Sziasztok! Ne haragudjatok, amiért eltűntem (mEgInT), de hát micsoda hetem volt: voltam Prágában, Hradec Králové-ban, és a lényeg: Måneskin koncerten. Eláztunk, szó szerint facsarni lehetett a vizet a ruhánkból és a hajunkból, de tökéletesen megérte az egész 😅
De most jöjjön az újabb fejezet, mely közelebb visz bennünket egy új történethez. De ne siessünk előre ennyire: még itt vagyunk Isa és Victoria történetében. Szóval itt is az új rész.
Jó olvasást kívánok és várom a kommenteket szeretettel ❤️

Két nap telt el, mióta Rómába érkeztem és lassan kezdtem megnyugodni, sőt elkényelmesedni. A többiek társaságában túl könnyen meg tudtam feledkezni a problémáimról, felszabadulttá váltam és kiegyensúlyozottá. Victoriával egyre több időt töltöttünk együtt, és bár nem feküdtünk le újra a sztriptízbár italraktára óta, mégis jól éreztük magunkat. Napoztunk, fürödtünk a medencében és elmentünk vacsorázni együtt. Olyan idilli volt az egész, mintha nem is lenne valós. Álomvilágban éltem, és hosszú évek után végre boldognak éreztem magam.
Megkaptam a vendégszobát, ami korábban Ramila szobája volt a többiek elmondása alapján. Szép helyiség volt, és jóval nagyobb, mint amit meg tudtam volna fizetni, de ingyen szobának eredeti árát ne nézd, ugyebár. Nem pakoltam ki, a táskámból öltöztem, és csendben hagytam, hogy mindenért a többiek fizessenek. Nem hiányzott, hogy a megmaradt, kevéske pénzem is elmenjen, ha más örömmel fizet helyettem.
Egyik éjszaka aztán utolért a karma: hangos csörömpölésre és kiabálásra ébredtem. Hirtelen pattant ki a szemem, szívem kihagyott egy ütemet és azt hittem, ott helyben szívrohamot kapok. A csörömpölésre riadtam fel és egy pillanatig csak feküdtem egyhelyben, míg fel nem fogtam, mi történik. Kintről angol nyelvű, akcentusos kiabálás szűrődött be, így ledobtam magamról a takarót, szinte kiugrottam az ágyból és rohantam ki, ahogy voltam. Egy rövidnadrágot és egy túlméretezett, uniszex pólót viseltem pizsamaképp, de akkor ez egyáltalán nem érdekelt. Ketten voltunk a házban Vickel, mert Damiano és Ramila a gyerekkel együtt felutaztak északra Ramila apjához egy éjszakára, Thomas a nővérével volt, Ethan pedig hazalátogatott, mert elmondása szerint régen találkoztak. Így most csak ketten voltunk Victoriával. Vagyis most éppen nem csak ketten voltunk. Mielőtt kiléptem volna a szobámból, magamhoz vettem az egyetlen dolgot, ami megnyugtatott ilyen helyzetekben: régi fegyveremet, amit most az izgalomtól remegő kézzel töltöttem meg. Fél pillanattal később már kint volt a konyhával egybekötött nappaliban, ahol Victoria állt felemelt kezekkel, s angolul próbált szót érteni a szemben álló nővel, aki fegyvert szegezett rá. Azonnal felismertem a betolakodót: hosszú, barna haját két copfba fonta, szeme körül fekete festék díszelgett, bőre hófehér volt, és fekete, testhezálló ruhát viselt bakanccsal, kezében fegyver volt, amit egyenesen Victoriára szegezett.
