- De hiszen ő még csak gyermek! Nem hiszem el, hogy ilyennek ki tennéd a lányodat- Catherine sírását még az őket elválasztó szobákon át is lehetett hallani, hiába próbálta elnyomni a kiabálással. A kicsi Linnea fiatal volt ugyan, de pontosan értette miről van szó. Tisztában volt a történtekkel, bár egy ekkora támadást szerinte lehetetlen lett volna nem észrevenni. De ha esetleg nem is fogta volna fel, édesanyja az éjjel beosont a szobájába, és elmondta mi történt.
A lány gyomrában még mindig egy csomó tétlenkedett a nemrég elfogyasztott reggelije mellett. Hiába ismerte a történtek súlyát, bele se mert gondolni, mi várhat rá. Meglepték a foszlányok, amiket hallott. Tudott a Heikkinenékkel kötött megállapodásról, de nem gondolta, hogy nővérén kívül mást is felajánlanának nekik. Főleg nem őt, hiszen hiába volt fiatal, a legtöbb ember egy ördögfajzatnak tartotta.

Ahol lehetett, felkeverte a port, akár akarattal, akár akaratlanul. Amint Linnea megtanult járni és valamicskét beszélni, ott lábatlankodott, ahol csak tudott. Drága vázákat, díszes ruhákat és régi könyveket tett tönkre, ugyan gyerek ésszel de mindig rosszba csábította a látogató nemesek gyermekeit. Ha valamit nem kapott meg, egyből hisztizni kezdett. Ezekért a hibákért mindig jócskán meglakolt, mégsem hagyta abba. Úgy érezte, csak akkor él igazán, ha kirúg a hámból. Látszott rajta, hogy a vérmérséklete túlbuzgó, főleg mikor nővére mellé állították. Testvére mellett benne testesült meg a királyi család szégyene. Ennek ellenére olyan mély és szeretetteljes kapcsolatot ápoltak, mintha egyszerre formálódtak volna. Az idegenek, akik sok idő után először látogatták meg az udvart néha ikreknek nézték őket. Bár ezt ő maga is látta bennük. A fiatalabbik alapból idősebbnek nézett ki, majd mikor egy bizonyos korba ért, magasságuk is megegyezett. Gyönyörű teremtések voltak mindketten, ez vitathatatlan.

De neki a házasság gondolatára csak felállt a hátán a szőr. A szíve mélyén azt kívánta, bárcsak gondtalan gyermek lehetne. Születhetett volna egy paraszt családba, ahol nem kellene felnőttként viselkednie olyan régóta, hogy nem is emlékszik már. Ahol mikor felkel a nap, felkelnek, mikor lenyugszik, ők lefekszenek. Ahol szinte mindegy lenne, kit szeret, kivel barátkozik. Ő is csak olyan volt a szíve mélyén, mint akármelyik ifjú. Reggelijéhez forró csokoládét kért, tündérmesékről és boldog végről álmodozott, az ünnepélyek elvarázsolták, és mindent megadott volna egy karamellás cukorkáért.

