Emmeline az útból nem sokra emlékezett, csak az maradt meg benne, hogy akárhányszor felkelt, feje eszeveszettül lüktetett. Nem tudta hova viszik, hogy kik viszik, de nem is érdekelte. Csak a családján járt az esze. Nem tudta életben vannak e még, vagy esetleg őket is elhozták. Hiába próbált feltámaszkodni és kinézni a hintó ablakából, valami mintha lenyomta volna őt. Nem tudta a maga gyengesége, vagy valaki más, viszont elég hatásos volt ahhoz, hogy egy darabig ne kelljen fel.

Nem tudta mennyi idő telhetett el, mikor kezdett észhez térni. Idegen hangok ütötték meg a fülét, a levegő hihetetlenül meleg és párás volt. Még mindig a hálóruháját viselte, ami hiába csak egy alsónemű volt, vastag anyagból készült a hideg ellen, így szinte megsült benne. Messziről hallotta, ahogyan a víz csorog, de még mindig nem volt benne biztos, hogy nem e csak álmodik. Egyszerre élte meg legnagyobb vágyát és legnagyobb félelmét. Szeretett volna megszabadulni a vőlegényétől, félt magától a férfitól és a házasságtól is. De akármennyire is kívánta, hogy eltűnhessen, nem ilyen áron.

Mikor rászedte magát, hogy kinyissa a szemét és körül nézzen a szobában, azt hitte újra elájul. Az ablak tárva volt, azonban a levegő meg sem mozdult. A helyiségben a piros szín dominált, a függönyök, az ágynemű, a szőnyeg, szinte minden olyan volt. Rengeteg arany díszítés volt a szobában. Nem tudta hova kerülhetett, de nem egy nyomornegyedbe, az biztos. A falon számos festmény lógott, de nem igazán tudta őket sehova behatárolni, csupa olyan dolog történt rajtuk, amivel ő nem volt ismeretes. Úgy döntött, egyelőre még nem ad életjelet magáról, hátha így lesz egy kis ideje lenyugodni és tisztán gondolkodni. Először megpróbálta eltalálni, hol lehet, kevés sikerrel. Gondolkodott, hogy tudna megszökni, vagy mi van ha meg akarják őt ölni. Rengeteg minden járta át a fejét, a legerősebb gondolat mégis az önutálat volt. Miért nem tudott belenyugodni a gondolatba, hogy új élete lesz? Miért kívánta azt bárcsak eltűnhetne? Talán csodálatos élete lett volna Samuellel. Új barátokat, udvarhölgyeket szerzett volna. Talán még szerelem is kialakult volna köztük férjével. Eszébe jutott minden egyes történet és pletyka, amit Samuellel kapcsolatban hallott, de csak egy történet volt, amire száz százalékosan alapozhatott. Az első találkozásuk története.

Egy fényes, nyári, bár hihetetlenül hideg nap volt. Line nemrég töltötte be a nyolcadik életévét, Samuel pedig akkor ballagott a tizedik felé. Édesanyja nagyon sokat mesélt neki erről az idegenről. Nem igazán tudta a mai napig, mi volt belőle igaz és mi tartozott a cukormázhoz. Mesélt neki a helyről, ahol lakik, és egy pár ottani szokásról is. Bár Emmelinet nem túlzottan érdekelte, honnan jön ez az idegen. A kicsi lány azt hitte, csak érdekességből mesélnek neki arról a helyről, ő még nem tudta, hogy jövőbeli otthonáról van szó. Őt az érdekelte igazán, milyen is ez a kisfiú. De tulajdonságok helyett csak annyi információt kapott, kik a szülei és mennyire fontosak a királyság életében.
Először a ruhája tűnt fel neki, ordított róla a vagyonuk. Díszes darabokat viselt, nyakában egy róka teljes szőrméje feszült. Szőke haja és világos bőre volt, korához képest elég magasnak tűnt. Arra gondolt, valószínűleg elég unalmas egy ficsúr lehet, hiszen ilyen ruhában nem sok mindent lehet csinálni. Igaz, hercegnő lévén ő sem szabadulhatott el túlságosan, de mikor szülei éppen nem voltak a láthatáron testvéreivel kirúgtak egy kicsit a hámból. Miután felmérte a helyzetet a herceggel, szeme tovább vonult királyra és királynőre. Szintén díszes ruha, a hölgy haja beigazított tekercsekben omlott a vállára. Bár Emmeline úgy gondolta, a hölgy nem túl szép. Lófogai voltak, kampós orra és ennek tetejébe meg a szemöldöke formája sem tetszett neki. A férjéről virított a pökhendiség, ezen kívül más jelző nem jutott eszébe.
Később, vacsora előtt végre megengedték a két fiatalnak, hogy egy kicsit sétálni menjenek, bár csakis Ada és Samuel bébicsősze jelenlétében. Emma a séta közben a szokásosnál jobban kihúzta magát, haját megannyiszor igazította meg. Ami először fel tűnt neki a beszélgetés közben, hogy az úrfi rettenetesen hörögve nevet. Fejében egy haldokló mormotához hasonlította, amin egyből kuncogni kezdett, bár ez nem is volt probléma, mert így úgy tűnt, a viccen nevet. Az idősebbik sokat mesélt neki a hazájáról, vadászatról, a királyságról. Ő vezette a beszélgetést, a lány ritkán szólalt meg, főleg azért, mert nem igazán figyelt a fiúra. Belül azt gondolta, ez nem is akkora baj, hiszen anyja arra tanította, jobb ha egy lány befogja a száját. Ezzel nem igazán értett egyet, nem tudta miért kéne befognia a száját mikor neki megannyi érdekes gondolata van. De akárhányszor vitatkozni kezdett ezzel a furcsa gondolat menettel, egy mély sóhaj után magára hagyták a szobájában.
A sétájuk nem volt túl hosszú, még csak tartalmas sem, így Emmeline nem sokra emlékezett belőle. Viszont az ez után történtek már mélyebb nyomot hagytak benne. Pontosabban a vacsora után folytatott beszélgetés. A szolgálólánya éppen a haját fonta, mikor anyja berontott a szobájába. Csodálkozott, hogy miért van még mindig pucc parádéban, ha már az óra az alvásidőt súrolta. Leült az ágyára, majd egy mély levegő után elkezdte a monológját.
- Emmeline, ugye tudod mi az a férj és a házasság -kérdezte miközben lánya tükörképét bámulta.
- Igen, anyám.
-  Tudod, a mai nap egy fontos nap volt, egy fontos döntést kellett meghoznia apádnak és nekem. Nem a semmiért vendégeskedik nálunk a Heikkinen család. Samuel a férjed lesz, mikor majd idősebb leszel. Tehát úgy fogtok élni, mint én és édesapád. Samuel majd uralkodik, te pedig támogatod őt. Sok év múlva majd hozzájuk költözöl, és megkezditek a közös uralkodást.
A lányban még a vér is megfagyott. Azzal az unalmas és üresfejű fiúval kellene együtt élnie? Úgy kéne szeretnie, ahogy az anyja az apját? El kell hagynia a családját, a hazáját, a szobáját? Úgy tűnt neki, mintha leforrázták volna. Életében nem érezte még ennyire csalódottnak és elárultnak magát. Meg sem tudott szólalni, csak bámulta a tükörképét. Érezte, ahogy forró könnycseppek szlalomoznak végig az arcán. Annyi mindent szeretett volna mondani, hogy a saját szavai megfullasztották őt. Azután anyja csak úgy felállt az ágyról és egy rendülés nélkül kisétált a szobából. Az ajtót olyan halkan hajtotta be, akár egy szellem. Emmeline bízott abban, hogy ez csak egy rémes álom vagy fantázia volt, hogy valamiféle kísértet játszik vele. Összecsípte kézfején a bőrt, hátha úgy véget vethet ennek. De semmi nem történt, így a könnyek még jobban záporozni kezdtek.

