Sziasztok! Bocsánat, hogy így össze-vissza vagyok, meg sokáig nem írtam, de őrület az életem most. Igyekszem írni is 🥰
Remélem, tetszeni fog nektek ez a fejezet ❤️
Jó olvasást kívánok és várom a kommenteket szeretettel ❤️

Elaludhattam, mert egy hirtelen zökkenésre riadtam fel. Szívem kihagyott egy ütemet, olyan váratlanul ébredtem fel, ijedten kapaszkodtam meg a plató oldalában, és egy pillanat erejéig fogalmam sem volt, hol vagyok. Már elkezdett feljönni a nap, ami pont mögöttünk volt, így Damianóval, a motoron keresztül tökéletesen ráláthattunk a napfelkeltére. Gyönyörű volt, ahogy az élénk zöld bokrok és terebélyes lombú fák mögött elkezdődött a reggel.
- Minden oké? - ütötte meg a fülemet Damiano hangja, mire felé fordultam. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy ő is ott van.
- Persze - ráztam a fejem, s megdörzsöltem arcomat, hogy magamhoz térjek. - Hány óra van?
- Negyed öt múlt nem sokkal - nézett rá telefonjára.
- Ah - sóhajtottam, s újra megdörzsöltem a szemem. - Régen aludtam ilyen keveset. Mennyi idő még Róma?
- Szerintem olyan egy-másfél óra lehet - húzta el a száját.
- Szuper - sóhajtottam. Tulajdonképpen fogalmam sem volt róla, miért mondtam ezt, de egyszerűen kikívánkozott belőlem valamiféle reakció.

Ahogy egyre több autó jelent meg mellettünk a pályán, majd beértünk a városba, egyre többen bámultak meg bennünket, ahogy Damianóval ketten ott hátul utaztunk a platón. A felnőttek rögtön a mellettük lévőhöz fordultak, hogy megvitassák a látott jelenetet, a gyerekek pedig nevetve mutogatta ránk.
- Híresek lettünk, rocksztár - hajoltam oda Damianóhoz, mikor egy családi autóból vagy három gyerek arca nyomódott az ablaknak, hogy lássanak mindannyian.
- Élvezd ki az ötperc hírnevet - kuncogott, s odaintegetett a gyerekeknek, én pedig követtem a példáját.
Az út hátralévő részében azzal szórakoztattuk magunkat, hogy kisgyerekeknek és szórakozott sofőröknek integettünk. Persze csak az első telefonok megjelenésekor jutott eszembe, hogy Damiano David bizony a Måneskin együttes énekese, és pont abba futottam bele, amitől menekültem: megint csak le lettem fotózva. Féltem, hogy valaki videót készít, így elnyomtam a rettegést magamban, s tovább mosolyogtam és integettem. Hiszen mindig akkor szokták észrevenni, hogy gond van, ha az illető elbizonytalanodik, vagy csak hirtelen megváltozik. Játszottam a rendes, vicces útitárs szerepét, és mindent megtettem azért, hogy ne lássa senki, mennyire rettegek.
Leonardo rendes volt, valószínűleg Ramila mondta meg a címet, hol laknak, mert egy nagy kertes, fehér háznál álltunk meg, nem a város szélén, ahogy eredetileg terveztük. Damiano leugrott a platóról, Ramila kiszállt az anyósülésről, majd a két férfi elkezdte leszedni a motort. Átvetettem törzsemen a fekete sporttáskát, s én is leugrottam a felhevült betonra.
- Kialudtad magad? - kérdeztem Ramilától. Csak tudnám, miért kezdeményeztem vele beszélgetést... Meg kellett volna tartanom a távolságot mindenkitől.
- Igen, sokkal jobban vagyok, köszi - felelte mosolyogva, s tényleg úgy tűnt, mint akinek semmi baja nincs már a karján lévő horzsolásokon kívül.
- Akkor jó - mosolyogtam, s bólintottam.
- Bejössz kicsit? - intett a ház felé Ramila.
- Az igazság az, hogy Damiano meghívott, hogy töltsek itt egy-két estét, ameddig kitalálom, merre megyek, szóval... Igen, bemennék - feleltem zavartan.
- Ah, ez szuper! - ragadta meg a kezem. - Vic úgy fog örülni neked! - áradozott.
- Ugyan már... - kezdtem volna bele ismét, s megforgattam a szemeimet.
- De tényleg! - győzködött. - Ismerem Vicet, hidd el, örülni fog. Együtt tölthettek egy kis időt.
- Nem is ismerjük egymást! - szóltam rá. - Tök idegenek vagyunk egymásnak!
-  De láthatóan jól érzitek magatokat együtt, tehát a kémia megvan, már csak meg kell ismerni egymást - vont vállat szórakozottan, mintha tényleg ilyen egyszerű lenne az egész. Tényleg ilyen egyszerű lett volna?