- Te sem voltál sokkal idősebb, mikor egymáshoz adtak minket. Emmeline is csak 15 éves volt, mégsem volt semmi problémád az egyességgel. Tudom, hogy nem ez a legjobb megoldás a lányunk számára, de az ország érdekében elengedhetetlen. Te is tudod, hogy, hogy mi elsősorban uralkodók, azután szülők vagyunk. A lányainkból itthon semmi hasznunk sincsen, belőlük nem lesznek királyok. Ne állíts be kegyetlennek, amint sikerült volna lecsapni egy előnyös házasságra, ez lett volna a sorsa. A Heikkinen család az egyetlen, aki meg tud állítani minket a lejtőn. Ha napokon belül nem kelnek egybe, a többi nép is megtudja, milyen gyengék vagyunk, és akkor nem csak a lányod fog veszni, hanem az egész család. Még mindig nem érted?
A király hangjából semmi mást nem lehetett kiszűrni az idegességen kívül. Hangja remegett, mégis olyan mély volt, akár a kút amiről rémtörténetek keringtek az udvarban. Lehet, meg kellett volna ijednie ettől a mogorva, kegyetlen hangtól, de ő csak ezt az egy hangszínt ismerte édesapjától. Nem tudott vissza emlékezni, mikor látta őt utoljára őszintén mosolyogni gyermekeire. Nem emlékezett egyetlen egy kedves szóra sem, amit reszelős hangszálai formáltak volna. Egyszer sem játszott velük, bár fivéreivel elvétve vívott, nem volt szokás náluk az együtt töltött idő. Mindig azt mondta, neki nem csak gyermekeire, de egy országnyi emberre kell vigyáznia, ezért nincs rájuk ideje. Az udvarba hozatta a legjobb dadákat, udvarhölgyeket szerzett mindegyiküknek. De mind hiába, neki csak bábuk voltunk egy sakktáblán.
- Herold, tudom, hogy pánikba vagy esve, de biztosan van jobb megoldás. Linnea még csak 12 éves, még utódokat sem tudunk biztosítani. A másik lányod már nem érdekel, róla talán elfeledkeztél? Azt se tudjuk, él vagy hal e, te pedig semmit sem teszel ellene. A barbárok elvitték őt kitudja hová, te pedig csak pár őrt küldetsz utána.
- Tudom mit csinálok, és neked ebbe nincsen beleszólásod! Szerinted az jobb lenne, ha én magam mennék Emmeline után, hogy még nagyobb veszélybe sodorjam magamat és a birodalmat? Egyébként is, azért mondtam el, hogy tudj róla és ne érjen meglepetésként, mikor órákon belül Linneát a leendő férje elé vezetem. Arról pedig, hogy még nem lehet terhes, nem kell tudniuk. Biztosan vannak főzetek, amelyek meggyorsítsák majd a folyamatot.

Szeretett volna a jelenre koncentrálni, de gondolatai sorra csak elmerültek. Hiszen ő nem is ilyen, soha nem szokott merengeni.
„ Na tessék, Emmeline elmegy és én nemcsak a szerepét, még a személyiségét is ellopom. Pedig mennyire bosszantott, mikor csak ült a kandalló előtt és nézett a semmibe. Órákig tudott egy helyben ülni, olvasni, hímezni csak lenni, hiába hívtam játszani, hiába próbáltam beszélgetni vele. Ő mindig azt válaszolta, neki ez így tökéletes. De most akármit megadnék, hogy csak figyelhessem ahogy békében létezik, és tekintetemmel szerethessem. ” -gondolta. Mindig azzal viccelődtek, talán mindkettőjüknek máshogy fűzik be a fűzőjét. Míg az idősebbik hátát nyugtató kamillakivonattal hintik be, a fiatalabbik korzettjébe kukacokat rejtenek, hogy ne tudjon nyugton maradni. Tudták, badarságokat beszélnek, mégis jó volt egy kicsit elterelni a gondolataikat.
- A hercegnőt fürdessétek meg, adjátok rá legszebb ruháját, haját elegánsan tűzzétek. Tegyétek olyan széppé, amennyire csak lehet. Három órán belül legyen kész - csupán ennyit dobott oda az apja. Ha nem figyel a beszélgetés minden pontos részletére, még azt is hihetné, valamelyik öccsét adják el ma este. A szolgák egyből sebes készülődésbe kezdtek. Fürdő vizet hozattak, mindenféle illőolajokat csepegtettek a gőzölgő folyadékba.