- Serena! - szóltam rá, s egyenesen a lányra szegeztem a fegyveremet. Isabella húga volt, a most tizenhét éves kislány, akivel régen sokat játszottam, mikor még a nővérével jártam. Édes kislány volt, és imádta a nővérét. Mikor lecsuktak, megszakadt a kapcsolatunk, és ahogy felnőtt, valószínűleg megtudta az igazat: hogy a nővérét én öltem meg, miattam halt meg. És, ahogy megpillantottam most őt, azonnal tudtam, hogy vérbosszú miatt keresett fel. Megtudhatta, hogy megszöktem a börtönből, és a keresésemre indult. Nem volt nehéz dolga a közösségi médiának köszönhetően, így juthatott el idáig. És most itt voltunk a nappaliban mi hárman: a lány, akivel randizok, én, és a megölt exem húga, aki fegyvert szegezett először Victoriára, majd rám, amint megszólaltam.
- Isadora - sziszegte. Nagyjából nyolc éve nem találkoztunk, mégis azonnal felismertem. Régen barna haja alig ért a válláig, most azonban feszes és hosszú volt, karcsúsodott, melle megnőtt, igazi nő lett. Arcára kiült az undor, a fájdalom, és a gyűlölet, keze nem remegett, olyan stabil volt, mint az acél. Eszembe sem jutott, hogy hezitálna, ha tényleg le akarna lőni.
- Serena, tedd le azt a fegyvert - szóltam rá spanyolul, ezzel kizárva Victoriát a beszélgetésből. - Ne csinálj hülyeséget, jó gyerek vagy te. Ne csináld ezt.
- Gyerek? - horkantott, s ő is anyanyelvére váltott. - Akkor voltam utoljára gyerek, amikor még élt a nővérem, te ribanc!
- Victoria - szóltam úgy, hogy ő is értse. - Menj innen - parancsoltam rá olaszul, de ő teljesen lefagyott. Remegve nézte Serenát, nehezen vette a levegőt, de Serena már rá sem hederített, csak engem nézett. - Victoria! - kiabáltam rá, s ekkor összerezzent. - Tűnés!
- Nem mozdul! - üvöltött Serena, s ismét ráirányította a fegyvert, mire felkiáltottam ijedtemben, és automatikusan, a fegyverrel szinte együtt mozogva ugrottam Victoria elé, aki nem állt messze tőlem.
- Engedd el, semmi dolgod vele! - mondtam angolul, hogy mindhárman értsük. Hevesen vert a szívem, de az Isabella mellett töltött- és a börtönévek alatt megedződtem: tudtam, hogy semmiféle érzelem nem ül ki az arcomra.
- Hogyne, mintha megtehetném - horkantott. - Érted jöttem és ezt tudod jól. Bűnhődnöd kell, amiért megölted a nővéremet.
- Baleset volt! - robbant ki belőlem. - És már rég megfizettem érte!
- Francokat! Megszöktél a börtönből, nem töltötted le a büntetésedet, és ha megtetted volna, akkor sem lenne az elegendő! Lelőtted a nővéremet, és ezt soha, sehogyan nem fogod tudni jóvá tenni! De fizetni tudsz érte - sziszegte összeszorított fogakkal.
- Takarodj innen, Serena - feleltem néhány másodpercnyi hallgatás után. - Ide mersz jönni, megfenyegetni, és azt gondolod, van esélyed? Megjártam a fiatalkorúak börtönét, a rendes börtönt, és megszöktem mindazok után, amit a nővéreddel tettünk közösen. És tényleg azt hiszed, hogy egy kis tinédzser bármit is tehet ellenem? - köptem a szavakat. - Tűnj el, mielőtt olyat teszek, amit később megbánok. Gyerünk! - üvöltöttem, s fegyverem elsült, a golyó pedig kitörte a kertre néző ablakot. Eszem ágában sem volt bántani Serenát, de túlságosan féltem, hogy tragédia történhet itt most, ezért muszáj volt meggyőznöm őt arról, hogy fenyegetésem valódi. Serena összetezzent, keze elbizonytalanodott, teste megremegett, és tudtam, nem lesz később még egy ilyen lehetőségem, ha most hagyom, hogy összeszedje magát. Előrelendülve szereltem le: úgy csavartam ki a kezéből a fegyvert, hogyha lőne, akkor se találjon el senkit, majd hátracsavartam a kezét, és olyan szögbe fordítottam a csuklóját, hogy még csak véletlenül se tudjon mozdulni fajdalom nélkül, de ne törjön el a keze. Mindez egy szempillantás alatt játszódott le, pislogni is alig volt időnk.