Végül maradtam. Hát, persze, hogy maradtam... Utólag visszatekintve erre az időszakra, azt kell, hogy mondjam, hogy tele voltam ellentmondásokkal és egy olyan láthatatlan ellenséggel harcoltam, akit csak én képzeltem oda, és feleslegesen menekültem a semmi elől.
A ház egyébként hatalmas volt azokhoz a helyekhez képest, ahol eddig éltem, és őszinte csodálattal tekintettem körbe a fehér falakon, letisztult helyiségeken, a kertben még egy nagy medence is állt! Elképesztő hely volt, és nem tudtam elképzelni, hogy ez a négy fiatal, akik alig húsz évesek, egy ilyen hely tulajdonosai. Persze, aztán kapcsoltam, hogy biztosan nem keveset keresnek, mint együttes, de akkor is nehezen fogtam fel, hogy ilyen nagy, gyönyörű helyük van. Damiano adott szobát, ameddig Ramila eltaxizott valahova, miután lepakolta a cuccait. Damiano elmondása szerint ez egy vendégszoba volt, de szerintem annak is nagy... Fehér falak vettek körbe, a nagy ablakok a sövényre néztek, két kép lógott a falon és egy régi szekrény állt a nagy franciaágy mellett.
- Csodálatos - fordultam körbe. - Köszönöm, hogy maradhatok egy-két estét. Ígérem, elhúzok, ahogy lesz helyem máshol.
- Nem kell sietni - vont vállat. - Érezd otthon magad.
- Kösz - mosolyogtam rá.

Damianóval ketten töltöttük a délelőttöt, mert Ramila csak kora délután jött vissza, ráadásul nem is egyedül. Időközben megérkeztek a többiek is: Vic, Ethan és Thomas. Együtt léptek be a házba, és én azt se tudtam, hova figyeljek. Elsőként Victoria ragadta meg a figyelmemet természetesen: laza nadrágot, fehér crop topot viselt melltartó nélkül, haja kócos volt, arca nyúzott, fáradt, de még így is gyönyörű. Olyan volt szőke hajával és csodálatos, kék szemeivel, mint egy angyal. A másik, aki aztán elvonta a figyelmemet: egy kisbabát tartott a kezében.
- Hát, ez meg? - szaladt ki a számon döbbenetemben, és a gyerekre mutattam, aki alig lehetett három hónapos.
- Na, gyere apához - mondta Damiano, és hóna alá nyúlva emelte át a gyereket, fektette mellkasára és babusgatni kezdte. A kisgyerek félálomban lehetett, mert gőgicsélt, de szemeit csukva tartotta.
- Ő Sofia - lépett mellém Vic. - De egyébként te mit keresel itt? Félre ne érts, örülök, hogy itt vagy, de nem számítottam rád.
- Hirtelen ötlet volt - vontam vállat. - Lejárt a szerződésem a klubban, nem hosszabbítottam meg, hanem gondoltam, utazok kicsit, máshol is szerencsét próbálok - hazudtam teljes nyugalommal. - Stoppoltam, és útközben futottunk össze - biccentettem Damiano és Ramila felé. - És Damiano felajánlotta, hogy ameddig nem tudom, merre menjek, addig egy-két estét itt maradhatok.
- Áh, értem - bólintott. Láttam rajta, hogy meg kell emésztenie a hallottakat.
- Remélem, nem gond - tettem még hozzá színlelt illedelmességgel.
- Dehogy - legyintett. - Írtam neked még éjszaka, de nem válaszoltál...
- Tényleg? - csodálkoztam. Mit akarhatott? - Tönkrement a telefonom - hazudtam újra. - És még nem volt lehetőségem újat venni. De... Mit írtál?
- Hogy... - jött zavarba. - Hogy talán mégis tarthatnánk a kapcsolatot - vont vállat, majd felpillantott a szemeimbe, és én elvesztem az ő kékjében.
- Talán...
Gratulálok, Isa, ezt mind ki tudtad nyögni, ügyes vagy. Ó, hogy nyelne el a föld!
- De... - köszörültem meg a torkom és karba font kezekkel fordultam vissza a többiekhez, akik semmit nem vettek észre a mi halk, alig hallható beszélgetésünkből. - Térjünk csak vissza arra a gyerekre.
- Véletlen jött össze - vont vállat Vic. - Kalandos sztori, de röviden a lényeg, hogy márciusban született, és mi gyakorlatilag egy nagy család lettünk. Hozzánk tartozik.
- Értem - bólintottam.
Ironikusnak tartottam a helyzetet: ott volt a világ legártatlanabb élőlénye, egy kisbaba és én, aki a spanyol rendőrség elől szökött. Csak néztem őket néhány pillanatig. Néztem, ahogy Sofia felébred, és rövid sírás után Damianóra nevet, Ramila a szeme sarkából nézi őket, miközben Ethannel arról beszél, hogy mit találjanak ki ebédre, és azt éreztem, hogy amennyire fiatal és szertelen ez a társaság, annyira felhőtlenül boldog és tökéletes a maga összes hibájával. Én is erre vágytam. Emberekre, akik szeretnek, felszabadultságra, bolondozásra.
- Mondd csak - robbant ki a belőlem meggondolatlanul, és Victoriára néztem. - Van kedved randira menni velem?
- Tessék? - szaladt magasra a szemöldöke, de vigyorgott.
- Igen - bólintottam elgondolkozva. - Miért is ne? Éljünk a mának. Szóval? Van kedved randizni velem?
Egy pillanatra hallgatott, mindentudó mosoly ült ki arcára, de nem felelt, csak pár másodperccel később.
- Szívesen - biccentett végül, és közelebb lépve hozzám megfogta a kezemet.
Ezzel az érintéssel kezdődött az új életem.