra, körülnézett, hogy biztos legyen benne, senki nem tartózkodik ott. Belépett a tömlöcbe, olyan halkan, amennyire csak lehetett, kezében az íj lövésre készen feszült. A zárka viszonylag üres volt, csupán két ajtó előtt támaszkodtak az őrök. A lány kezét felemelte, pontosította a nyíl irányát, majd izmait kiengedte. Majd újra, és újra és újra. Összesen négy férfival végzet, de mikor belökte az ajtót és megpillantotta a barátnőjét, úgy érezte, megérte.
– Ó, drága Linnie, már azt hittem sosem jössz el!
– Sietnünk kell  –  ezzel kézen ragadta a hölgyet és az istálló felé vette az irányát  –  Nagyon sajnálok mindent, ami történt. Miattam vagy most itt, az én meggondolatlanságom miatt. Én sodortalak ebbe a helyzetbe, de remélem ezzel megmentem az életed  –  Linnea kezei még mindig remegtek. Sokkolta a gyilkolás, megijesztette saját magát. Az utóbbi napokban mintha egy teljesen más emberré alakult volna, mint amilyen ő igazából  – De most itt vagyok. Itt van egy kis arany, nem sok, de egy ideig el leszel vele. Semmiképp nem mehetsz haza, ott keresnek majd először. Nyugatra kell menned, majd el kell hagynod az országot. Keresd fel a külföldi rokonaidat, ők talán tudnak segíteni.
– Hálás vagyok neked, Linnie. Köszönöm, hogy segítesz és megmentettél. Sajnálom, hogy ennek így kell végződnie. De ígérd meg, hogy vigyázol magadra!  –  a lány szoros ölelésbe fogta a hercegnőt, mindkettejük arcán könnyek folytak végig.
– Meg kell ígérned, hogy nem ez az utolsó alkalom, hogy látjuk egymást.  – a lány csak szótlanul bólintott egyet, majd felült a lóra. Az erdő felé indult, és vissza sem nézett. Nem tudta, mit tartogat számára a jövő egy zsák arannyal és szinte semmi mással, de bátran nézett elébe. Ilyen volt Olivia.

A díszterem tömve volt vendégekkel, nemesekkel, királyi családokkal. Mindenki táncolt, ivott, evett, ünnepelte az ifjú párt. A friss feleség kívülről a világ legboldogabb emberének tűnhetett, de belülről szomorúság marcangolta. Várta, hogy felkeljen ebből a rémálomból, hogy vissza csöppenjen a valóságba. De ez volt a keserű valóság. Itt volt több tucat ember közt, mégis a világon ő volt a legmagányosabb.
Nemrég még férjével táncolt, mosolyogva dobálta magát, elviselte Samuel érintését. De úgy érezte, már nem bírja tovább, hogyha nem ül le, mentem elájul.
A harangok hangos harsonákba kezdtek, éjfélt ütött az óra. A vendégség szétszéledt, átengedték a papot és szent embereit, akik a hercegnő és herceg felé indultak. Bekísérték őket egy terembe, Linneát udvarhölgyei, Samuelt pedig férfiak öltöztették át fehér, vékony fehérneműkbe. Minden szem rájuk szegeződött, a lány pedig azt kívánta, bárcsak egy apró porszem lehetne a szobában. El akart tűnni, de nem tehette. Kötelességei voltak, ahogy családja szerette emlegetni.
Samuel kézen ragadta a lányt, az óriási ágyhoz vezette. Lefektette őt, majd fölé hajolt. Kezei hidegek voltak, látszott rajta, hogy kellemetlenül érzi magát. Arra gondolt, talán az első beszélgetésük csak egy félreértés volt, talán a zord és kegyetlen álarc alatt egy kedves, gyengéd ember lakozik.
Linnea kezét Samuel hátára vezette, mikor az ifjú behajolt egy csókért. Testileg egyelőre jól működtek, a fiú Lin haját és arcát simogatta, másik kezével dereka mellett támaszkodott. Pár csók és puszi után felhajtotta ruháját, lábát szétfeszítette, majd belehatolt. A lány úgy érezte, szétszakad, idegen, kellemetlen érzés volt. A hasa aljában egy enyhe görcs alakult ki, azt gondolta, az idegességtől. Samuel lassan mozogni kezdett, mire a lány szemébe könnyek szöktek. Ezeket a fiú letörölte, majd biztatásképp rámosolygott. Ez a lányt kissé megnyugtatta, hálás volt a figyelmességért. A lökések egyre csak gyorsabbak és erősebbek voltak, de a fájdalomért cserébe lágy érintéseket kapott. Fogalma sem volt róla, meddig tartott az egész, de éppen mire már egy kicsit élvezni kezdte, egy nagy nyomást érzett magában. Meglepte a dolog, nem volt sem fájdalmas, sem kellemetlen, csak idegen. Az emberekről Linnea időközben el is feledkezett, csak a férjére koncentrált. Arra gondolt, akármennyire is gyötrelmes volt, megérte, hiszen talán ez az egyetlen mód arra, hogy megszelídítse Samuelt.