- És most tűnés - mondtam, s taszítottam rajta egyet, így az ajtó felé botladozott. - Vissza ne gyere többé, ne is lássalak, különben mindketten bánni fogjuk azt a találkozót. Oh, és ezt megtartom - lengettem meg a fegyvert, mikor a tizenhét éves lány visszanézett rám. - Na, sipirc!
És már ott sem volt. Láttam rajta, mennyire megijedt a gyors, magabiztos reagálásomtól, és elmondhatatlanul örültem, amiért ennyi elegendő volt. Tettem már ennél ezerszer rosszabbat is, de nem óhajtottam gyarapítani a bűntetteim listáját. Csend telepedett a házra, fájdalmas, kiszámíthatatlan csend és a legrosszabb az egészben az volt, hogy ebben a pillanatban jutott csak eszembe, hogy nem vagyok egyedül. Lassan fordultam meg, hogy Victoriára nézzek. Még mindig ugyanott állt, ahol az előbb, teljesen lefagyva figyelt engem és láttam rajta, hogy fogalma sincs, mire gondoljon vagy mit mondjon. A gyomrom úgy remegett, mint a kocsonya, a szívem vágtatott, és menekülőösztönöm olyan intenzíven lobbant fel bennem, mint még soha ezelőtt. Ám most nem a törvény vagy a büntetés előtt menekültem, nem a szabadságomért futottam, hanem azért, mert menekülni akartam Victoria óceánkék szemei elől. El akartam szökni, hogy ne érezzem a zavarodottságot és a csalódottságot, ami Victoria felől áradt. Szokták mondani, hogy sokszor csak akkor tudod, hogy valaki fontos volt, ha már elvesztetted. Akkor ott, az idegen ház nappalijában állva, a sötét helyiségben, két fegyverrel a kezemben, az elhangzottak után hirtelen egyetlen jó érv sem jutott eszembe, amit felhozhattam volna a mentségemre.
- Victoria... - ennyit sikerült kinyögnöm.
- Te megöltél valakit? - szólt halkan, remegő hanggal, s mikor léptem felé egyet, ő velem együtt hátrált.
- Vic... - leheltem, de újra a szavamba vágott.
- Válaszolj! Te megöltél valakit?! - emelte fel a hangját. - Igazat mondott? - utalt Serenára.
- Baleset volt - robbant ki belőlem, és sírva fakadtam. - Véletlen baleset volt, nem láttam, és elsült a fegyver, és igen, illegális volt, amit csináltam, de az, hogy Isabella meghalt, baleset volt! - zokogtam.
- Isabella? De, hát... - grimaszolt, és megfogta a fejét, mintha fájna. Próbálta helyretenni a névi kavarodást, amit most fedezett fel. Elakadt a lélegzetem. Ekkor tudatosult bennem, hogy éppen most megy tönkre az életem és a Victoriával való, egyébként is ingoványos kapcsolatom. Úgy éreztem, hogy ekkor újra elkezdett véget érni az életem.
- Én... - vettem nagy levegőt, sóhajtottam, és próbáltam összeszedni magam, hogy a legjobbat hozzam ki ebből a borzasztó helyzetből. - Mindent megmagyarázok, csak engedd meg, kérlek. Kérlek! Victoria...
- Te megöltél valakit...! - remegte, és szája elé tette kezét. Teljesen tanácstalan volt.
- Hadd magyarázzam meg - könyörögtem, s úgy éreztem, az életemért könyörgök.