Az ajtó túloldaláról mozgolódást vélt felfedezni, valakik beszélgettek. Először azt hitte, idegen nyelven beszélnek, de mikor közelebb mászott az ajtóhoz rájött, hogy ugyanazt a nyelvet beszélik, csak egy kicsit máshogyan. Hihetetlenül hadartak, fura akcentusuk volt és ennek tetejébe még halkan is beszéltek, így nagyon oda kellett figyelnie, miről folyik az eszmecsere.
- Megmondtam nektek, hogy nem akarom, hogy egy haja szála is görbüljön. Erre ti mit csináltok? Minden gondolkodás nélkül beveritek a fejét. Meg is sérülhetett volna, és még egy nagy seb is van a fején. Hogy viszem így a király elé?
- Elnézést, uram, de máshogy nem tudtuk megoldani. Ha eszméleténél marad, akár meg is szökhetett volna.
A nagy faajtó kitárult, Emmeline szíve pedig a torkában dobogott. Fel sem mert nézni, szinte lepörgött előtte az élete. Az egyik férfi oda ment hozzá, kezét nyújtotta felé és megkérte, tartson vele. A lány felnézett rá, de furcsa érzése támadt. Nagyon ismerős volt neki ez a férfi, mintha már találkoztak volna valahol. Barna ruhát viselt arany díszítéssel, hosszabb haja össze fogva pihent tarkóján. Arcához ért a legkésőbb, de mikor meglátta, egyből rájött, ismeri ezt a férfit. Ezt a szeme alatt húzódó heg árulta el. Még mindig nem tudta honnan is, vagy ismeri e egyáltalán, talán csak elméje játszott vele. Remegő kezét az idegen felé nyújtotta, aki aztán elvezette őt egy helyiségbe, ahol megfürdették, rendbe tették és szép ruhába csomagolták őt. Mindent, amit eddig viselt, a tűzre dobták, mondván erre már nem lesz szükség. Így ami még a régi életéből maradt, végleg elveszett.
Mikor úgy gondolták, eléggé csinos és tiszta ahhoz, hogy oda vigyék valakihez, akiről még mindig nem tudta, hogy kicsoda, újra kézen ragadták. A biztonság kedvéért a lány csak követte őket, nem lett volna okos ötlet ellenkezni velük. Végigvitték egy hosszú folyosón, a legutolsó szobába kísérték. Az ablaknál egy férfi állt, cifra ruhában, koronával a fején. Gondolta, csak azért vehette fel, hogy megmutassa, ő itt a vezér, hiszen a királyok soha nem veszik fel csak úgy koronájukat. Sötét haj és borosta keretezte az arcát, mélybarna szemei voltak. Emmeline csak állt ott, nem tudta mi fog történni, miért van itt. Az idegen elmosolyodott, majd egyetlenegy mondatot intézett a lányhoz:
-Üdv itthon, Emmeline!