A folyosóról semmi mást nem lehetett hallani csak a sertepertélő cselédeket, akik sorjában szállingóztak be a szobába. Díszes ruhákat, gyönyörű ékszereket hoztak szeme elé. Imádta, ha körülötte forgott épp a világ, ha rá figyeltek. Mindig a középpontban mozgott, hozzá szokott az őt pásztázó szemekhez, most mégsem töltötte el jó érzéssel a körülötte zajló felhajtás. A csomó a hasában cseppet sem zsugorodott, sőt, mintha csak egyre nagyobb és nagyobb lett volna. Úgy érezte, mintha minden egyes levegővétellel, minden egyes korttyal csak táplálná őt.
Mikor eljött az idő, belebújt topánkájába, és kilépett a folyosóra. Hallotta, hogy lent a vonósok hangolják hangszereiket, a tányérok csörgését, ahogy mindenki nagy nyomás alatt próbálta minél pompásabbá tenni a királyi család fogadását. Bizarrnak tartotta, hogy nővérük elrablása ellenére is ünnepséget tartottak. Igaz, hogy ilyen fontos embereket a birodalom érdekében nem lehet csak úgy megvendégelni egy kupa borral, mégis a hideg rázta a gondolattól, hogy míg ők itt ünnepelnek, a húsuk-bőrük valahol talán láncokon lógva kínlódik. Érezte, ahogy szemei megtelnek könnyekkel, de amint lehetett vissza is nyomta őket a helyükre. Nem csüggedhet, mikor olyan boldognak kell tűnnie, amennyire csak lehet. A lépcsők színes papírvirágokkal voltak díszítve, az aulán egy óriási vörös szőnyeg futott végig. Anyja utasításokat tucatszámra osztogatta, de már messziről látta, a kezei úgy remegtek, akár a nyárfalevél. Apja épp egy férfivel beszélt, egyenesen a fülébe suttogott, de ez nem volt szokatlan apjától. Minden ügyet szeretett maga intézni, még édesanyját sem vonta be az uralkodásba. Úgy gondolta, egy nő a hangulatingadozásaival csak tönkre tenne mindent, amit ő felépített. Anyja az évek során megtanulta befogni a száját, és elfogadta, csak az országára és méhére van szüksége férjének. Erre Linnea borzalmasan haragudott. Nem tudta elhinni, hogyan lehetett valaki ennyire hihetetlenül buta.
Amikor először látta, hogy atyja arcon vágta feleségét, megfogadta, biztosan nem olyan férjet fog magának fogni, mint ő. Most mégis itt állt, féllábbal egy házasságban, amit a háta közepére sem kívánt. Nem így álmodta meg, mégsem tehetett semmit.

Az ismerős harsonák megszólaltak, jelezték, nemesek érkeztek az udvarba. Linniék kint fogadták őket, az egész család felsorakozott és csak várták, hogy végre kimásszanak a hintóikból. Régebben már jártak itt, mikor a szövetség megpecsételődött, de alig emlékezett rájuk. Először a király lépett elő, ékes ruhái nagy részét vadállatok bundái takarták. Fején koronája díszelgett, bár kopasz fejéről még ez sem vonhatta el a figyelmet. Úgy látszott, nem éppen úgy öregedett, mint a drága borok és sajtok. A következő személy a zsákbamacskából a királynő volt, szintén díszes öltözet, ugyanazok a színek. Szőke hajában jócskán gyülekeztek az ősz hajszálak, hiába próbálta fonatba rejteni őket. Sokkal alacsonyabb volt uránál, bár úgy tűnt, meg is van roskadva. Ezután jött a legfontosabb rész: a leendő férjecskéje. Linnea kihúzta magát, haját megigazította, talán még lábujjra is állt, csakhogy kitűnjön a tömegből. A fiúnak markáns arcvonásai voltak, orrát fenn hordta. Hihetetlenül magas volt, lábai vékony pálcaként próbálták támasztani a dísztől nehéz fejét. Nem tagadás, helyes ficsúr volt. A lányt emlékeztette őt egy konyhalegényre, akiről egész nyáron jártatta a száját nővérének. Viszont az a suhanc hiába volt szegény, mint a templom egere, valahogy mégis szemrevalóbb volt, mint Samuel Heikkinen. Remélte, legalább a személyisége jobb lesz.
- Köszöntünk titeket, hazánkban! Reméljük jól utaztatok, de biztosan szívesebben fáradnátok beljebb- köszöntötte őket édesanyja. Hiába a király volt a főnök, a kedveskedést és nyálaskodást- ahogy Linnea szerette hívni ezeket a köszöntéseket- mindig a nő nyakába varrta.
Egy kevés bájcsevej után mindenki elkezdte befelé szedni a lábait. A szolgák a nemesek után cipelték súlyos csomagjaikat, míg nekik csak arra kellett figyelni, nehogy a drága selyemre lépjenek. Bent természetesen mindent sorra dicsértek, de nem kellett sok, hogy a királyné rátérjen a lényegre.
-  Minden pompásan fest, bizonyára kitettél magadért,Catherine! De hol rejtegetitek a fő díszt, Emmelinet?